A második világháború utáni korszak hihetetlen magyar nemzedékeket hozott létre. Világszerte. Mert mostanában egyre világosabban kibontakozó magyar tudatstruktúrák válnak külön és próbálnak egyesülni. Az újak genézise megtörtént az elnyomás malenkij robotja szerint, magában a lágerben és megannyi alállomásán (emigráció, ideiglenes külföldre menekülés és hazatérés közben). Ha ezeket a különös nemzedékeket a maguk óriás telefonkönyvei szerint tárcsázzuk fel, néha egészen más lelkületű, hangulatú, kicsengésű válaszok érkeznek, mint amit az egésznek a menete előír, el-vár, nyugtázni tud – nyugtázni szeretne.
A „semmim sem olyan” érzetének gyökere – mint a földben felejtett világháborús srapnelek – két irányba robbanhat: egyrészt a nemzedékek egymás elleni tiltakozásában és egyes nemzedékek fejleményeinek ellenséges indulatában. Van, aki megfér a múlttal, van, aki úgy épül rá, mint új elágazás, madárfészek, van, aki csupán fagyöngyként.
Márpedig a múlttal való egység az a közös cél, amiért dolgozunk: minden, amit megőrzünk, a múlt továbbépítését kéne hogy jelentse. Tagadni, megtagadni, elvetni bármit lehet, csak a közös építés gondján belül. A humorban feloldódó múlt jellegzetes alapviccei közül még itt cseng a fülünkben ama Dévavár- és szocializmus-építés korabeli kapkodás: jaj gyerekek, de hát nem nő elég gyorsan a fal! Hogyhogy? Hát építünk, nem bontunk?
Sem a klímaváltozás nem vár, sem a haza. Mind a kettőnek folytonos munkásságra, folytonos odafigyelésre van szüksége. Mind a kettő irányzékainak kezelésében el lehet bukni és ragyogó lépcsőket lehet vágni. A baj ott van, hogyha valamelyik cél kevésbé fontossá válik abban a telefonkönyvben, amit az új mesterségek, hivatások, méltóságok és türelmetlenségek önmaguk számára felállítnak. Halló, ide egy asztalos kell, de politikai érzékkel! Halló, ide egy pedagógus kell, de környezet iránti fogékonysággal! Halló, ide egy dada, és pap, és prostituált kell, egy női Dugovics Titusz, egy egri nő, aki többet elvisel, mint egy árva Bethlen Kata.
Mi innen, a múltból már még csak levelező tagjai, internetpiszkáló szenvedélybetegjei sem lehetünk ezeknek a jövőbeli telefonkönyveknek. Mégsem úgy van, hogy hát csak lapozza őket a szél napozás közben, tengerparti homokot szórva közéjük...
Talán ott leszünk a zizegő lapozásban, ahol valakiket valaha valahol felhív a haza, felhív a klímaváltozás, felhív a jövő, felhív a szél...
