"Hát építünk, nem bontunk?"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 2. (520.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Telefonkönyv, nemzedékenként
Balázs Imre József
Új tervek ideje - Beszélgetés Kántor Lajos irodalomtörténésszel
Szőcs István
JEGYZET
Szakács István Péter
Áldozatok
Andrei Doboş
Versei
Vlad Moldovan
Versei
Boér Tamás
Disznótor
Becsületbeli ügy
Fried István
Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
VÉGH BALÁZS BÉLA
Kaffka Margit a kortárs könyvkiadásban
Kaffka Margit
A te színed előtt
Pomogáts Béla
Szabédi László (1907–1959)
Antal Balázs
Disznóól legóból
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Hallgatjuk a zenét?
Februári évfordulók
 
Balázs Imre József
Új tervek ideje - Beszélgetés Kántor Lajos irodalomtörténésszel
XX. ÉVFOLYAM 2009. 2. (520.) SZÁM — JANUÁR 25.

Ezen a héten először fordult elő, hogy olyan e-mail üzenetet kaptam, amelyet személyesen Kántor Lajos küldött számomra, a saját számítógépéről. A számítógép rendszeresebb használata tudomásom szerint újdonság az életedben. Általában hogyan viszonyulsz a változásokhoz?

A számítógéppel születésnapomon lepett meg a családom, és meg kell mondanom, nem volt egyértelműen kellemes meglepetés. Én a szerkesztőségben korábban inkább csak diktálás révén használtam a számítógépet. De ha már megvan a gép, és én valamivel többet vagyok itthon, megvan az a haszna, hogy közvetlenebbül férhetek hozzá információkhoz, gyorsabban jutnak el hozzám az üzenetek. A számítógép tehát elsősorban a személyes kapcsolatok intenzívebbé tétele miatt fontos számomra, így tartom a kapcsolatot azokkal, akik távolabb élnek tőlem. És persze az internetes információszerzés is fontos számomra, ezt most tanulgatom.

Cikket, tanulmányt írni próbáltál már számítógépen?

Nem, és nem is tervezem ezt egyelőre. Ebben a tekintetben, azt hiszem, konzervatív vagyok. Írógéppel írok, van egy kialakult gyakorlatom, és ezt nem szívesen változtatnám meg. Nem azért, mintha nem tudnék átállni technikailag a számítógépen történő írásra, de számomra fontos, hogy vissza tudjam nézni és egymás mellé tudjam tenni a szövegváltozatokat. És persze szeretem ápolni a régi kapcsolatokat – az Erikámhoz, az írógépemhez fűződő kapcsolat pedig már közel hatvanéves. De ugyanígy ragaszkodom az íróasztali lámpához is, amit édesapámtól örököltem, és amely lassan múzeumba való.

A számítógépet ezek szerint nem érzed radikális változásnak…

Pozitív változásnak érzem, most már nem nyomaszt, hanem segítséget jelent. Számomra ugyanúgy eszköz, mint az autó, amelyet ugyancsak mértékkel használok több mint huszonöt éve. Nem ülök mindennap autóba, igazából csak távolabbi utakra vagy a kalotaszentkirályi malomba történő kiruccanásainkhoz használom. Eszköz tehát, és nem cél: nem száguldani akarok, és nem végeérhetetlenül írni, mint néhány mániákus blogszerző.

Kicsit tágítsuk a kérdést: az életed során mikor érezted, hogy nagy, jelentős változás történt veled, benned?


