Noszlopi Botond Csendrappszódia című verseskötete 2006-ban látott napvilágot, társkiadóként az aradi Irodalmi Jelen van feltüntetve. A cím, egyébként a kötet utolsó versének is címe, pontosan érzékelteti, miféle végletek között oszcillál ez a fajta versbeszéd. A csend, az elhallgatás, az önmagába fordulás, a kontempláció csendje a szerelmet kereső, a szerelemben elbizonytalanodó, önmagát a szerelem által létrehozni megkísérlő személyiségnek korántsem csőddel fenyegető „nekiszánása”, hanem a mindenfajta emberi létezésforma végességének, hirtelen történő megszakításának, ok-okozati nyomozással fel nem deríthető megszűnésének története, amelyben nem rajzolódik a történet számos részlete, csupán a kezdet és a vég halvány kontúrjait vehetjük észre hosszas szemlélődést követőleg. S mindezt a sikerültebbnek tetsző első ciklusban olyan vers/ciklus-szerkezet révén, amelyben versek sorai egymásba játszódnak át. Mintegy érzékeltetve, hogy még a közlés által „végleges”-nek tekintett szövegek helye sem biztos, verskezdetből lehet versvég, versindító kifejezésből „slusszpoén." Ennek révén motívum(rendszer) rajzolódik ki, eképpen mintha valami lényegi sugalmazódnék. Fenntartva azt a lehetőséget, hogy mindez csupán nyelvi-poétikai játék. Persze, anélkül, hogy a játékosság a szó köznapi értelmében igazolható lenne. Éppen ez a versek közötti átjárhatóság int arra, hogy a beszélő nem hisz frázisok, mondatok, verssorok rögzített helyében, hiszen egy és ugyanazon sornak más kontextusban egészen más lehet értelme/értelmezése. Ilyen módon a nyelvi variabilitás szintén témaként jelentkezik, az egymásra reflektáló verssorok a nyelv „mélystruktúrájának” átvilágítását célozzák meg, annak érdekében, hogy a nyelvi kölcsönösségek poeticitásként ismertessenek el. S bár „kulcsszóként” a hiába neveztetik meg (három versben), lényegi ez a fajta megszerkesztettség, ti. az a tény, hogy nem teljesen reménytelen a megszerkesztettség, ennek következtében a beszéd eljuttatása egy feltételezett címzetthez, illetőleg ennek a versbeszédnek dekódolása. S éppen azért, mivel a hiába oly sok alakban íródik körül.
Az Otthon I. (Pihentetőleg, kötetbeli aláhúzás) mintegy mellékesen, odavetve közli: „mert hiába,/a sorsnál jobb szervező a nő”, ez a gondolatjelek között odaírt mondat a reménybeli beteljesülés idézetében/ígéretében fogant, miután a játékos indítás szintén motivikus jellemzőkkel rendelkezik. Ezzel az előző versre utal vissza, amely a címével a kezdetet látszik tematizálni (Ab ovo), egybevetve azonban a hasonló kifejezéseket, nemcsak a sorok eltérő helyzete és helyzeti energiája bukik ki, hanem az is, hogy hasonló elemekből egészen más vers építhető. Maradjunk azonban a kulcsszónál, amely a Fides első sorának végén rímhívó: „Minden hűhó végül is hiába” (beszédes a rím: az Otthon I.-ben világba, itt hibája), az Elmúlás megidézi az Ab ovo-t, valamint a Fides-t, a virágá-t jelöli ki rímhívónak, és az alábbi sort csattantja el zárásul: „s minden hűhó végül is hiába”. Lezárul-e a történet ezáltal? Hiszen a belenyugvás, a rezignáció, a föladás hangjai zendülnek meg, csöndesen, nem rapszodikusan, józanon. Csakhogy az Elmúlás a kötet közepén található, a versek elrendezése egyetlen másodpercig sem kíván megfelelni a történések kronológiájának. Minthogy minden vers emlékezés egy pillanatra, egy jelenésre, egy aktusra (a kötetben főleg az aktusra), rekonstruálódnak és kevésbé konstruálódnak az események, a személyiség önmaga szemlélése közben hol ezt, hol azt kapja ki a történések rendjéből, hol ide, hol oda fordul (ön)igazolásért, részint átpoétizálja emlékeit, azaz versként jeleníti meg, részint eltávolítja a felül-poétizálás kísértésétől, jóllehet a szonettforma szirénhangjai az érzelmesebb megoldások felé csábítanák. Ehelyett marad a szintén különböző vershelyzetekben felcsillanó humor:
Egy lyukon annál súlyosabb világba
bújtunk egy kedves, dolgos délután...
