A közírás formái és lehetőségei közül kétségkívül a tárca műfaja az, amelytől a legtöbbet várja a magamfajta, különösen, ha nem egyszerű zsurnaliszta, hanem jeles költő jegyzi azt. Végül is mégsem csak száraz tényújságírásról van szó, novellaként viszont a közember napi(lapi) tapasztalatában jelentkezik, egészen más jellegű szövegek társaságában, kontextusában, és, ami talán még perdöntőbb, azok olvasóinak apparátusa által is befogadható alakban. A klasszikus, második világháború előtti tárcatárak persze réges-rég elolvadtak, hosszú évekre altatásba került a műfaj, s fogékony műhelyek híján lassan-lassan a tárcaírás is kiment a divatból (kivételek persze mind műhelyek, mind alkotók dolgában mindig akadtak). A talán mai napig legizgalmasabb, állandó műhely, az Élet és Irodalom vonatkozó rovatában is megfigyelhető, hogy az írások sokszor inkább kisebb terjedelmű novellák, mintsem a szó klaszszikus értelmében vett tárcák. Persze az ilyen kijelentésekhez illenék akkor pontos, hogy ne mondjam, egzakt fogalmak szerinti körülhatárolást-meghatározást illeszteni, ez azonban, mint tudományunk minden egyes kifejezése esetében, valószínűleg meghaladná az egész lapszám terjedelmét, és még akkor is maradna minden bizonnyal lefedetlen rés a definícióban (vagyis meghaladná a recenzens képességeit is). Egyszerű értelmezést persze megkockáztathat a kritikus, de csak az ellenvélemények s a feltűnő hiányok ódiumát vállalva. Szóval valamilyen szinten alkalmazott írásforma volna ez, a szépírás esztétikai funkcióján túl magára vállalva az újságírás kézzelfoghatóbb, tényközlő, véleményformáló stb. funkciójából is valamicskét. Nem árt, ha közérdekű, nem árt, ha kontextualizálható a napilap-események tükrében is – és hogy szépen és kedvesen irodalmárkodjak, nem árt az sem, ha mindezeknek az ellenkezője igaz rá. Fekete Vince, a kötet alcíme szerint immár sokéves tárcaírói terméséből válogatott össze jelen kötetébe hétszer hét tételt. Bár napilapban nem találkoztam az írásokkal, a kiadás helyéből (Sepsiszentgyörgy), s a könyv felelős kiadójából (Farkas Árpád) arra következtetek, e pálya (egyik) színhelye a Háromszék lehet. A kötetben viszont a darabok kilépnek az előbb felvázolt napilap-kontextusból, s immár az újságírásra jellemző funkciókat levetkőzve „visszalépnek” a „pusztán” esztétikai funkciójú szövegek halmazába, az olvasónak meghagyva azonban a kitételt, hogy eredeti megjelenésükkor a szövegek másképpen működhettek (ez megint csak mindenféle szövegre igaz, de itt most különösen és másféleképpen). És ez egy újabb próbatétel: ki tudja-e emelni a szerző vagy a szerkesztő (utóbbira utalás nincs a kötetben tehát, gondolom, a szerző válogatta az anyagokat) azokat a tételeket, amelyek így is megállják a helyüket? Amelyek időtlenek, általánosabbak, a napi eseményeknél tágabb horizontot átfogók, az idő és a hely viszonylatából is kiemelhetőek, s beilleszthetők más idő- és földrajzi keretek közé, még akkor is, ha pusztán csak az olvasó rossz beidegződése, hogy ha tárca, hát akkor beilleszteni akarja valahova, izzadva, lihegve, bőgve – nos, Fekete Vince megtalálta ezeket a darabokat. Az olvasónak nem kell latolgatni, mi hova való, ha néhol sejthetőek is az írások kiváltóiként konkrétabb események, akkor is a Nyírségben épp úgy érthető, mint a Székelyföldön.
Ha tehát a közírás egyik formájaként gondolom el a tárcát, nem is olyan zákhányos csuda, hogy miért Udvartér a címe a kötetnek (a gerinc szerint méghozzá Fekete Vince udvartér, amelynek, tudjuk, egy elég gübü tisztaszobájában stb., stb.). A találkozási pont, a közbeszéd helyszíne a tér. A közbeszéd pedig sok és sokféle. Az Udvartér fő szervezőelve hamar kiderül: a hét fejezet vagy szakasz hétféle általános tematikáját jeleníti meg Fekete Vince tárcaírásának, a Fekete Vince-féle közéleti beszédnek. Az első, Nagymonológ című szakaszban „a gyermekkor nehéz illata, volt-napok percei, órái, pillanatai” idéződnek fel, keserű nosztalgia lappang a szövegekben, mert hát kénytelen-kelletlen nosztalgikusan kell megjelennie egy sötét kornak, ha egyszer arra esett az ember gyermeksége. Az A vezetés öröme a tárcaíró (úgy sejtem, ezekben az írásokban nagyvonalúan el lehet tekinteni a narrátor-kitételtől) jelenidejét viszi papírra, zömmel a napi bosszúságokat. A Porlód mintájára alakított Sajnódról címet kapó szakasz a tárcák írójának és, ami még lényegesebb, olvasóinak, első olvasóinak világa jellegzetes rekvizitumait veszi számba. Talán már a címből kiderül ironikus felhangja az itt olvasható szövegeknek, a sírva vigadó sajnódiak megírásának, akik az első legójukból is disznóólat építenek. Természetesen nem teljesen átmetaforizált helyszínről van szó, talán itt kezdődnek a jobban megkötött írások – merthogy a bizonyos tárgyi világ-beli rekvizitumok egyike-másikával már nem tud sokat kezdeni a nem Romániában élő, vagy ott nem különösebben járatos olvasó. Ugyanakkor az ironikus felhang s az ironizált jelenetek meg sehol sem ismeretlenek, példaként a bicskás szövegeket említeném – ebben bár Székelyföldnek kétségkívül komoly hagyományai vannak, recenzens szűkebb világa, a Nyírség is rendelkezik érdemekkel, nota bene tanórákon sem kerülhető meg – recenzenst nyugtatták már meg hallgatói, hogy ne féljen, most éppen nincs náluk bicska –, bár a misztériumba talán kevesen avattattak be. A helyi ember a tárgyi világ után a címben megjelölt alakot írja körül. A kisvárosi, a valutázó, az iszákos, a kocsma bölcse a szereplői e résznek – megint csak mindenhol ismerős figurák. A másik ellenben a máshol élő ember, vagy a másik ország is lehet, vagy az adott térségen belüli másik világ. Úgy is, mint olyan, ami rám, a szöveg olvasójára sosem igaz, ellenben másra... Az irónia ezekben az írásokban itt-ott maró gúnnyá is alakulhat (pl. a Barbi-nemzedékben), de vannak keserves tapasztalatokat rögzítő tételek is – mint amilyen a magyarországi „vendégmunkásokról” szóló Fenyő a sivatagba’. A Hogyan legyünk boldogok? a Kárpát-medencét időnként elárasztó „amerikai típusú”(-nak álcázott) életmód-segédleteknek, s az azoknak hitelt adóknak állító gúnyos emlékművet, míg az utolsó, Futóhomok című rész a rendszerváltás utáni típusok enciklopédiája: az újgazdag, a nagymenő vállalkozó, a politikus, a helyi maffiafőnök, vagy a helyi főfoglalkozású nagymagyar a főszereplők.
Ennyiből talán látható a kötet egészére jellemző néhány vonás: az enciklopédikus jelleg, a hol keserű, hol felhőtlen humor, a nosztalgiával fűszerezett irónia, és hát, nem megkerülhető, a szeretet. Hogy hát mégiscsak szeretetteljes figyelemmel fordul a világa felé a tárcák szerzője, önmagát valahová a legszürkébb közember pozíciójába gondolva el, onnan beszél, közvetít egyfajta konzervatív nézőpontot (egyáltalán nem politikai értelemben gondolom), mert a köz, különösen a napilapot még olvasók rétege valamilyen szinten konzervatív, de hol óvatos, hol kevésbe finom lépéseket tesz a keretek tágítása érdekében. A Fekete Vince-tárcákra kevésbé jellemző a novellásítás, az írások legnagyobb része esszéisztikus, történet helyett a közgondolkodás logikai folyamatát igyekszik belátni-bejárni. Egészében fontos dokumentuma a közírás igényes, szabad fajtájának a 21. század elejéről, amely nem feledkezik meg feladatairól, egyszerre szórakoztat és gondolkodtat, provokál és késztet egyetértő, összekacsintó bólogatásra. Sajnódiaknak kifejezetten ajánlott.
Fekete Vince: Udvartér (tárcanovellák 2000–2008), Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2008.
