Ez a nap egészen más volt, mint a többi. Még a kakas sem nyitotta ki csőrét, hogy elharsogja reggeli indulóját, mégis a házban akkora volt a mozgás, mint plébánián szentmise idején. Apám kelt elsőként, felöltözött, és még mielőtt bármibe belekezdett volna, a konyhai kisasztalnál termett, melyen ott árválkodott a tegnap megbontott pálinkásüveg. Ivott egy kortyot, aztán annyit ivott, hogy csak egy kortyot hagyott, majd erőre kapva kiment az ólhoz, hogy még utoljára életében megcsodálhassa a Gazsit.
A disznót én neveztem el Gazsinak egykori barátomról, Isten nyugosztalja. A tavaly télen halt meg. Azt vette a fejébe, hogy át fogja korcsolyázni a tavat. Persze szegényt senki sem világosította fel, hogy csak akkor lehet átkorcsolyázni, ha be van fagyva. Ő úgy volt vele, ha tél van, akkor biztos jég is van a vízen. Hát akkor télen nem volt.
Valami furcsa zajra ocsúdtam fel, kilestem az ablakon. Apám elcsúszhatott valamin, mert a disznók között feküdt és magán kívül káromkodott. Anyám is ébredt, hallottam nyöszörgését a szomszéd szobából. Ő mindig is félt a disznótortól, no nem azért, mert az összeszaporodó vendégsereglet képes lenne ültő helyében felzabálni az egész malacot, hanem mert a Beregi Pista mindig annyi pálinkát visz magával, hogy leitatná az egész emberi társadalmat.
Apám még mindig káromkodott, mikor belépett az ajtón. Hideg levegőt hozott magával, némi havat, meg disznótrágya szagot. Tenyerébe köpött egy kifejlett zöldhátút, majd mellém térdelt és engem is befedett a kellemes illattal.
– No mi van lelköm! Nem köll egy kis szívmelengető?
– Hagyd mán a kölköt, te ganyé – csendül föl anyám lágy és meleg szava. – Nem ölég, hogy ti mindannyian részögre iszszátok magatokat, még a gyerököt is erre bujtod!
Az elszabaduló acsarkodásnak Csurfai Gyula kopogtatása szabott gátat. Úgy dörömbölt, mintha az ajtótokot szerette volna kivenni a falból, és azzal gyújtani be az üst alatt.
– Pálinkás jó röggelt! – kiáltott – Möghoztam a szíverősítőt!
Csurfai Gyula tisztességes ember hírében állt. Mindig azt mondotta, hogy inni is csak akkor iszik, ha valami különleges esemény van. Én csak későn értettem meg, hogy a Csurfai számára az isten mindennap biztosított különleges eseményt, sőt volt mikor túlzásba is vitte a dolgokat. Szegény alig józanodott ki az előző napi különleges eseményből, már kezdhetett is hozzá az aznapihoz. Ő ennek ellenére keményen viselte az élet megpróbáltatásait. Csurfai előhalászott köpenye mélyéből egy üveget és a kisasztalra rakta, az apám megkezdett pálinkája mellé. Aztán megálltak egymás mellett és szótlanul a két üvegre meredtek.
– No ezt azért már mégse! – mordult fel jó atyám. – Hát nem gyűjtöm én a toroknedvesítőt! Javaslom, ne is szaporítsuk föl.
– Egyetértök, komám.
Aztán volt két üveg, nincs két üveg.
– No, de most már gyere, nézzed mög a disznót!
Amíg odakint voltak, megérkezett a Beregi Pista is nyakkendőben, zakóban, mintha menyegzőre készülne.
– Hát az apád hun van? – nézett rám, legalábbis arra énfelém vérben úszó szemeivel.
– Kiment a Csurfaival megnézni a disznót.
– Szóval kimönt – morfondírozott magában.
Biccentett anyámnak, aki nem igazán örült a jelenlétének, és csak némán tátogott valami köszönésszerűt. De hát a férfi nem is azért jött, hogy anyámmal megvitassák a túrókészítés fortélyait. A kisasztalhoz ment és a karján lévő garabolyból kipakolta az üvegeket.
Hűvös szél csapta meg a helyiséget. Lackó Sadi úgy állt az ajtó peremén, mint egy faszobor. Gondoltam arra is, hogy talán odafagyott, de ezt gyorsan ki is tiltottam a fejemből, mert amint megpillantotta Beregi pálinkáját, rögtön magához tért a dermedt állapotból. Úgy futott a férfi mellé, hogy azt hittem, engem is magával ragad a szele. Reszkető kezeivel megtöltött egy poharat és jó alaposan az aljára nézett. Nem tudom, milyen érdekességet láthatott ott, mert jó sokáig bámulta, végül megunta, visszatette a poharat az asztalra és rám nézett.