(Otthon I.)
míg e látomás
darabjaira törve száll szitálva,
egy lyukon ennél súlyosabb világba.
(Mozaik)
Körénk tucattal gyűlt a mell s a láb,
míg ájulásba kergettük magunk,
s kétszer olyan méllyé lőn lyukunk.
(Otthon 2.)
Csendrappszódia: a kötet záró, terjedelmét és nekiszánását tekintve a legigényesebbnek látszó, helye szerint összegző verse. Egyben az elhallgatás bejelentéséé, hogy erre (minthogy ez az első versszakban olvasható) a versegész cáfolatul szolgáljon. Az egyes szám harmadik személy emlegeti az elhallgató költőt. A rapp nem a csöndesebb műfajok közé tartozik, egyetértő, együtthallgató, együttkiáltó közönséget céloz meg, az elhallgatások tárgyainak indulatos felsorolása, a keretes szerkezet az önmagába visszatérő, de önmagának korántsem elég gondolkodásról tudósít, a múlttól és jelentől való megszabadulás vezérli, elfúló kiáltását a vers utolsó versszakában a háromszoros satöbbi (az egész világ, az ismert meg az ismeretlen, a közeli meg a távoli, a személyes meg a személytelen, a költői meg a költőietlen?) artikulálja, hogy első lezárásul nyomatékosítsa: „Ezt fogom most szépen elhallgatni”, azaz a folyamatos jelenben, mely tagadása (mindenféle?) jövőnek. Második lezárásul meg a hosszú gondolatjelek közé iktatott CSEND íratik. A többi (meg a satöbbi) valóban néma csend. Ám ezt a kötet tartalomjegyzéke követi. Az olvasást kezdhetjük elölről.
Murányi Sándor Olivér 2007-es Felnyomták szentnek kötete olyan értelemben meglepetés, hogy a végletek novellisztikája, meglepő a novellák fesztávolsága, a hangvételek változatossága, a szabályosabb meg a szabálytalanabb előadásmód ciklusokba rendeződése, minekutána tudatosul, hogy a szent és a profán valójában ugyanannak színe és visszája (Anatole France ezt tudatta a maga szkeptikus-ironikus módján Thais-ával, Thomas Mann A kiválasztott című regényével tanúsította, hogy a legnagyobb bűn közelében ott a kiengesztelődés, a szentté válás lehetetősége). A világirodalmi példák csupán azt célozzák, hogy obszcén és emelkedett, nevetséges és fenséges, szakrális és deszakralizált mai szemlélését értékelni tudjam a novellista kötetét lapozgatva. A ciklus első részében Szent Ferenctől Fráter Györgyig, kisvárosi különcöktől gyermekkori traumáig, szinte misztikába hajló erdélyi történettől a költőkarrier szatírába hajló, egyben anekdotizáló előadásáig próbálja Murányi a megszólalás célszerű, tömörített alakzatait – sugallva, hogy egy terjedelmesebb epikai mű történetváltozatai felé ugyanúgy nyitható ez a fajta novellisztika, mint egy korszerűbben értelmezett erdélyiség felé (amelynek olyan képviselőit érdemes idesorolni, mint Mózes Attila, Király László és nem utolsósorban Bálint Tibor). Murányi egyetlen epizódot vázol föl, nemigen bontja ki, sejteti, hogy a színre hozott emberi sorsok egy szigorúan megtervezett vagy éppen ellenkezőleg, egy sugallatra megváltozó tudati cselekvés irodalmivá alakuló dokumentumai. A tömörítés minden bizonnyal erőssége, a lemondás a fölös retorikáról nem kevésbé. A középkor emígy jelenik meg: „Alkonyodott, a környező dombok, mint hasukon fekvő vörös oroszlánok búcsúztak a Naptól, egyre inkább maguk közé rejtve széles mancsaikkal a várost”. Hogy aztán a Naphimnusz (a novella végén) elárulja az itáliai tájkép mögöttesét. Az utolsó napját élő Fráter György a sírba viszi legújabb, fondorlatos nemzetmentő tervét, s ami marad, a természeti mítosz sokértelműsége által elfedett üzenet a létezés kiszámíthatatlanságáról:
„...Pisztrángjai szétrebbentek a gyilkosok fegyverei elől, nyíl-oldaluk megvillant a reggeli napsütéstől áttetsző vízben – először a Maros fűzfái alatt, majd a Küküllőbe szöktek, és üldözőik elől menekülve, a hegyi vizek felé vették útjukat. Azóta is szüntelenül zaklatják őket, de mindig ott tanyáznak a Tatros völgyét keresztül-kasul irdaló patakocskák mélyebb árkaiban.”
