Erdélynek mindig voltak vértanúi, közéjük tartozik Szabédi László is, aki mindig önemésztő küzdelmekben igyekezett érvényre juttatni meggyőződését, ráadásul egy olyan történelmi korszakban, amelyben a hittel képviselt meggyőződésnek valójában nem voltak esélyei. Eredeti neve Székely László volt, Sáromberkén született 1907. május 7-én. Nagyapja: Rédiger Géza Szabédon unitárius lelkészként végzett szolgálatot. 1913 és 1925 között a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult, részt vett a Remény című diáklap szerkesztésében. 1925–1927-ben az unitárius egyház ösztöndíjával a strasbourg-i protestáns teológián, 1927–1935-ben a kolozsvári teológián és a bölcsészkaron tanult, közben tanított, magántisztviselőként dolgozott. 1945-ben szerzett bölcsészdoktori fokozatot. 1933-ban az Ellenzék munkatársa lett, 1939–1940-ben katonai szolgálatot teljesített a román hadseregben. Észak-Erdély visszacsatolása után a Kolozs megyei Báré román iskolájában kapott tanítói állást, román népköltési gyűjteményt adott közre (Zöld levél, 1945). 1941-ben a kolozsvári egyetemi könyvtár munkatársa, a kolozsvári színház dramaturgja lett. Jékely Zoltánnal és Kiss Jenővel együtt szerkesztette az Üdvözlégy szabadság (1942) című költői antológiát, majd szerepet vállalt a Termés szerkesztésében. 1942-ben részt vett az utolsó marosvécsi írótalálkozón, 1943-ban felszólalt a második szárszói konferencián.
Családi és kulturális öröksége, szűkebb szellemi környezete egyszerre tette fogékonnyá az élet dolgainak romantikus és realista felfogására. Kalandos családi történeteket és természettudományos műveltséget, a bibliai hitelvek mellett az unitáriusok józanságát és nemes puritanizmusát kapta örökül. Így lett belőle a „ráció romantikusa”, aki az általa felismert erkölcsi követelményekhez, akár önpusztító szenvedéllyel, következetesen ragaszkodott. Szenvedélyesen élte át a huszadik század kínzó gondolati és érzelmi feszültségeit, mégsem mondott le a gondolkodás szigorú fegyelméről, szíve mélyén féktelen konfliktusokat hordozott, mégis megpróbált rajtuk úrrá lenni. Megkísérelte a legnehezebbet: az értelem szolgálatába állítani a szenvedélyt. Józanság és indulat, kritikai készség és feltétlen hit, ráció és romantika – ezek a látszatra ellentétes fogalmak mintha egyszerre irányították volna emberi személyiségét és költészetét, és valójában ezek a benső ellentmondások készítették elő személyes tragédiáját.
Korai versei illúziók nélküli, kiábrándult lélekről tanúskodtak: egy fiatal költő arról tett vallomást, hogy az idegenség és a tehetetlenség tudata miként akadályozta meg, hogy élete valódi tartalmat és célt kapjon. „Hasonlítom magam kergült kerékhez, / mely gyors iramban hasztalan szalad: / hozzátapadva szilárd tengelyéhez / – bár menekülne –, / egy helyben marad” – foglalta egyetlen szemléletes képbe közérzetét (Hasonlatok). A költői kép, az általa megnyilatkozó önismeret kritikai igényt sejtet, azt, hogy a költő nemcsak felismerte és leírta helyzetének fonákságait, hanem szembe is fordult velük.
A kritikai (önkritikai) szenvedély lett az az erő, amely kilendítette a magányos szemlélődésből, és minthogy erős volt benne a szolgálat vágya, nem tudott kitérni a kisebbségi közélet tettekre hívó szava elől, kételkedve bár, mégis vállalta a cselekvéssel járó kockázatot. De minthogy racionalista volt, egyszerre ismerte fel a cselekvés szükségességét és korlátait. Biztonságérzése a harmincas években erősödött fel: „Harcolj! A hihetetlent hidd el” – hangzott a cselekvésre szólító parancs (Ne ismerd meg magad). Nemcsak a hit nőtt meg, nemcsak a lélek ereje, a költő biztonságtudata is kiteljesedett. Az otthontalanság, a veszendőség évtizede után Szabédi, úgy tetszik, otthonra talált. Ezt az otthont mindenekelőtt nemzedékénél lelte meg, olyan költőknél, mint Jékely Zoltán és Kiss Jenő, olyan elbeszélőknél, mint Asztalos István és Bözödi György: a Termés táborában. A fiatal író otthontalanság-érzését a nemzedéki szolidaritás és a közösen vállalt feladat szüntette meg.
Józan elme volt, eleve gyanakvással tekintett arra a túltermelésre, amit a harmincas évek magyar és erdélyi közélete mozgalmakban és ideológiákban létrehozott, Ész és bűbáj (1943) című könyvének bevezetésében ő maga óvta a „nemzetmentő” eszmék csábításaitól a népe sorsáért aggódó magyart. Magányát, elszigeteltségét azonban fel kellett számolnia, a népi mozgalom szociális és esztétikai elvei keltették fel érdeklődését, így lett a magyarországi népi írómozgalom erdélyi szövetségese. A népi írók erkölcsi felelősségtudata, szociális radikalizmusa erős hatást tett rá, de vonzódott a szomszédos népek – magyarok, románok és szlávok – testvériségét és együttműködését hirdető eszmékhez is.
A népi mozgalom íróinak hatására születtek legjobb elbeszélései (Műkedvelő napszámos, Kalliopé, A keserves), valamint Veér Anna alszik (1941) című kisregénye. A szociografikus igénnyel dolgozó „valóságirodalom” munkamódszerét fogadta el, ezt az ábrázoló módszert szelíd iróniával egészítette ki. Kántor Lajos megfigyelése szerint Szabédi prózája Nagy István „szikár munkásepikája” és Gelléri Andor Endre „tündéri realizmusa” között helyezkedik el. A szociális és nemzetiségi valóság nyers jeleneteit ábrázolta, ezeket szőtte át az álom és a képzelet élénkebb színeivel. A társadalmi lét torzulását, az emberi jellem szomorú fogyatkozásait mutatta be, ugyanakkor felvillantotta a szociális és nemzetiségi konfliktusok megoldásának humánus távlatát. A sötétebb képnek biztatóbb derengést adott a remény fényeivel.
Szabédi rokonszenvezett a magyarországi népi mozgalommal, ennek törekvéseit egészítette ki a francia kultúrától tanult racionalizmussal. Bizonyára nem volt véletlen, hogy a fiatal erdélyi költőre éppen Illyés Gyula figyelt fel, a társat: a magyar népi és egyetemes európai alapokra egyaránt építkező költőt fedezve fel. „Szabédi székely – hangoztatta Illyés –, annak az ifjú erdélyi írónemzedéknek tagja, amely a regionalizmust is úgy szólaltatja meg, ahogy kell: európai színvonalon, s amelynek a regionalizmus csak jellemzője, s nem értelmezője.”
A népi mozgalom arra tanította Szabédit, hogy a cselekvésnek erkölcsi jelentősége és közösségi küldetése van, egyszersmind arra, hogy személyiségét akkor valósíthatja meg igazán, ha megtalálja helyét a népi közösségben, és vállalja a nemzeti kultúra hagyományait. Szabédi ifjúkora az otthontalanul maradt, magányos lélek vergődése volt, kiszakadt egy közösségből, rossz közérzettel figyelte az erdélyi magyar értelmiség küzdelmes életét, s környezetétől elidegenedve menekült filozófiai problémák közé. a népi mozgalomhivatást és ugyanakkor közösséget adott számára; egyszerre kötelezte el a dolgozó parasztság ügye mellett, és helyezte vissza a közösségi élet védelmező és erkölcsi erőt adó közegébe. A fiatal költő egyszeriben hazatalált, a hazára találás nagyszerű vallomását A szabadi Nagyréten című vers fejezte ki. Ez a vers a „tékozló fiú” megtérésének motívumára épült, a költő vándorlását, bolyongását és a hazatérés örömét beszélte el. Az ifjúság vergődését, nyugtalanságát egyszerre érzékeltette a vándorlás iramának és a lélek zaklatottságának leírása: „Boldog vagyok kicsit, / mert kínjaim kicsik, / fut a nagyja előlem; / múltam múló agyrém, / a szabédi Nagyrét / kapat már új erőre. / Életemet onnan / kezdem el, ahonnan / kiszülettem belőle.” A menekülésszerű vándorlás a költő nyugtalanságának szimbóluma, és ezt a belső zaklatottságot oldja fel, a menekülés lázát csillapítja az otthon, a szülőföld. A költő lelkesült felkiáltásokkal fejezi ki a nagy találkozást: „Rét! Rét! Ez a Nagyrét! / Fény! Fény! Ez a napfény! / Megérkeztem már haza.” A megérkezés, a szülőfaluval való találkozás képe ugyanúgy szimbolikus, mint előbb az utazásé. A megnyugvást, az otthonra találást, a belső békét fejezi ki.
A vallomásos költemény a régi magyar költészet hangját (verselésében a Balassi Bálintnak tulajdonított, valójában a tizennyolcadik században keletkezett Őszi harmat után című népies költemény egy szövegváltozatát) kelti életre. Az egykori költemény a bújdosásba kergetett kuruc fájdalmát szólaltatta meg. Szabédi verse, ellenkezőleg, a hazatalált költő örömét. Az egész vers – a stílus régies ízei, a virtuóz módon kezelt Balassi-strófa, az ütemezés és a modern rímtechnikába belopakodó archaikus megoldások – a „régi magyarság” hagyományait idézik, annak jeleként, hogy a hazatalálás nem pusztán geográfiai és életrajzi, hanem kulturális és morális értelmű. Szabédi nemcsak szülőfalujának családias melegében, gyermekkort idéző látványaiban és meghittebb paraszti emberségében találta meg otthonát, hanem elsősorban a „régi magyarságban”, a nemzeti kultúra örökségében.
A múlt, mint nyelvészt és irodalomtörténészt is, mindig érdekelte, költőként ugyancsak gyakran keltette életre a régi magyar vers formáit, retorikai alakzatait. Csillogj, Margitka című verse például egyenesen az Ómagyar Mária, siralom sorait idézi emlékezetünkbe: „Világolj hát világom, / világolj életemben, / fényednél a világon / a rendet megteremtem.” Ugyanígy újítja fel a népmesei poétikát a Sárkányölőben, a balladát A szabédi zsoltárban, vagy a népi rigmusok friss dallamosságát a Halál házasítóban. A népköltészet és a régi magyar költészet poétikai hagyományainak felújítása a népi mozgalom költői törekvései között helyezi el Szabédi László érett verseit. Erdélyi József Petőfi Sándorra emlékeztető élményverset formált a népdalból, Sinka István mitikus ráolvasássá alakította a balladát. Szabédi mással kísérletezett, az európai költészet korszerű törekvéseihez igazodott, midőn intellektuális lehetőségeket keresett. A népdal természetélményéből poétikus lírai metaforát, arányos struktúrájából Paul Eluard-ra vagy Federico Garcia Lorcára emlékeztető áttetsző dalszerkezetet hozott létre, például a Virág soraiban: „Virág a réten / illatozik / Isten kezében. / Ha cifra szirma / váratlanul / kacagna, sírna! / Virág a réten / se lát, se hall. / Csak van kevélyen.”
Többnyire mégis a modern vers másik pólusán kereste az eredményt, a dalszerűséget szerette volna a gondolati líra követelményeihez hangolni. A népköltészet természeti képekben kifejezett szimbolizmusával, dallamosságával ezért kellett szakítania. Verseiben az érvelő, kérdező; gondolatokat megfogalmazó fordulatok váltak uralkodóvá, azaz a retorikai elemek. Balladás vagy zsoltáros hangja aforisztikusan tömör érveléssé alakult. Az egészet akartam, a Nil humanu a me alienum puto vagy a Külön kerék a belső vita lázában, érvek és ellenérvek egymásnak feszülő dialektikájában született. A vers az önelemzés eszköze lett: „mint orvosi kés, boncol az objektív emlékezés” – mondta maga a költő Csillogj, Margitka című versében. Ehhez a töprengő-gondolkodó, érvelő-cáfoló lírához igazodott a versidom, Szabédi azt a kompozíciót alakította ki, amelynek ismertebb változatait Szabó Lőrinc vagy Illyés Gyula költészetében találjuk meg. A dalszerű szerkezetet, a gondolatok menetét, váltásait kifejező retorikai előadásmóddal váltotta fel. Ész és bűbáj című könyvében beszélt arról, hogy miképpen lehetne „alkalmassá tenni »a magyar nemzeti versidom«-ot egy gondolatibb líra számára.” „Elsősorban – fejtette ki – kínálkozott a verssorok szorosabb egymásbafonódására az enjambement. De amilyen természetes az enjambement a jambus esetében, ahol a sorok már ritmikailag is egybeolvadnak, éppoly természetellenes a szabályos mértékű magyar verssor esetében. Mindenekelőtt tehát magát ezt a verssort kell lazább szerkezetűvé tenni.” Próbálkozott ezzel a megoldással, A szabédi Nagyréten élénk és kihívó ritmusát enjambement-ok közbeiktatásával fékezte meg, illetve igazította a gondolatmenet váltásaihoz.
Szabédi László ígéretes költői munkássága végül nem bontakozott ki teljesen, a negyvenes évek elején még töretlenül haladt pályáján, az ő tolla nyomán született az az Üdvözlégy szabadság! című nagy költemény, amely (az ugyanilyen címet viselő költői antológia meghatározó darabjaként) üdvözölte az Észak-Erdélyben beköszöntő szabadságot, egyszersmind a hatalmi tényezővé vált magyarság erkölcsi megigazulásának követelményére figyelmeztetett. Szülőföldje sorsának újabb fordulata után azonban, nem minden belső vívódás nélkül, úgy ítélte meg, hogy csak akkor tudja népe védelmét eredményesen szolgálni, ha az új rend támogatói közé áll, nem csak ő jutott el erre a következtetésre. Ekkortól valók „pártosan” szocialista versei (Költők s bírálók, Vezessen a párt): költészete mindenekelőtt politikai követelményeknek akart megfelelni, ezért lassan elapadt.
Teljesebben bontakozott ki tudományos és közéleti tevékenysége, a kolozsvári magyar egyetem tanáraként, a magyar verstan tudósaként (Kép és forma, 1969) és a magyar nyelv őstörténetének eredeti, ám megállapításait tekintve szakmai körökben erősen vitatott összefoglalása révén (A magyar nyelv őstörténete, 1974) széles körben fejtett ki tevékenységet. Mindezek mellett, mint a Romániai Magyar Írók Szövetségének alelnöke, a Népi Egység című lap szerkesztője, az Erdélyi Múzeum Egyesület főtitkára tevékenykedett. Életét tragikus események zárták le, a kolozsvári magyar egyetem felszámolása ellen tiltakozva szembekerült a pártvezetéssel, majd végső kétségbeesésében, 1959. április 18-án Kolozsvár közelében a vonat alá vetette magát. Emberi tragédiája az erdélyi magyarság önmagára eszmélésének egyik indítéka lett, alakja szinte legendává vált a magyar értelmiség önkereső küzdelmei során. A hatvanas évek végén a bukaresti Kriterion Kiadó gondozásában jelentek meg korábbi művei, válogatott írásait Enyém ez a történelem címmel 1980-ben Kántor Lajos rendezte sajtó alá.
