Elég szép kis vendégsereg gyűlt össze a Csabaki fogadóban a kora hajnali órák ellenére. Én még a csipát törölgettem a szememből, mikor elfoglaltuk szokásos helyünket a fal mellett. Apám minden szerdán magával cipelt a kocsmába, azt mondta odahaza, hogy a malomba megyünk őrölni, közben itt töltöttük el a fél napot. Gondolom, azért anyámnak is feltűnt, hogy soha semmit nem vittünk magunkkal a malomba, amit meg lehetett volna őrölni, és soha semmit nem vittünk haza, ami meg volt őrölve.
– Kellemetes jó röggelt az urakoknak – lépett a kocsmába Rádi Mihály földes gazda. Megállt a helyiség közepén, felmérte a vendégsereget, majd Beregi Pistát kiválasztva a tömegből, mellé lépett. – Pista bátyám, ráérne-e?
– Nem érök rá.
– Akkor né érjön rá! – mordult fel a férfi.
– Jó.
– Jó, mi?
– Jó, nem érök rá.
– De hát azt se tudja, miről van szó.
– Nem, de jobb is, ha ennyibe maradunk.
– Tudna neköm valaki segétközni a krumplimat leszödni? – tette fel kérdését ezúttal már mindenkinek.
Senki nem válaszolt, sőt a kérdés elhangzása után a megtermett embertársadalom úgy el kezdett gubbasztani az asztala peremén, mint Bujáki uram kacsái, miután a nagymetszővel fejüket vették.
– Adnák hozzá egy hordó bort is. No, meg persze a napszámot is mögfizetném becsülettel.
Na erre már kezdett újra élet lehelődni a társaságba.
– Oszt, ha máma möginnánk azt a bort, holnap mög leszödnénk a krumpliját, az jó lönne-e? – állt elő ötletével Ropszky Máté, miután már csak egy kiürült borospohár mellett tengette kiszáradás-veszélyes perceit.
– Már hogy képzeli ezt Máté bátyám! A végén még mög merészölik inni a bort, oszt holnap mög mind egy szálig elmarasztalják magukat a munka elvégzésétől.
– No, ha kend ilyen vádaskodó – állt fel a férfi –, akkor jobb, ha mögfogja a saját grabancát, oszt kitöszi a szűrét a kocsma peremére. Mög aztán az se árt, ha jól valagba pöccinti magát, nehogy még a végén visszamerészködjön közébünk!
– Na most már elég volt, tróger zsibongásból! Jobban töszi kend, ha a szája elé rak valami acsarkodás gátló létesítményt, különben oda találok hasítani a füle botjára!
– Azt a szentségös anyám úristenit! – szívta fel a levegőt Ropszky Máté. – Hát hogy gondolkodik olyan módon, hogy erősebbnek hiszi magát attól, amilyen én volnék! Jobban töszi, ha hátrálásba készteti a lábazatát, különben ha én hátráltatom mög magát, abból biztosan nem lösz többet előre gyüvetel!
– Fú, azt a férges fába szorulását kend moslékkavaró szójárásának! Hát tán nem akar képes lönni arra, hogy velem hadiállapotba kerüljön!
Na erre aztán volt felzendülés a kocsmában. Apám felhajtotta ingujját, utána meg lehajtotta a pálinkáját. Beregi Pista úgy huhogott, mint egy odúban megrekedt bagoly. Bujáki bátyám önszorgalomból kezdte kitologatni az asztalokat a kocsma közepéről, hogy legyen hej a csete-patéra. Csabaki Dezső azonban útját állta az összezörrenésnek.
– Na most aztán be lehet fejezni – mordult fel. – Csak nem képzelik kendtek, hogy tűzifává aprítják a kocsmámat! Itt nem lösz semmiféle verekedés. Ha elégtételt akarnak, akkor vállalják föl mindketten a párbajt, amit aztán becsülettel mög lehet vívni.
– Én biza vállalom – húzta ki magát Ropszky Máté.
– Én sem futamodok mög! – csulázott a padlóra Rádi Mihály.
– No, akkor ez tanúk előtt eldöntetett! Eridjön ki-ki a maga útjára, oszt kezdje mög a fölkészülést. A párbaj szombaton kora röggel vitetik véghöz. Addig a kocsmát semleges övezetté nyilváníttatom és összevereködési tilalmat röndölök el. Aki ezt mögszegi, azt egy áldó napig nem szolgálom ki itallal.
No, ezek után kisebb csoportosulással Csurfai háza felé vettük az utat, mert a jóravaló ember felajánlotta hajlékát a felkészülésre. Meg azt is mondotta, hogy volna néki egy hordó bora is, amivel a Máté gyakorolhatna a párbajra. Aztán, még a Beregi Pista is felajánlott két üveg pálinkát, abból a híres vésztartalékból.