A második ciklus beszédes címe: Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból. A harmadiké: Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából. Tág tere nyílik a szent lerántásának a profánba. Történhetne ez kamaszos kajánsággal, történik (a kevésbé sikerült darabokban) rousseau-i civilizáció-kritikával, illetőleg a civilizációs kényelmesség természetelvű ostorozásával, a nyelvi humor azonban menti még a „fedezet” nélküli kijelentéseket is; és történik a legsikerültebb darabokban a regiszterek igen ügyes és hatásos keverésével. Hiszen a prédikáció a jobbulás, a tanítás, az útmutatás, nagyon kevéssé a személyes esetlegességek, az önirónia műfaja, az évszázadok szentesítette műforma, a rituálé a közbeszéd, az alulretorizáltság, a töredékesség hangján szólal meg, prédikációs fordulatok kénytelenek megférni obszcén kifejezésekkel, a szentség fölmutatása szembesül a testiség különféle képeivel. S ha olykor némi didakszis üt át a jóízű szemtelenséggel előadott történeteken, bőségesen kárpótol a történetekben föl-fölbukkanó, akár fergetegesnek is nevezhető humor. Összetett ez a humor: akad benne olyasmi, amit a diákbeszéd szabadosságából örökölt a beszélő, akad olyasmi, ami kitűnően megszerkesztett ál-naivitásból fakad, és akad olyasmi, ami a történet nyitottsága révén az olvasóra bízza a végkifejlet megkomponálását, amelyhez azonban az elbeszélő semmiféle útmutatót nem mellékel, drámai és vígjátéki befejezést egyként megengedve.
A Lógalék betekintést enged a fiatal erdélyi irodalom hétköznapjaiba, ennek novellisztikus epizódjait fűzi csokorba, kissé belterjes világot, beltenyészetet mutatva be. Alábbi idézetem a második ciklusból való, annak bizonyságául, miként ölelhető egybe teológia és a megismerésnek bibliai jelentése, mondjuk ezúttal is így: a szent, és a profán, a szerelmi aktus során miként válhat egy dísztelen legénylakás egy zuga szent térré:
„A liturgiai tér és idő harmonikusan egészítette ki egymást, miközben az asszonnyá lett Barbarával ott lebegtünk a mindenség határán. Morális mélységeket és dogmatikai magasságokat egyaránt átjárva, primiciám hangos ordítással többször is életvizet hintve mindenek forrásába, az örök és szent női ölbe, újra és újra felfedeztem a szerelem nyálkáján csúszó ujjaimmal, nyelvemmel és szentelő botommal (az eszmével), hogy milyen jó az, ha a férfi elhagyja anyját és apját – de utóbbinak magával viszi lakáskulcsát...”
A visszaemlékező és emlékeit prédikációformába öntő idős pap a beszélő, aki a régmúltat az ifjú szerelmes tüzével prédikálja, tekintettel lévén arra a frazeológiára, amely szerint szentbeszédeit meg kell szerkesztenie.
Bálint Tamás messze nem sikertelenül keresi hangját, szerepeket próbál, bevált versformákat igazít „félre”, torzít, vesz föl olyan pózt, mintha a chanson-kabarédal megszólítás-alakzatait hinné önmaga be/elfogadtatása biztosítékának; a kissé kacifántos című kötet, a szintén 2007-es kiadású A pap leánya, birtokostul elsőrendben éppen ezért a maga helyét keresi a XXI. század költői ajánlatai között. Ennek következménye, hogy nem egyetlen hangja van, hanem a hangkeresésnek viszonylag széles a skálája. Akad köztük olyan, amely semmiképpen nem talál ahhoz a poétai alkathoz, amely a legjobb versekből kitetszik, ilyenkor toldalékszavak, verstani hibák csúsznak be, az akartság átüt a szövegen. A legjobbnak tűnő versek (s ilyen jónéhány akad) egy visszafogott, legalábbis visszafogottnak látszani akaró, körül- és messzetekintő verselőt hoz színre, aki szerelmi álmait a triviálistól és a fenségestől nagyjában-egészében egyenlő távolságban képes tartani, jóllehet képkincse egyként merít a triviálisból és a fenségesből. A De működött a csengő? verscím kérdésre életkép válaszol. Olyan, amely a hang- és színhatásokkal jelez környezetet, „furcsa emberek”-kel a létezés kontextusát, hogy aztán a vers második egysége cáfolatául szolgáljon az elsőnek, semmi sincs úgy, ahogy a vers első soraiban körvonalazódik. Az egész csak „hangulat”, ugyanakkor cáfolata a világ csak hangulat XIX. századi poézisének. A derű hangjai-színei illúziók, a lecsupaszított létezés ellenpólusa a képzelgésnek. A vers csattanója akár József Attila-reminiszcenciát ébreszthetne, a vers végére illesztése visszafelé hitelesíti a versben végig bujkáló groteszket:
nincs rádióm, utálom a vágott
virágot, a ház lakatlanul áll már
évek óta, és Te sem tudsz olvasni,
de a postást ez sem akadályozta
meg, hogy jó reggelt köszönjön.
Elképzelhető, hogy ennek a valóban csöndes költészetnek ma nemigen jut ki nagyon nagy népszerűség. Annál inkább becsülendő, hogy még a személyes líra, az én-létesítés kétsége sem a pátoszt vonzza e kötetben. Lássunk erre is példát!
A hagya... elharapott szavával címet alkotó vers, amelynek megszólítottja (cikluskezdő vers, így még nemkörvonalazódhat a beszélő és a partner, s még az is feltételezhető, hogy az egyes szám első személyű beszélő önmagához szól, önmagával vitatja meg helyzetének adottságait, mutatja meg elképzelt vagy valós sebeit, sértődéseit) ismeretlen; de körvonalazatlan a helyzet is: allegorikus vagy egyszerűen leíró verset tartunk a kezünkben? A részletező első versszakhoz képest elbizonytalanít a második, a „lázas ámulat” kétségeket ébreszt, lezajlott-e az első szakasz történése, úgy zajlott-e le, akkor, ha a második szakaszba beiktatott, szakaszzáró természeti kép nem hajlítaná át a verset a bizonytalanba, hogy aztán a harmadik versszakból meglepő tudósítás bontakozzék ki, a vers a versről szól, éppen íródik a vers:
Soraim olvastán, ne szűrd betűim,
a zár vagy kulcsa nem lapul a szóban,
s feléd is jönnek e határ gyepűin,
azonban...
Rutinos költőnek becsületére váló kétfelé nyitás: a mondat abbamarad, a verset záró szó azonban felel a rímhívásra. A töredékesség ennyire meg volna tervezve? A német koraromantika által nagyra becsült fragmentum efféle modern alakzatban is érvényes volna? A kedv csütörtöke című vers azt tanúsítja, hogy látványosabb átírási javaslattal is képes élni Bálint, a szakrálist a személyesbe lerántó, a bibliai allúziót a hétköznapiság helyszínére transzponáló rövid vers jelzi, hogy a látszólag eszköztelen Bálint természetesen nem eszköztelen, csak éppen nem teszi ki közszemlére költői eszköztárát. Öntudatos szerénysége a nyelvbe vetett bizalomként is fölfogható, tudni látszik, hogy további munkájával még inkább képes hasznosítani a nyelv többlet-tudását.
A két lírai és az egyetlen prózai kötet az ifjú erdélyi irodalom tájékozódását hozza tudomásunkra. Elsőkötetként is határozott elképzeléseket árul el, magabiztosságát és a nyelvkezelés olyan biztonságát, amely a kísérletek jogosultságának hiteles voltát tanúsítja.
Amit elutasítanak: az illúzió, hogy a jól megcsinált darab önmagáért beszél. Amit igenelnek: az önreflexió, az, hogy nem elegendő ráhagyatkozni a nyelvre, szüntelen viszonyt kell kialakítani a nyelvvel, e viszony egyben folyamat, amelybe belefoglalódik a megannyi magyar és világirodalmi előzmény. Amit elutasítanak: az érzelmi áradás, a bőbeszédű önsajnálat, a világba veszettség miatt érzett fájdalmas aggodalom. Amit igenelnek: a személyiségjegyek újragondolása, a személyiség létesítésének nyelvi kétsége, a szabad rendelkezés a hagyománnyal. Amit elutasítanak: a patetikus megszólalás, a hősi póz, a mártíromság tudata, a kisebbrendűségi érzés bármely többségi tudattal szemben. Amit igenelnek: a helyzettudat józan felmérése, annak a fogalmi tárnak megkérdőjelezése, amely meghatározott és kívülről rákényszerített szerepeket írt elő, hiszen szerepeiket maguk választják, a díszleteket és a jelmezt maguk tervezik, és maguk döntik el, mikor melyikben tartják meg az előadást.
Három ígéretes, emeljük a tétet: jó kötet, amely az egész XXI. századnak szól...
Szeged-Budapest,
2008. novemberének végén