Ha végiggondolom, tulajdonképpen inkább folyamatnak tekintem az egész életemet, és ezt akár az elődök életének, életkörülményeinek a folytatásaképpen is érthetjük. Az 1940-es változást még nyilván nem tudatosan éltem meg, bár akkor, 1940–41 telén fagyott le a fülem – három és fél évesen ugyanis ragaszkodtam hozzá, hogy mindig Bocskai-sapkában járjak. Az 1944-es változás még mindig gyerekként ért, abból már inkább emlékszem valamire, egyfajta nagy szomorúságra. Akkor a Farkas utcában laktunk, édesapám volt az állami gimnázium igazgatója, és én az ablakból néztem, ahogy a katonák jöttek ki a Balassa utcai katonai körzetből, és az utolsó csapatrész elvonult a Farkas utcán. Később, amikor a Református Kollégiumot állami líceummá alakították, tizenegy éves korom táján, az is változás volt, de kevésbé érzékeltem. Ugyanabban az épületben maradtunk, a tanári kar nagy része is megmaradt, nem hagyott tehát bennem nagyon mély nyomot.
Az 1956 utáni letartóztatásokra már sokkal élénkebben emlékszem. A Szabédi öngyilkosságát ugyancsak súlyosan éltem, éltük meg, nekem legkedvesebb tanárom volt.
A Korunkhoz kerülésem 1958–1959-ben öröm volt, de készültem is rá. Az évfolyamunkról egyébként gyakorlatilag mindenki, aki publikált, aki jelen volt már az irodalmi életben, az szerkesztőségekbe került.
Amit leginkább fordulatként éltem meg, azt hiszem, 1989 decembere volt. December közepétől, a temesvári események elkezdődésekor nagyon erősen éreztük a fordulat szelét, és az én életemben is nagyon lényeges változás állhatott volna be. Ezt végül is nem akartam – hogy teljesen elmenjek politikusnak, vagy hogy ott maradjak a politikában, ahová félig-meddig elvittek a decemberi események.

Húsz éve már annak is. Hogy érzed, sikerült megvalósítani azóta azokat a fontosabb dolgokat, amiket szerettél volna?


Bizonyos dolgokat igen. Egy másik út talán egy „nemzetközibb” karrier lehetett volna, érvényesítve, kihasználva például azt, hogy már középiskolában angolt tanultam. De igazából nem pedáloztam ebben az irányban, és nem bánom, mert azt remélem, hogy amit tenni próbáltam a saját területemen, a saját írásaimban, az intézményben, a Korunkban, amelyhez kötődtem, az maradandóbb. Ha mondjuk Bukarestben lettem volna államtitkár vagy miniszterhelyettes vagy diplomata, azt mulandóbbnak éreztem volna.

2008 elején úgy döntöttél, hogy nem veszel részt tovább a Korunkkal kapcsolatos napi teendőkben, és átadtad a főszerkesztői funkciót. Ez milyen változást jelentett az életedben?


Örvendek annak, ahogy alakultak a dolgok, mert úgy érzem, egy normális folyamat zajlott le. Bár többen vannak, akik hetvenéves koron túl is lapot készítenek (hirtelen Réz Pál esete jut eszembe, aki máig is a Holmi főszerkesztője), én úgy gondolom, hogy az embernek különböző tartozásai vannak önmagával szemben, a családjával szemben és az intézménnyel szemben is. Önmagával szemben nyilván az, hogy ha vannak tervei, akkor próbálja azokat megvalósítani addig, amíg még fog az agya. A családdal kapcsolatos teendők, betegségek miatt másrészt többet kellene itthon lenni. Harmadrészt pedig egy intézményt éltetni kell, és nagyon fontos, hogy idejében normális átmenetet biztosítson az ember. Úgy érzem, ez nálunk sikerült, és a folyamat lényegében 1989 óta folyik: egyrészt a fiatalításra gondolok, az újítás lehetőségének megteremtésére, másrészt az elődökkel való kapcsolattartásra. 1989-ben sokkal nagyobb váltásra volt szükség, mint most, éppen azért, mert most menet közben sikerült alakítani a Korunk koncepcióját és arculatát. Egy jó állapotban levő lap új menetének kialakítását könnyebb megtenni, mint ha olyan pillanatban kerül erre sor, amikor valamilyen ok miatt esetleg romlani kezd a lap helyzete, vagy amikor a főszerkesztő netán előrehaladott kora folytán alig tudna bebaktatni a szerkesztőségbe, és mindent elfelejtene. Így viszont nyilvánvaló az is, hogy az ember a tapasztalatait át tudja adni, tervezésben, ötletelésekben részt venni. És ami talán fontosabb: a megszerzett pozícióknak – amelyek nem egy személy, hanem egy intézmény pozíciói – a továbbépítése. Meg szokták kérdezni tőlem, hogy miért kellett átadni a főszerkesztést, lévén, hogy nem úgy látták rajtam, mintha ne tudnám még akár évekig tovább csinálni, de én azt gondolom, ez volt a megoldás, ami biztosította azt, hogy ne szakadjanak meg a kapcsolatok egyik irányban sem – és itt a személyes kapcsolatokra is gondolok, de a fiataloknak a Korunkhoz fűződő kapcsolatára is. A legfontosabb, hogy az ember mindig az adott életkor nyújtotta lehetőségekhez próbáljon alkalmazkodni, és azokon kicsit tágítva élje az életét.

