Új sorozatom címében két nagy kérdés lappang: vajon még mindig HALLGATJUK a zenét, és ha igen, HOGYAN hallgatjuk? Legszívesebben idézőjelbe tenném a HALLGATJUK szót. A zenét már régen nem abban az értelmében vesszük magunkhoz, mint ahogyan azt a 19. század nagy, romantikus pátosszal teli zenerajongói tették. Valahogyan elillant az a feszült csend, az a sokszor idegesítően ható csend, ami a hangversenytermekben az elmúlt két évszázadban meghonosodott. Csak az előadók tudják igazán, hogy az első hangok előtti másodpercekben kialakuló arctalan csend milyen lélegzet-elállítóan félelmetes hatású. Néha még a közönség soraiban ülők is megsokallják ezt a feszültséget, zavarónak érzik, néha megpróbálják egy-két suttogó szóval, kedélyessel, viccessel fel is oldani a mindent beborító CSENDET. Ösztönös reakció váltja ki az ilyen gesztusokat, amelyeket egyből lepiszszegnek a szomszédos székeken ülők. Egyik híres karmester jut eszembe, aki azt mondta, hogy Wagner Nürnbergi mesterdalnokok nyitányát csak tapsban szabad elkezdeni. Ő ezt úgy indokolta, hogy a közönségnek részt kell vennie a zenei produkcióban, hozzá kell járulnia a cselekmény elindításához. Ez nem más, mint az a szintén aktív részvétel, amivel a közönség a legszebb zenei momentumokat jutalmazza közbeékelt tetszésnyilvánításokkal, gyakran még dicsérő füttyel is szaporítva, színezve azt. A finnyásabb zenerajongók dühösek is emiatt: zavarja élvezetüket. Nos, elérkeztünk a hallgatói feszült csend egyik okához: zavartalanul ÉLVEZNI akarjuk a zenét, egyedül akarunk maradni a felhangzó dallamok, harmóniák világával.
Amikor – az utcán is! – feltesszük a fülhallgatót, ugyanezt az individuális gesztust ismételjük meg. Íme a két alapkérdés, hogy miért is hallgatunk zenét: örömet akarunk szerezni magunknak, és ezt az örömet egyedül akarjuk megélni, átélni. A zenei élmény mindenkinél más és más területet kapcsol be a spirituális és pszichológiai ÉN világából. Az élmény szellemi, lelki táplálék, és mint ilyen, energiával tölt fel bennünket. Egyszerűen éhesek leszünk egy idő után a zenei élményre. Az ÉHSÉG nagy úr, parancsszavára nem lehet nemmel válaszolni. ENNI KELL – szokták mondogatni az étvágytalanok éppúgy, mint a mindent magukba tömők –, mert ezzel az életet tartjuk fenn. Az életösztön dolgozik bennünk szellemi létünk életében tartása esetében is. A nagy kérdés, hogy mit és mennyit fogyasztunk a felkínált vagy éppenséggel a magunk választotta ételekből. A 20. század konzumtársadalmának egyik legnagyobb gondja a táplálkozás és vele együtt járóan az elhízás réme, miközben milliók éheznek testileg-szellemileg.
A szellemi-lelki túltáplálkozás is megbetegedésekhez vezet. Kezdetben csak afféle ételundorhoz, és akkor már csak különlegességeket kezdünk fogyasztani a kultúra, a művészetek, sőt még a tudomány „élelmiszer-raktáraiból”. A művészetek világában is megjelentek a gyorsan elkészíthető félkész ételáruk, a biotermékek, a kalóriatáblázatok. Kialakultak a kultúra vegetáriánusai, az ökölógiai kultúrkatasztrófák megelőzésére felszólalók mind népesebb tábora. Már Debussy azt ajálja, hogy Beethoven Hatodik szimfóniájának madárfüttyjelei, patakcsobogása, viharhangjai meghallgatása helyett menjünk ki a természetbe és csodáljuk meg a hajnalt, vagy bármi más természeti tüneményt, szépséget. Íme, a zenében messze megelőztük a mai ZÖLDEK mozgalmát. Hasonlóan ehhez a múlt század hetvenes éveinek folkloristái is tűzzel-vassal irtották maguk körül a népdalfeldolgozásokat, mondván: hamisak, mesterkéltek, tehát művészietlenek azok a kísérletek, amelyek mindenféle más, anyagidegen ruhába öltöztetik a népzene remekeit. Menjünk vissza a tiszta forráshoz: a népmuzsika a maga eredetiségében szép és művészi. Mi más lenne ez, mint a manapság oly divatos biotermékek reneszánsza. A szavakkal játszva bio-népzenéről is, akárcsak úgy egyszerűen BIOZENÉRŐL is beszélhetnénk. És valóban: a világ mind több BIOZENÉT igyekszik fogyasztani, régi zenét – még megmásítatlan korabeli hangszer-környezetben új zenét hozzáadagolt tartósítószerek nélkül.
