"Hát építünk, nem bontunk?"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 2. (520.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Telefonkönyv, nemzedékenként
Balázs Imre József
Új tervek ideje - Beszélgetés Kántor Lajos irodalomtörténésszel
Szőcs István
JEGYZET
Szakács István Péter
Áldozatok
Andrei Doboş
Versei
Vlad Moldovan
Versei
Boér Tamás
Disznótor
Becsületbeli ügy
Fried István
Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
VÉGH BALÁZS BÉLA
Kaffka Margit a kortárs könyvkiadásban
Kaffka Margit
A te színed előtt
Pomogáts Béla
Szabédi László (1907–1959)
Antal Balázs
Disznóól legóból
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Hallgatjuk a zenét?
Februári évfordulók
 
Szakács István Péter
Áldozatok
XX. ÉVFOLYAM 2009. 2. (520.) SZÁM — JANUÁR 25.

Tegnap árulta el a fiam nekem, hogy mire készül. Az utolsó előtti napon. Már alkonyodott, amikor a hosszú úttól elcsigázottan megérkezett. Kenyérrel és hallal kínáltam. Miután csillapította éhét, beszélni kezdett. Lassan, türelmesen, mintha gyereknek, megpróbálta elmagyarázni a dolog lényegét. Én azonban csak arra tudtam gondolni közben, hogy ő az én egyetlen fiam, s milyen iszonyú feladatot vállalt a cél érdekében. Megrettentem, s a szívem megtelt mérhetetlen fájdalommal.
Az igazat megvallva régóta sejtettem már, hogy valami jóvátehetetlen fog bekövetkezni az életünkben. Valami sorsszerű, végzetes dolog, ahogyan a fiam mondta, amikor nyugtalanságomat látva a karjaiba zárt.
– Meg van írva a csillagokban – ismételgette, s megremegett a hangja. – A legjobb, ha mihamarabb túlteszed magadat rajta. Nekem is könnyebb lesz, ha a legnehezebb pillanatban számíthatok a megértésetekre. Az Írásnak be kell teljesednie.
Egészen kicsi volt még, amikor ilyen mérhetetlen gyermeki szeretettel átölelt, így nem csoda, hogy teljesen öszszezavarodtam, s szó nélkül hagytam, hogy elmenjen. Pedig mindenképpen meg kellett volna akadályoznom. Csak akkor kaptam észbe, hogy ellenvetés nélkül elengedtem, amikor már meszszire járhatott. Az apja tőlem tudta meg, hogy mire készül. Figyelmesen végighallgatott, majd szó nélkül a műhelyébe botorkált. Ekkor vettem észre, hogy mennyire megvénült az utóbbi hónapokban.
Gyerekkorában elég gyakran meggyűlt a bajunk a fiunkkal. Amilyen szelídnek nézett ki első látásra, olyan konok volt valójában. Amit a fejébe vett egyszer, azt véghez is vitte. Más volt, mint a környékbeli gyermekek. Az uram azt szerette volna, ha folytatja a mesterségét, ő azonban hallani sem akart erről, egy perc nyugta sem volt az asztalos műhelyben, naphosszat a zsinagóga környékén kószált, a vének beszédét hallgatta. Ha pedig valami nagyon bántotta, kiszökött a város fölött húzódó cédrusfa erdőbe, a sötéten terpeszkedő lombok alá. Sokszor órákon át kerestem, amíg rábukkantam végre. Azt mondta, ez itt az ő menedéke. Később, amikor iskolába adtuk, gyakran vitába szállt a tanítójával. Az is igaz, hogy jófejű gyermek volt, első hallásra megtanult mindent. Tizenegy éves múlt, amikor egy napon egyszerűen besétált a templomba, s kioktatta a papokat, akik szigorúan megfeddték szentségtörő viselkedése miatt. Ő azonban, ahelyett, hogy megbánta volna felelőtlen viselkedését, kinevette az elképedt rabbikat. A főpap, aki az uram ifjúkori barátja volt, még aznap fölkeresett, és töviről-hegyire beszámolt nekünk a felháborító esetről. Azt mondta, minden tekintélyét latba kellett vetnie, hogy ne legyen folytatása a dolognak, paptársai ugyanis azon a véleményen voltak, hogy szigorú megrovásba kell részesíteni ezt a szemtelen kölyköt. Akkor este hoszszasan elbeszélgettünk a fiunkkal. Elmagyaráztuk neki, hogy a törvények betartása mindenki számára kötelező.  Hogy a kiválasztott nép fiainak példát kell mutatniuk a pogányoknak. Ismervén a nyakasságát, azt gondoltuk, hogy velünk is szembeszegül, meglepetésünkre azonban most először ellenvetés nélkül meghallgatott, s csak annyit mondott a végén, hogy nem akart fájdalmat okozni nekünk. Szelíd viselkedése megnyugtatott. Mintha hirtelen megváltozott volna, már nem kellett kérlelni, hogy segítsen a műhelyben, egészen jól kitanulta az apja mesterségét, s az iskolában sem panaszkodtak rá többé. Lecsendesedett, kerülni kezdte az embereket, gyakran kaptam azon, hogy a világ zajától félrehúzódva, magányosan töpreng. Ha ilyenkor megkérdeztem tőle, hogy bántja-e valami, zavartan rázta meg a fejét.  Csendben, békességben teltek a napjaink. Lassan fölcseperedett, a vézna gyermekből szép szál ember lett, mi pedig az urammal annak rendje és módja szerint megöregedtünk közben.  
Már rég megfeledkeztünk gyerekkori csínytevéseiről, amikor hónapokkal ezelőtt feltűnt a vidékünkön egy furcsa jövevény, aki Keresztelő Jánosnak nevezte magát. A pusztában élt, remete módjára, és bűnbánatra szólította föl az embereket. Egyesek azt rebesgették, szent ember, Isten küldte őt, nagy változások elébe nézünk. Ne higgyetek ennek a jöttmentnek, figyelmeztettek a bölcs rabbik a zsinagógában. Közönséges szélhámos, aki visszaél a hiszékeny emberek bizalmával.
Sok ellenséget szerzett magának ez az ember, az biztos, de sok hívet is. A fiam egy napon azzal tért haza, hogy fölkereste, és arra kérte, másokhoz hasonlóan őt is keresztelje meg. Döbbenten hallgattunk az urammal. Ő azonban azt mondta, ott a Jordán vizében értette meg igazán, hogy mit kell tennie. Másnap reggel elbúcsúzott tőlünk, és útnak eredt, hogy – amint ő mondta –, beteljesülhessen a prófécia. Ettől fogva csak néhanapján kaptunk hírt felőle. S azóta, hogy azt a pusztai prófétát lefejeztette a király, többé már nem volt se éjjelünk, se nappalunk, attól rettegtünk, hogy fiunk is annak a szerencsétlen embernek a sorsára jut.
Tegnap aztán, alkonyattájt, váratlanul meglátogatott. Egyedül voltam otthon, a szobában búslakodtam éppen. Már rég lemondtam arról, hogy valaha is viszontláthatom, így annál nagyobb örömmel fogadtam. Vándorlásai közben jócskán lesoványodott, kimerültnek látszott, ám beesett arcából különös tűzzel sütött rám a tekintete. Azt mondta, csak keveset maradhat, azért jött, hogy elbúcsúzzon. Szavai hallatán kicsordult szememből a könny.
– Ne félj, minden jóra fordul majd – vigasztalgatott, miután elmesélte, hogy hol járt, és mit csinált az utóbbi időben. – Bármi rosszat mondjanak is rólam az ellenségeim, ne higgyetek nekik. Nem tudják, hogy mit beszélnek.
– Csak ez az egy út van? – küszködtem a könnyeimmel. – Meg kell neked ezt tenned?
– Hát még mindig nem érted – fordult felém, s a tekintetében már nyoma sem volt annak a perzselő tűznek, amely úgy megrémisztett. Szomorúságot láttam benne és félelmet, már-már állati rettegést. – A sorsom meg van írva a csillagokban – ölelt át gyengéden. – A legjobb, ha mihamarabb belenyugszol te is. Így nekem is könnyebb lesz megbékélni vele – mondta, s búcsúzásként megsimogatta az arcomat.
Csak ültem szótlanul a szobában. Lassan besötétedett. Soha nem éreztem még magamat ennyire gyengének, kifosztottnak.  
– S ha valóban úgy van, ahogy mondta? – próbált vigasztalni az uram, amikor végre visszatért a műhelyből. – Ha tényleg rajta múlik a mások üdvössége, még ha ilyen rettenetes módon is kell elérnie a célját? Ő a mi fiunk, bíznunk kell benne. Komoly, meglett ember lett belőle.
Kétségbeesve kapaszkodtam a szavaiba. Addig ismételgettem magamban őket, amíg csodálatos gyógyírként hatni nem kezdtek. Bebalzsamozták a szívemet, elkábították a fejemet. Jóleső bágyadtságot éreztem, mintha túl lennék már az egészen. Az uram gyengéden az ágyunkhoz vezetett, és lefektetett.
Éjjel különös álmot láttam. Egy fekete köpönyeges, őszülő szakállú férfi jelent meg előttem, valami távoli földről érkezett vándor.
– Akadályozd meg a fiad, amíg még nem késő! – parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon. – Rád talán hallgatni fog...
– A fiam azt mondta, hogy meg van írva a csillagokban… – válaszoltam tétován. – Hogy rajta múlik a mások üdvössége.
– Méghogy a mások üdvössége?! – mosolyodott el gúnyosan. – A történelem legértelmetlenebb áldozatára készül. Számtalan ember fog meghalni miatta. Keresztények – fintorodott el lenézően. – Egy meséért, ami bármilyen szépen hangzik is, mégiscsak mese. Először a más hitűek fogják irtani őket, aztán ők fogják legyilkolni azokat, akik nem hajlandóak áttérni az ő hitükre. Majd jobb híján egymásnak esnek. Később az elvakult hívőket föl fogja váltani a képmutatók tengernyi hada. Komédia lesz az egészből, az ájtatos hazugság, a szégyentelen szemforgatás tömjénfüstös komédiája. Hát érdemes ezért meghalni?! Inkább nősüljön meg a fiad, nemzzen utódokat, ahogyan azt az ő korában minden egészséges férfiember teszi!