Mi újat hozott az életedbe a Kolozsvár Társaság, amelynek jelenleg elnöke vagy?

Ez egy olyan fórum, találkozási lehetőség, amely jó dolgok születéséhez járult hozzá, és jó dolgoknak adhat keretet. Történészek (Romsics Ignác, Gyarmati György) is tartottak előadást a Társaság főtéri székhelyén, de irodalmi jellegű rendezvényekre is sűrűn sor került ott. Vendégül láthattuk Hubay Miklóst, Láng Gusztávot köszöntöttük hetvenedik születésnapján, Konrád György is felolvasott nemrég abban a teremben. Azt gondolom, egy plusz lehetőség a többi mellett, hogy izgalmas kulturális eseményeket hozzon a város életébe, amelyek az eddigieknél szélesebb közönséget szólítanak meg.

Említetted, hogy a főszerkesztői teendők átadásával időt is nyertél bizonyos tervek megvalósításához – könyvek megírásához például. Mik ezek a tervek?


Talán azt is mondhatnám, hogy soha annyi tervem nem volt, mint mostanában. Korábban elkezdtem egy könyvet, amelyik a Korunkhoz kapcsolódna, és amely A Korunk kapui címet viselné. Volt már két „kapu-könyvem”, amelyek személyesebbek voltak a korábbiaknál. Ezeket folytatná bizonyos értelemben ez a vállalkozás, valószínűleg több kötetben. Ebből mintegy hatvan-nyolcvan oldal készült el eddig, de most egy időre félretettem. A tervem az, hogy ehhez újraolvasnám a Korunkot, 1958 decemberétől, amióta ott dolgoztam, és hozzáolvasnám az akkori levelezésanyagot is, amely nagyon sok háttérinformációt tartalmaz. Ezzel a foglalatossággal eljutottam 1960 elejéig, de nyilván rengeteg anyag van, és rengeteg munka ezt feldolgozni. Közbejött néhány dolog, ami miatt ezt félretettem. Az egyik nem az én könyvem, hanem közösen találtuk ki Laci fiammal, hogy új, bővített kiadásban jelentetjük meg a Túlélő képek című kötetet. Ennek az első kiadása 1989-ben jelent meg. Harmincnégy, akkor itt élő erdélyi magyar író fényképeit és a fényképekhez írott szövegeket tartalmazta.

Gondolom, egy ilyen könyvnek 1989-ben volt egy sajátos töltete. Ezzel számot próbál vetni az új kiadás?

Teljes mértékben. Döbbenetes most újraolvasni a szövegeket és a hozzájuk kapcsolódó levelezés anyagát. A Noran Kiadónál fog egyébként megjelenni a könyv 2009 könyvhetére. Az első kiadás megjelenésekor teljesen elsikkadt, hiszen 1989 decemberére készült el. A romániai diktatúrának direktebb, az adott körülmények között lehetségesnek (vagy helyenként már-már lehetetlennek) ítélt kritikája számomra nehezen elképzelhető, nagyon fontos, hogy ezek az írások akkor így elkészültek. A megjelenés nagyon közel esett a decemberi eseményekhez, így nem is tudni, hogy az illetékesek felfigyeltek-e rá, tudtak-e róla egyáltalán. „Megúszta” tehát a kötet, de ugyanakkor egy erősen „forradalmi” térbe került, amelyben már mindenki másra figyelt. Húsz év múltán, úgy érzem, érdemes kiadni, így a szövegek eljutnak az olvasóhoz. A harmincnégyből tizennégyen nem élnek már, de a leveleik megvannak: Méliusz József, Domokos Géza levelei is. És persze a ma élőké is, Pusztai Jánostól Ferenczes Istvánig. A húsz „túlélőtől” újabb szövegeket is kértünk a kötetbe, s ezek nagyrésze már megvan, néhány kitűnő szöveg született ebből: vers, próza, esszé.
Nagyon érdekes – és ezt többen elmondják –, hogy mennyire nehéz attól a múlttól szabadulni. Az egyik legszókimondóbb szöveg ebben a tekintetben az Egyed Péteré, Lángoló labodák címen: arról az időről szól, amikor azok a képek készültek, egy hosszabb prózai szöveg arról, hogy mennyire meghatározóak azok az élmények. Nem egy nosztalgikus antológia lesz ez tehát, hanem annak a korszaknak és a rákövetkezőknek egyfajta tükre, azokon keresztül, akik akkor itt éltek.

A másik terved, úgy tudom, Csiki Lászlóval kapcsolatos.

Nemrég néztem utána: a kalotaszegi kapcsolat, illetve a kalotaszentkirályi régi vízimalomhoz fűződő viszony is már több mint huszonöt éves. Ezt a malmot először „írói” használatba, városi tulajdonosként, Csiki Laci vette, és az ő családja használta rövid ideig, amíg ki nem költöztek, és akkor el kellett adniuk. Ez a malom-történet hozzám rendkívül közel áll, ráadásul rengeteg irodalmi vonatkozása is van. Itt, csak hogy két végletet mondjak, Csurka Istvántól Poszler Györgyig sokan megfordultak nálunk. De annak idején ott készült az Igaz Szónak az a humor-összeállítása, amit Csiki Laci Panek Zoltánnal szerkesztett. Az én Mennyei kapu című könyvem részben ehhez a malomtörténethez is kapcsolódik. Csiki Lacival nagyon régről ismertük egymást, negyven év annak is az is, 1968-ban még meglehetősen éles vitákkal kezdődött ez a viszony, utána viszont, nem utolsósorban a malomnak köszönhetően nagyon közel kerültünk egymáshoz. Engem nagyon megdöbbentett az ő halála 2008 őszén, és az a régi ötlet, amiről még vele is beszéltünk, újra körvonalazódni kezdett bennem – az volt az elképzelésünk, hogy csinálunk egy közös malomkötetet. Ő egyébként járt ott a Magyarországra költözése után is, és írt a Kalotaszentkirályhoz fűződő kapcsolatáról. Leveleztünk is a malomról, a levelekből, be fog kerülni néhány a tervezett kötetbe.

Műfajilag hogy néz majd ki?

Én szeretem ezt a műfajt, és azt remélem, ez leginkább az én műfajom – ahol kapcsolódik az irodalomtörténeti megközelítés a személyes kapcsolatok megelevenítésével. Ez egy szabad műfaj, esszészerű, dokumentumokkal kiegészítve. Beépülnek majd a Csiki Laci Korunkban közölt dolgai és a levelek, beépülnek azok az írások, amiket én írtam róla annak idején. Ezekből is sok van. Amit felölel, az szinte monografikus megközelítése az életművének, és nagyon sok mindent mond el a negyven évről is. Ha igaz, az lesz a címe, hogy Barátom a malomban.

Személyes meglepetések ezek szerint biztosan lesznek benne, már csak az előkerült dokumentumok miatt is. Irodalomtörténeti meglepetést okozott-e neked ez az anyag?


Én meg voltam győződve, és évek óta mondom, hogy Csiki sokkal jelentősebb írója a kortárs irodalomnak, mint amennyire az a köztudatban él. Kapott díjakat – József Attila-díjat például –, általában jó volt a magyarországi elismertsége, de minthogy nem csatlakozott semmilyen csoporthoz sem, így belőle nem lett zászlóvivő, pedig semmivel sem roszszabb író, mint azok, akik esetleg a média figyelmének előterében vannak. Arra jöttem rá most újraolvasva a munkáit, hogy jobb költő, mint amilyennek gondoltam. Prózaíróként, drámaíróként régóta kiválónak tartottam. Azon kívül nagyon jók az esszéi is. Terjedelmében is nagy, jelentős életműről van szó. Senkinek nem volt olyan normális a kapcsolata az itthon maradottakkal, mint neki, ugyanakkor mindig a teljes magyar irodalomban való jelenlétben gondolkodott, miközben határozottan vállalta az erdélyiségét is. Ez nagyon rokonszenves az ő esetében. A Titkos fegyverek, A céda nyúl egyértelműen az első vonalba tartoznak, és én az utolsó regényét, az Ajakírt is ide sorolnám, bár az talán nem teljesen egyenletes, annak ellenére, hogy világirodalmi szintű dolgok vannak benne. A groteszknek és a realista leírásnak az izgalmas keveredése, és a politikai történések egyfajta átminősített beírása a könyvbe nagy vállalkozássá teszik.

Volt képzőművészeti tárgyú vállalkozásod 2008-ban is, és úgy tudom, egy újabbra is készülsz 2009-ben.

A harmadik könyv, amelyik az Erdélyi képtár. Barcsaytól Vinczeffyig munkacímet viseli, nyilvánvalóan összefügg – mint ahogy az én képzőművészethez vezető kalandom is – a Korunkkal. Az egész úgy kezdődött ugyanis, hogy szerkesztői feladatként rám osztották a Korunk képanyagának a szerkesztését 1962–1963 táján. Ebből született később a Korunk Galéria, amelyiknek a történetét tavaly a Közösség és művészet című albumban foglaltuk össze. Egy szakasz méltó lezárását jelentette mindenképp a Bánffy-palotában rendezett kiállítás is, ahol a könyvet bemutattuk. A Galéria kiállításain túlmenően, miután az ember belekerült a képzőművészeti élet közegébe, ez egyfajta közszereplést is jelentett (nagyobb kiállítások megnyitását például), de igazából a műtermeknek, műhelyeknek a megismerése és rendszeres látogatása volt a fontos. Így, teljesen autodidakta módon alakult tehát az én képzőművészethez fűződő viszonyom, persze rengeteg dolgot olvastam hozzá, de ezt a „mesterséget” végül is a műtermekben tanultam. A kiállításrendezést olyanoktól lestem el, mint Fülöp Antal Andor, aki annak idején a Kolozs megyei kiállítások szervezője volt, és nagy gyakorlata volt benne. Az első időkben nagyon támogatta a Korunk Galériát is. Azt gondolom, hogy egyfajta affinitás szükséges ehhez, nagy gyakorlat, és főleg egy csomó emberrel való beszélgetés. Gyakran jártam Nagy Alberthez, sokszor találkoztam Barcsay Jenővel, aki az egyik leghíresebb tanára volt a képzőművészetnek. De sokat beszélgettem Nagy Imrével vagy a már említett Fülöp Antal Andorral, Balázs Péterrel is. És persze a fiatalokkal. Rengeteget dolgoztunk együtt Deák Ferenccel, nagyon jó barátság alakult ki Cseh Gusztávval, Baász Imrével, akik egy-egy periódusban meghatározói voltak az erdélyi magyar képzőművészeti életnek, vagy a képzőművészet egy-egy ágának. Most ezt az anyagot rendezgetem, nagyon gazdag ez is, van miből válogatni egy kötetre valót. Számomra ez egy szép történet, és hálás vagyok ezért is a Korunknak: a képzőművészettel és a képzőművészekkel való szoros kapcsolatom nagy öröm számomra, és ezt végül is a szerkesztőségnek köszönhetem.