– Találkoztam apáddal! A sarki kocsmában vannak Csurfaival. Azt mondta, mindjárt gyünnek.
Nem tudom, apám mit kereshetett ott, mert nem említette, hogy a disznókat a Csabaki fogadóba ment megnézni. Ráadásul az előbb még ott voltak az ólba.
Kopogtattak. Bogda Jenci, a böllér érkezett meg.
– Adjon a jóságos atyaúristen bőségös lakomát szépasszonykámnak – köszöntötte anyámat.
– Adjon egy nagy nyavalyát kendnek, nem lösz itt semmiféle lakoma, disznótoros mög aztán főleg.
– No, hát mér ilyen csípős a nyelve, tán az éjszaka Jóska bátyám hurkájába nem volt elég töltelék?
– Na most már befogja a pofáját, mert belezsúfolom egy hordóba és kicsapolom a disznók vájlingjába!
– Haló, haló! – harsant fel egy ismerős hang a verandáról. – Haló, haló!
– Eridj – szólt rám anyám. – Nézd már meg, mi az.
Odakint apám toporgott a hóban.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Nem tudok bemenni.
– Hogy – hogy nem?
– Nem találom az ajtót.
– Hát itt van, most jöttem ki rajta.
– Ja, ha itt van, akkor jó.
– Maga mit áll ott? – kérdeztem Csurfaitól, aki apám mellett várakozott zsebre tett kézzel. – Mért nem mutatta meg, hol az ajtó!
– Hát én hunnan tudnám, mikor nem is itt lakok. Nálam máshol van, ezért mondtam apádnak, nem biztos, hogy ez az.
– Egyszer már bejött rajta!
– No, elég a vádló szavakból, inkább gyerünk be, oszt nézzük mög azt a pálinkát, amit apád emlögetött.
A pálinkát nem kellett sokáig keresniük, a kisasztal már zsúfolásig meg volt telve mindenféle toroknedvesítővel. Eközben utolsó segítőnk, Csatra Géza is megérkezett. Úgy nézett ki, mintha a föld alól kaparta volna elő magát. Se háza, se földje, semmije nem volt. Mindig azt mondogatta, hogy majd az isten megsegíti és jobbra fordul a sorsa. De én sosem értettem, milyen áldást vár ő az úrtól, mikor templomba sose járt, és a papot se ismerné fel a Menykóci cigányhegedűsök közül.
Eközben a pálinka csak fogyott. Egyszer apám vezényletére, egyszer a böllér kérődző szavára koccintottak a poharakkal. Aztán dalra kaptak. Ha kántor uram látta volna, miféle kórus csapódott itt össze, biztosan elküldte volna a templomi dalnokokat és apámékat hívta volna a misékre.
– No uraim – szólalt meg Bogda Jenci – Azt hiszöm, elgyütt az ideje, hogy munkához lássunk.
Elindultak az ajtó felé, de már olyan részegek voltak, hogy menni is nehezükre esett, ráadásul mindent felborogattak, ami az útjukba került. Nagy nehezen kibillegtek a verandáig, ott aztán hullottak sorra, mint a legyek. Legalább fél óráig tartott az alig tízméternyi út, a lépcsőtől az ólig. Apám ment be elsőként a disznók közé, majd sorra követték a többiek is. Hallottam az összes jószág észveszejtő üvöltését. Acsarkodás szűrődött ki az ólból. Apám szidott mindent, még azt is, ami talán sose létezett. Csatra Géza ordított és a lábát fájlalta. Csörömpölt a vájling, sorra követték egymást a hangos puffanások, nyögések. Na aztán egy perc elteltével volt ám fordulat. Apámék helyett a disznók jöttek ki az ólból, méghozzá a Gazsi vezényletével. Könnyedén ki tudtak surranni a nyitva hagyott kertkapun és egy pillanat alatt el is tűntek az utcában. Később lementem anyámmal megnézni, hogy mi is történt a férfiakkal.
Ott feküdtek mind egy kupacban, részegen. Fel sem tudtak kelni. Majd egy órába telt, mire fel tudtuk őket vinni a házba, de anyám gyorsan meg is bánta, mert olyan bűz lett a lakásban, hogy a falubeliekkel két hónapon keresztül alig tudtuk megértetni, hogy ne hozzánk hozassák a pöcéjük salakanyagát, mert nem nyitottunk közösségi emésztőgödröt.
Amíg apámék odafent kialudták fárasztó napjukat, addig anyámmal kimentünk a verandára és csodáltuk a hóesést. Olyan szép volt, mint még soha.