– Na, most aztán nem vallhatunk szégyönt! – szólalt fel apám a konyhai kisasztalra támaszkodva. – Máté fiam, most te fogsz valamennyiünk nevében párbajozni, oszt gátat köll vetnöd a földesgazdák terjeszködésének.
– Mögvetöm én azt a gátat, Jóska bátyám, de úgy, hogy azt még senki se vetötte mög annyira.
Annak a bizonyos gátnak a megvetését ott kezdték, hogy Csurfai boroshordóit meglékelték, függetlenül attól, hogy volt- e rajta csap vagy sem. Aztán Beregi bátyám pálinkája is hasonló sorsra ítéltetett. Végül, mikor már kezdett elfogyni minden iható, Csurfai bátyám a színem elé tárult, oszt rendesen a képembe vigyorgott.
– No fiam, akarol-e a Máté szárnysegédje lönni?
– Akarok biza – fogadtam el a megtisztelő ajánlatot.
– No, akkor eridj el a Csabaki fogadóba, oszt hozzál néhány liter bort. A végén még kiszárad Máté fiam, és a te lelkedön szárad majd a szomjhalála.
Amikor visszaérkeztem a kocsmából a borral, azt hittem, én vagyok a Messiás. Mindenki a nyakamba borult, ölelgetett, csókolgatott és már-már azt hittem, soha többé nem akarnak ereszteni.
Aztán mégis csak eleresztettek, sorra hullottak a padlónak, oszt ott is ragadtak, belekezdve az alváseseménybe. Én meg – mivel szófogadó, becsületes ember hírében állok – úgy döntöttem, véghez viszem szárnysegédi feladatomat. A két liter bort mind az utolsó cseppig beleerőltettem Máté szájába, nehogy miattam lépjen a kiszáradás mezejére.
Szombaton korán ébresztett apám, azt mondotta, mint hű apród, nekem is kötelességem a párbaj eseményeinek részesévé válni. Volt is gyülekezet a kocsmába, a falu minden derék férfija ott szobrozott, ki bort, ki pálinkát szürcsölve. A középre helyezett asztal volt kinevezve párbajterületnek. Ott gubbasztott már Máté is eléggé ramaty állapotban. Mintha tegnap többet ivott volna a kelleténél.
– No akkor, uraim – szólalt meg Csabaki Dezső, – akkor vitessék végbe a párbaj. Két liter pálinkát köll möginni mindkét félnek. Aki tovább a székén marad az a győztes, a vereségöt szenvedött félnek pedig el köll ismerni a másik igazát, oszt bűnbánása jeléül mög köll fizetni az elfogyasztott torokkaparó árát.
Csurfai Gyula elharsogta a párbaj indulóját, oszt kezdetét is vette a pálinkaháború. Az első liter gyorsan elfogyott, a második is nagy sebességgel lépett a párolgás útjára, már-már Csabaki bátyám arra kényszerült, hogy újabb üveget hozasson fel, mikor Rádi uram egy rossz lélegzetvétel után rucskós köpettel borította be az asztalt.
– No kend mán okádik! – harsant fel Máté. – Akkor a szabályzat második pontjának értelmében én nyertem mög a párbajt.
– Nem okádtam – morgott a gazda. – Csak csuklottam, oszt ez volt huzatja néki!
– Né hazudozzon itt kend – húzta ki magát Ropszky, – okádott, oszt punktum. Ismerje el a verségét, mert olyant vágok a halántéka tövére, hogy az agyveleje a seggin fog kifolyni!
– Az anyád úristenit! Képes vagy a fenyögetésömbe mélyülni? Majd mindjárt összecsavarlak, oszt belezsúfollak egy zsákba, hátha Beregi Pista összetéveszt a kukoricával és tégöd visz a malomba mögőrölni.
– Engöm maga csak ne keverjön bele – mordult fel Beregi. – Életömbe nem jártam még a malomba, úgyhogy né vádoljon efféle tettökkel!
– Tögye csak magát csöndesebb pozícióba! – lépett Rádi bátyám védelmére Jászabó Pali. – Még a végén a szöme alá talál a balkezem, oszt még szüret előtt odateremtök egy kék szilvát!
– Az anyád vérös bugyiját töszöm a szömöd alá, te, moslék!
Beregi odabillegett Jászabó uramhoz és olyat lekevert neki, hogy a férfi rögvest seggre is ereszkedett. Na ezzel ki is ásták a szunnyadó armaggeddont. Mindenki egymás püfölésének szorgoskodásába mélyedt, oszt mint valami mesebéli világban, mindennek szárnya kélt. Repült ott asztal, szék, pohár, pálinkásüveg, de még Csatra Géza is.
Mire mindennek vége lett, azt hittem, mindenható atyánk beteljesítette a próféciát, mert bizony tűzifává aprították az egész kocsmát.