Az ilyesfajta összegzések mindig egyfajta kommunikációs helyzetet is létrehoznak, erre szeretnék rákérdezni. Az elmúlt évben például a Szilágyi Domokos-emlékkönyvnek, A költő életeinek készítetted el egy új, bővített kiadását. 2008 őszén folyóirat- és könyvszerkesztői képzést kezdeményeztél a Korunk Akadémia keretén belül. Milyen szembesülni a fiatalabbak Szilágyi Domokos-képével vagy lapszerkesztésről alkotott koncepciójával?


Nagyon fontos dolog, hogy legyen folytonosság ebben is. Ebben a tekintetben, azt gondolom, folytatni kell azoknak az örökségét, akikét lehet. És itt megemlíteném azért Balogh Edgárt, akivel nekem nagyon sok vitám volt – talán nekem volt a legtöbb vitám. Például 1968-ban a szerkesztőségben, vagy utazás közben, a Korunk autójában. „Ezt ti lőttétek el” – mondtam neki többször is. Sok vitám volt vele tehát, de egyet el kell ismerni: minden konzervativizmusa meg egyoldalúsága, „szocializmus” melletti elkötelezettsége ellenére volt benne a magyar kultúrának egy olyasfajta folytonosságtudata, ami figyelemre méltó, és amit szerkesztőként is próbált érvényesíteni. Az, ahogy tanított a szerkesztői példájával vagy ellenpéldájával, az alakította az embert. Én szerkesztőként tőle tanultam a legtöbbet – abból is, amit ő szélsőségesen csinált. Úgy, ahogy emberileg, szakmailag Szabédi jelentett nekem legtöbbet, szerkesztőként Balogh Edgár jelentett sokat.
Az ember fölhalmoz bizonyos tapasztalatokat, és fontos, hogy a következő nemzedékek valamit megismerhessenek ebből. Akár úgy, hogy ők bizonyos dogokat nem fogadnak el belőle. Az embernek kell annyi korkritikával is rendelkeznie, hogy azt mondja, ez egy természetes dolog. A kiegészült újrakiadások is tanulságosak nyilván, tudatosítani a megkérdőjelezhetetlennek vélt értékek iránti újabb magatartásokat, és itt mindenekelőtt Szilágyi Domokosra gondolok természetesen, de ugyanúgy Szabédi Lászlóra is.
A Korunk Akadémia folyóirat- és könyvszerkesztői képzése, úgy érzem, sikeres dolog, persze az ilyesminek hosszú távon látszik igazán az eredménye. Nyilván nemcsak engem hallgat az a tizenhat fiatal, aki eljár ezekre a találkozásokra, hanem Dávid Gyulát is, vagy a magyarországi meghívottakat: Mészáros Sándort, Füzi Lászlót és másokat. Ez azért is nagyon fontos, mert a mai körülmények között gyakori, hogy felkészületlenül, vagy akár felelőtlenül szerkesztenek magyarországi vagy itteni műhelyekben. Merem állítani, hogy nálunk volt és mindmáig van néhány szakember, aki igényesen végzi a munkáját kiadóknál és lapoknál, és a Korunk is a szerkesztés igényességével figyeltetett fel magára, nemcsak ma, hanem már a hetvenes években is.

 

Kántor Lajos
Irodalomtörténész, kritikus. Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én. 1959-ben végzett a kolozsvári Bolyai Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán, 1979-ben szerezte meg a doktorátust. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. 1973-tól vállalta a Korunk Galéria kiállítássorozatának szervezését. 1990-től a Korunk főszerkesztője, tisztségéről 2008-ban köszönt le.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében