Nyomában Cenk,
avagy
Pont-Atlantisz
a mélyben
Persze, persze, a címben hivatkozott verssorok nem pontosak, azonban az alábbiakban éppen a pontatlanságról van szó: ugyanis „a Cenk alatti város”, azaz Brassó, több más egyéb között, a költői pontatlanságok fővárosa is. És a pontatlanságokra nem az a jellemző, hogy le- vagy elmerülnek, mint Atlantisz, hanem felmerülnek, kiütköznek, napfényre kerülnek (és milyen érdekes, az alább említendő könyvek egyikében éppen e sorokra esik a tekintetem: Erdélyország, tenger alja, melyről rég lefolyt az ár*, hanem hajlamosak a túlélésre és az önnemzés útján való, nem ivari szaporodásra.
Például Brassó neve és kissé tágabb földrajzi környezete: sok nyelv-ész kapásból állítja, hogy bizonyára szláv eredetű s valamely bogyóféleséget jelentene, néhányan meg a bara-su-ból magyarázzák, ez valamilyen török nyelven azt jelentené, hogy fényes víz, szemben a bánsági Krassó-val, amely mint kara-su – fekete vizet jelent, előbbiből jönne nemcsak a Brassó, hanem a Barca-patak s egyáltalán a Barcaság neve. S földrajzilag külön érdekesség, hogy amíg egyrészről a tiszántúli Hortobágyon is van (volt?) egy Brassó-ér nevű vízfolyás, addig másrészről Brassótól kissé északnyugatra folyik egy Hortobágy nevű folyócska! Avagy, a szászok műveltebbjei által oly szívesen használt latin neve a városnak: Corona. Ez a címe Meschendörfer Brassó-regényének is. Ezt a régi szász lakta vidéknek Királyföld nevével hozzák kapcsolatba, holott arról van szó, hogy a daru(madár) éppen úgy, mint a gém, az őrködés, a figyelés, a leselkedés jelképe volt, egy „daruvár” nevezetű erőd tehát őrvár volt, és a daru németül Krane, amiből éppen olyan könnyen lehet egy kis ambiciózus tudákosság által Corona, mint ahogy Kronosz száműzött görög isten nevéből Grönland.
Avagy, éppen Brassó tövében, a Cenk hegyével átellenesen ott van a Bolgárszeg, a város régi román negyede. Eme bolgárok azonban valószínűleg nem is szlávok voltak, hanem egy bolgár–török törzs, a bulák (blaccus) maradványai. Mindezt és még sokkal többet is éppen egy brassói, nemrég elhunyt ismerősömtől tudom, Hajós József filozófiatörténésztől, aki a filológiai pontosság megszállottja volt (tulajdonképpen mániákusát akartam írni, de nehogy sértőnek hasson, így mondom: a pontosság engesztelhetetlen szigorúságú bajnoka).
Azt persze akárkitől hallhattam, hogy az újkori iparművészet Európa-szerte megbecsült áruja, a „brassói szőnyeg” ugyancsak nem brassói volt, hanem perzsa, amit török kereskedők vittek a szász városba, s onnét továbbították Európába.
És a tárgyhoz közeledvén, egy nagy hírű irodalmi pontatlanság: az említett Corona című regényt Kós Károly fordította, szépen és hűen. És mégis egyszer csak felakad az olvasó szeme, mert a brassói sötét éjszakában a Fekete-templom falán egy párduc kúszik lefele!
... Ugyanis a Panther bizonyos „tájdivatos” szóhasználatban nemcsak párducot, hanem repkényt is jelent.
ÉS MOST DRÁMAI HIRTELEN-SÉGGEL TÉRJÜNK A LÉNYEGRE!
A nemrégiben elenyészett 2008. esztendőben megjelent egy szép kis kötet: 101 vers Brassóról.** Tartalmazza többek közt Leopold Maximilian Moltke nevezetes költeményét 1846-ból, az Erdély-dalt. A pontatlanság egyáltalán nem az, hogy Brassó még nem Erdélyország és hogy Moltke lengyelországi, inkább abban látni a problémát, hogy a vers alján ez olvasható: Balogh András fordítása. És ez csupán azért baj, mert e költeményt nem is Balogh Andris, hanem Ritoók János fordította, aki Kettős tükör című, valóban hézagpótló művében a 30. oldalon egy régi szász politikus humanizmusáról és emberi tisztaságáról szólva írja, hogy ez a tisztaság a lengyelországi Kostrzynból származó és Brassóban új hazájára lelő Leopold Maximilian Moltke versében is hangot kap óhajként: „Erdélyországban”, az „áldásföldjén” e tájak „minden gyermekét egyetértés fogja át”. Ez az 1846-ban született Erdély-dal később… a szászok népi himnuszává vált, s érdemes itt teljes szövegét idéznünk (MAGYARUL E SOROK „írójának FORDÍTÁSÁBAN”.) Kiemelés tőlem, de csak a harmadik strófát idézem:
Erdélyország, türelem-föld,
minden hitnek tábora!
Óvd meg hosszú századokon át
fiaidnak szabadság jogát,
s légy a tiszta szó hona.
Hát ez az óhaj ugyan nem jött be, most nem erről van szó, hanem egy olyan pontatlanságról, amely – nem először esett meg.
Ugyanis ilyen elírások keletkezhetnek szerkesztő, szedő, korrektor fáradtságából, vagy félreértéséből, és amint mondják, hogy „egy tanú nem tanú”, ugyanúgy még egy hiba sem olyan nagy galiba. Néha-néha a jó öreg Homérosz is alszik, sőt akár horkol is, mint a százforintos csikó, satöbbi. Azonban éppen tizennégy évvel előbb, egy Telepes népség*** című szász olvasókönyvben a 85. oldalon megint csak olvasható e vers, szóról szóra így, a fordító neve pedig a 307. oldalon megtalálható, alulról a 3–4. sorban: Erdély-dal (Siebenbürgenlied), fordította Balogh András. (Ezt az aláírást nem az én sastekintetem, hanem Ritoók özvegye vette észre, Emma asszony, ő figyelmeztetett, ő különben egy életen át jó szemű, lelkiismeretes korrektorként működött közre számtalan itteni kiadvány megjelenésénél.)
Mérlegelve az esetet, számomra világosnak tűnik, hogy ennek a megismételt pontatlanságnak az oka nem Balogh András műfordítói becsvágya, nem ő tulajdonította el az akkor – 1994-ben – már 13 éve halott kollegája szellemi termékét, hanem a Telepes népségében merült fel a pontatlantisz, szerkesztői lazasággal, iszappal és hínárral borítva. Balogh Andrással szemben viszont annyit lehet szóvá tenni, hogy újabb tizenhárom év alatt sem talált módot az „elhatárolódásra”? Így aztán a 101 vers Brassóról szerkesztői, a különben mindig oly alapos Jancsik Pál és Krajnik-Nagy Károly zavartalan lélekkel vehették át ezt az ilyenformán már súlyossá vált hibát.
Rosszindulatot, rosszhiszeműséget azonban a Telepes népség összeállítójánál, Hajdú Farkas-Zoltánnál sem tételezek fel, csupán trehányságot. Miután kötetében a Ritoók-fordítást több Balogh András-fordítás előzi meg és követi, a tartalomjegyzékben az elírás „kézenfekvő” volt. Csakhogy: a különben érdekes válogatással az olvasót nagyon is méltányolható módon gazdagító könyvben még itt-ott felbukkannak más pont-atlantiszi romok is.
Például a színvonalas előszóban – amely azért, mellesleg szólva, az erdélyi szászok történelmét eléggé idealizálva mutatja be, és a magyar vonatkozások terén kiegyensúlyozatlanul – ilyesmi is olvasható: „1700-ban az általános erdélyi adórendszert követelő Sachs von Hartenecket fejezteti le Szeben főterén a magyar nemesség, 180 év múlva Stephan Ludwig Roth esik a magyar forradalmi nacionalizmus áldozatául”. Itt valami nem stimmel. A magyar forradalmi nacionalisták – még jó, hogy nem Kossuth-kutyákat írt – „áldozatos” tevékenységének évszáma eléggé közismert, tehát valószínűleg az 1700-as adat téves. Másrészt nem említi a szebeni Lőwenbrigád, azaz Oroszlánosztag terrorista ellenforradalmár alakulat áldozatainak számát… Vagy például az egyik legérdekesebb olvasmány szerzőjének, Frida Franznak az „életrajzi adatai” szerinte „ismeretlenek”. Holott a szövegből kiderül, hogy 1924-ben született és höltövényi! (Legalább azt megmondhatta volna, a fordított részlet eredetije hol jelent meg.)
Példát vehetett volna Hajdú akár e részletkérdés kezelésében is Ritoóktól, akinek Kettős Tüköre nem „jó szándékú publicisztika”, hanem valóban tudományos munka. Annál is több figyelmet érdemelt volna, mivel ő nemcsak „vidéki magyar” költő, műfordító és lapszerkesztő volt, hanem erdélyi szász is! „Apai neve” ugyanis Miess Günther János; édesapját ’45-ben a Szovjetunióba deportálták.
Tehát bár plágiumról szó sincs, azért a kollegialitás hiánya, a szaktársi közöny sem valami szép! Különben e tárggyal kapcsolatban szándékoztam volna elmesélni néhány vidám eltulajdonítás-históriát is, de így csak a legkedvesebbnél maradok.
Egy nagyon rokonszenves osztály- és játszótársam első gimnazista korunkban bizalmasan félrehív: „írtam egy verset”. Lelkesen olvasni kezdtem, hát mindjárt az eleje így szól: „Mit nem beszél az a német!” – a vers meg le van rövidítve a felére. Te, mondom, ez benne van a Petőfiben, nézd csak meg, ott a polcon… Nem omlott össze, hanem hosszas mélázó hallgatás után elérzékenyülve ezt mondta: „Ebből is láthatod, milyen jó a versem! Ha Petőfi is csak így tudta megírni, de ő is csak hosszabban!”
*Ritoók János: Kettős tükör. A magyar–szász együttélés múltjából és a két világháború közötti irodalmi kapcsolatok történetéből. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.
**101 vers Brassóról. Kriterion Könyvki-adó, Kolozsvár, 2008. Válogatta Jancsik Pál és Krajnik-Nagy Károly.
***Telepes népség. Erdélyi szász olvasókönyv. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1994. Válogatta, szerkesztette, az előszót és az összekötő szövegeket írta Hajdú Farkas-Zoltán.