Miközben beszélt, véres képek kavarogtak körülöttem, én azonban csak a fiamra tudtam gondolni. Bármilyen rettenetesnek is tűnik, már nem érdekelt, hogy mással mi lesz. Nekem csak az járt a fejemben, hogy el fogom veszíteni őt.
Reggel arra ébredtem, hogy az uram ott ül az ágy szélén, és aggódva fogja a kezemet.
– Ne félj – simogatta meg verítékes arcomat. – Én már elfogadtam. Az igazi áldozat mindig fájdalommal jár.
Hiába vigasztalt, bátorított, azokat a rettenetes álomképeket nem tudtam elhessegetni magamtól. Délben aztán döntöttem. Elhatároztam, mindent megteszek a fiam életéért cserében. Az uramnak nem szóltam, azt gondoltam, egy gyermekéért könyörgő anyát inkább megszánnak a hatalmasok. Fölvettem az ünnepi köntösömet, és a helytartó palotájához siettem.
– Kihallgatásra jöttem – mondtam a kapuban álló fiatal katonának.
– A helytartó ma már nem fogad senkit – szólt rám mogorván az őr. – A főpapokkal tárgyal valami szélhámosról, aki Isten fiának adta ki magát.
– Ebben az ügyben jöttem én is – néztem rá könyörögve. – Segíteni szeretnék. A fiam életéről van szó.
– Mit tehet ott egy gyenge asszony, ahol még a bölcsek is tanácstalanok? – vigyorodott el a katona kétkedően.
– Egy asszony bármire képes, ha a fiáról van szó – ismételgettem görcsösen. – Kérlek, segíts rajtam, meghálálom.
A katona jobban megnézett, majd kelletlenül intett: – Gyere, talán be tudlak juttatni a helytartóhoz.
Átvágtunk a palota udvarán, majd egy mellékajtón át az épületbe léptünk. Keskeny, sötét folyosón haladtunk végig, arcomon éreztem a katona borgőzös leheletét. A helytartó fogadóterme helyett a testőrök szobájába vezetett.
– Itt ez az asszony – lökött a helyiség közepébe. – Azt mondja, bármit megtesz a fia érdekében. Lássuk, betartja-e az ígéretét?
– Vetkőztessétek le – állt föl az asztal mellől egy csupasz képű suhanc. – Nézzük meg az árut közelebbről is, mielőtt nyélbe ütnénk az üzletet.
Kezek nyúltak felém, durván megragadtak, leszaggatták a ruhámat, majd hanyatt döntöttek a földön, és szétfeszítették a lábamat.
Először az a fiatal katona hatolt belém, akivel a kapunál beszélgettem. Aztán egy gyapjas hajú, tagbaszakadt szerecsen, majd a csupaszképű suhanc, s utánuk mind a többiek. Markolásztak, csipkedtek, megütöttek. A fájdalomtól elvesztettem az eszméletem. Később, amikor magamhoz tértem, újrakezdték. Hiába könyörögtem nekik, hogy ígéretükhöz híven most már vezessenek a helytartó elé, csak röhögtek rajtam. Másnap délutánig tartottak fogva az őrszobán. Aztán rám parancsoltak, hogy szedjem magamra a rongyaimat, és kotródjak ki a palotából. A helytartónak nincs szüksége egy vén lotyó tanácsaira.
Amikor a kapun kiléptem, hirtelen elsötétült az égbolt. Az emberek ijedten néztek a magasba. Néhány percet tartott az egész, aztán újból kisütött a nap. S ekkor megéreztem, hogy valami jóvátehetetlen történt.

Tudtam, hol találok rá a fiamra. Sietve megindultam fölfelé az utcán. Fájt minden porcikám, s a lelkemre súlyos csönd nehezedett. Megrettent, összezavarodott emberekkel találkoztam. Útközben többször is meg kellett állnom, hogy erőt gyűjtsek. Már alkonyodott, amikor kiértem a város szélére. Talán még nem késő, támadt föl bennem váratlanul a remény. A lemenő nap ellenfényében a cédrusfák fenyegető árnyakként meredtek az égre.  Már csak néhány lépést kellett megtennem, a tekintetem félve fölemeltem. A szívem fájdalmasan megdobbant. Bevégeztetett. A fiam már fent függött a magasban. Sokáig néztem élettelen testét, aztán megadóan lehajtottam a fejem.

   Az öreg cédrusfa alatt, melynek ágára fölakasztotta magát, mint megannyi megalvadt, óriási könnycsepp, ezüstpénzek fénylettek a fűben. Harminc ezüsttallér. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében