– Kevés hozzád hasonlóan meghatározó tanárom volt a középiskolában. Ritkaságnak számít, hogy egy íróembernek a tanárkodás ilyen fontos szerepet foglaljon el az életében, pályáján, mondhatni egyenrangú szerepet magával az írással. Honnan ez a pedagógusi elhivatottság?
– Töredelmesen bevallom, szeretek tanítani. Mondhatnám úgy is, hogy kalandvágyból teszem. Márpedig a kaland teljes embert igényel, nem lehet egy ismeretlen őserdőn csak úgy ímmel-ámmal átjutni. Persze, erre csak közben jöttem rá, későn érő típus vagyok. Először be kellett jutnom az egyetemre. Kétszer elbuktam a felvételin, harmadszorra lekéstem a szóbeli vizsgát, negyedszerre végre sikerült. Ott aztán meg akartam mutatni, hogy nem vagyok olyan hülye, mint ahogyan azt – az előzmények alapján jogosan – gondolhatta a környezetem. Ez olyannyira sikerült, hogy évfolyamelsőként végeztem a magyar–francia szakon, s én is kezdtem elhinni, hogy tényleg nem vagyok annyira balfácán, mint gondoltam. Igen, az egyetem fordulópont volt számomra. Először csak tanulni akartam. Olyan kitűnő tanáraim voltak, mint Antal Árpád, Cs. Gyímesi Éva, Láng Gusztáv, Péntek János, Rohonyi Zoltán. Ott, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen jöttem rá, hogy mi is az irodalom. Ez a felfedezés oly nagy hatással volt rám, hogy azóta minden diákommal szeretném megosztani. Ehhez azonban először meg kellett tanulnom tanítani. S ezt csak terepen lehet. Ott derül ki, hogy tényleg pedagógusnak való-e az ember, vagy választhat veszélytelenebb mesterséget, mondjuk, oroszlánszelídítést vagy robbanószerkezetek hatástalanítását. A sors és az országos kihelyező bizottság kiszámíthatatlan kegyelméből kezdő tanárként a székelyudvarhelyi 6-os számú Általános Iskolába (ma Bethlen Gábor Általános Iskola) kerültem. Igazi pedagógiai nagyüzem volt ez a nyolcvanas években: kétezer gyermek három váltásban. Négy vagy öt ötödik osztállyal kezdtem, már nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy ugyanazt tanítottam látástól vakulásig. Hogy ne golyózzak be, mindig ki kellett találnom valami újat, valami érdekeset. Játszótérré kellett átalakítanom a szövegtereket. Az itt szerzett tapasztalattal mentem a Tamási Áron Gimnáziumba, hajdani iskolámba. Diákkoromban itt fejlődött ki gyógyírként a humorérzékem, így nem csoda, hogy tanárként vegyes érzelmekkel léptem át az ősi alma mater patinássá fényesedett küszöbét. Mostanra, azt hiszem, már tűrhetően belejöttem a gimis tanár szerepébe, néha azonban a folyosón megpillantom hajdani diák-önmagamat (egyenruha, karszám, katonásra nyírt haj), amint enyhe iróniával figyeli, hogyan vonulok pedagógusi öntudatossággal telve órára, s ilyenkor megpróbálom lazábbra venni a dolgokat.
– Veteránnak számítasz a gimnáziumban: hogyan látod, hol tart a magyar irodalom oktatása húsz évvel a rendszerváltás után, mennyire sikerült a váltás az előző rendszer irodalomoktatásához viszonyítva?
– Az irodalomoktatás reformjáról azt gondolom, hogy zsákutcába jutottunk. A kronologikus irodalomtörténetet felváltó műfajcentrikus tantervekkel az a baj, hogy túlságosan is esetlegesek. Művelődés- és irodalomtörténeti háttér nélkül a művek a levegőben lógnak, nem alakul ki egy többé-kevésbé összefüggő kép a diákokban arról, amit négy éven keresztül tanulnak. Úgy tűnik, manapság már nincs igény művelt, összefüggésekben gondolkodni tudó emberekre, csak könnyen irányítható fogyasztókra. Vannak viszont kitűnő magyarországi tankönyvek…
– Az elsők között foglalkoztál Erdélyben Rejtő Jenő munkásságával: államvizsga dolgozatodat is belőle írtad. A diktatúra idején ez nem tartozott a leginkább „támogatott” kutatási témák közé. Hogyan jutottál el Rejtőig, és hogyan fogadták a témát az egyetemi tanáraid?
– Rejtő Jenő, alias P. Howard regényeit diákkoromban szerettem meg. Sokáig megtűrt írónak számított: könyvei tüneményes gyorsasággal keltek el, ám elit irodalmi körökben nem illett róla beszélni. Ponyvaíró, címkézték fel kategorikusan, és ezzel el is volt intézve. Harmadéves egyetemista voltam, amikor elhatároztam, hogy belőle írom az államvizsga dolgozatomat. Izgalmas és szórakoztató feladatnak találtam filológusként újraolvasni. Manapság hétköznapi vállalkozásnak számít egy ilyen téma, akkor azonban, a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” építése idején megütközést keltett a választásom. Nahát, nahát... Hogy pont Rejtőből! Ki gondolta volna erről a céltudatos fiatalemberről?! Külön bája a dolognak, hogy akkoriban az államvizsga dolgozatok elejére egy-egy frappáns Ceauşescu-idézetet illett tenni – a végzős diák elkötelezettségét tanúsítandó. Már elkészültem a kézirattal, amikor igen finoman, igen diszkréten jelezték, hogy enyhén szólva rossz fényt vetne a tanszékre, ha izé… Ceauşescu elvtárs neve és bölcs útmutatása Piszkos Fred és társai fölé íródna. Mit mondjak, hagytam, hogy meggyőzzenek. Valóban nagy kitolás lett volna Rejtő Jenővel, ha egy lapra kerül egy pitiáner diktátorral. Végül, mint egy hamisítatlan P. Howard regényzárlatban, happy end-del végződött a dolog: a megvédésen Fülig Jimmy életfilozófiájáról értekeztem.
– Az E-MIL honlapján írod: „A nyolcvanas évek második felétől – a diktatúra legsötétebb időszakában – kezdett el foglalkoztatni az írás gondolata; szellemi légszomjam csillapításáért, menekülésként, a kiszolgáltatottság miatt érzett düh levezetéséért, vagy egyszerűen intellektuális kalandvágyból kezdtem el írni, magam sem tudom már.” Hogy állsz most az íráshoz, amióta nem kell menekülni semmi elől, nem kell a sorok között olvasni?
– A nyolcvanas évek második feléig – leszámítva a kötelező ifjúkori szerelmes verseket – nem foglalkoztatott különösképpen az írás gondolata. Tanítottam és minden hátsó szándék nélkül olvastam. Aztán 1987-ben történt bennem valami. Egy tizedik emeleti erkélyről lenéztem a mélybe, s meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy azt a hirtelen rám törő, rettenetes vonzerőt legyőzzem. Tudtam magamról, hogy tériszonyom van, de nem emlékeztem, hogy valaha is éreztem volna hasonló félelmet. Azt hiszem, ez volt az a közvetlen ok, melynek hatására írni kezdtem. Nem lírát, hanem epikát. Ha jól emlékszem, az elsőben konkrétan benne volt az a rettenetes helyzet is. A nyolcvanas években egyetlen mesém, novellám, elbeszélésem sem jelent meg. Jó is, hogy így történt, így legalább utólag nincs mit megbánnom. Sokan úgy gondolják, hogy egy irodalomtanárnak könnyebb elsajátítania a mesterség fortélyait, mint másnak, hiszen ideje nagy részét szépirodalmi szövegek között tölti. Hát nálam nem így történt. Ugyanúgy végig kellett járnom az inasiskolát, mint minden kezdőnek. S közben fokozottan figyelnem kellett arra, hogy a fejemben visszhangzó olvasmányélmények között, a mesterek kórusán át meghalljam a saját hangomat. A kollegáim gyanakodva figyelték próbákozásaimat… Egy magyartanárnak, aki harminc fölött egyszerre csak írásra adja a fejét, biztosan nincs ki a négy kereke. Mindebből azonban előnyöm is származott: nem volt dolgom a cenzúrával. Lehet, hogy sokan megmosolyognak, de én kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy csak szabadon érdemes írni. Egy író sok mindent feladhat, a mondatait azonban nem szabad elárulnia. Azoknak tisztáknak, hiteleseknek kell maradniuk, hogy szükség esetén legyen miben kapaszkodnia az embernek. Ebből a szempontból az idők folyamán nem történt semmiféle változás az íráshoz való viszonyulásomban. Most is ugyanúgy kezdek bele egy új történetbe, mint a nyolcvankilences cezúra előtt: csak az írásra összpontosítok, és nem arra, hogy milyen hatalmi érdeket sérthetek meg vele.
– Első köteted, az 1996-os, jó szakmai fogadtatásban részesülő Francia tavasz óta folyamatosan jelentek meg novellásköteteid (A belga utazó, Jerikói lonc). Úgy tűnik, a novellaformában érzed otthon magad, regénnyel nem próbálkoztál...
– Az, hogy az ember egyszerre két hivatást gyakorol, a kettős örömön kívül kettős kockázattal is jár. Gyakorló tanárként egyszerűen nem jut idő terjedelmes művek írására. A regényíráshoz rendszeres munka szükséges, pontos napi munkabeosztás, laza munkahely, vagy egy év fizetés nélküli szabadság egy kellemes hőmérsékletű, lakatlan szigeten. Ha valaki heti 25–26 órát tanít, az „megelégszik” a novellával. A novella különben csodálatos műfaj, olyan, mint lírában a szonett. Egy jól megírt novella ugyanúgy megajándékozhat a teljesség örömével, mint egy több száz oldalas regény. Azért mégiscsak történt valami változás, ami talán a regény felé mutat: első kötetemet követően megnőtt az írásaim terjedelme, a 2003-ban megjelent Jerikói loncban jobbára nagyobb lélegzetű elbeszélések vannak, a még kéziratban levő Elízium panzióban pedig még tovább mentem: a visszatérő témák és motívumok alapján egymásra utaló szövegeket rendhagyó regényként is lehet olvasni.
– Az első két kötetedben megjelenő francia/belga népnév, megnevezés felkeltheti az olvasók figyelmét, hogy itt talán szándékosságról van szó. Összefügghet ez a számunkra, magyar olvasók számára távolibbnak mondható népekre való utalás a novelláid titokzatosságával, rejtélyességével?
– A Francia tavasz kötetcímnek nagyon egyszerű a magyarázata. Van egy tündéri keresztanyám Franciaországban, aki évtizedeken keresztül francia könyveket küldözgetett nekem. Mondhatnám úgy is, hogy a francia kultúra légkörében nőttem fel. Először tizenhét évesen voltam Franciaországban, s ez az élmény alapvetően meghatározó volt személyiségem, ízlésvilágom, szellemi irányultságom alakulásában. Számomra Provence az a hely, ahová rendületlenül visszakívánkozom. A belga utazó címmel más a helyzet. Hosszú évekkel a történet megírása előtt, két sikertelen felvételi között helyettesítő tanárként Lövétén tanítottam. Akkoriban egy ártalmatlan bolond járta a vidéket, aki azt képzelte magáról, hogy valami nagy funkcióban lévő állami vezető, és rendszeresen látogatta a környékbeli üzemeket. Később apósomtól hallottam, hogy Maros megyében volt egy hasonló alak, akit mindenki belga utazóként ismert. Arra már csak az elbeszélés megírása után jöttem rá, hogy a belga és a balga jelző milyen szépen öszszecseng. Különben történeteim nagy részének a témája az utazás, lehet ez elvágyódás, menekülés, kihívás, nyomozás vagy egyszerűen a másság, az idegenség iránti kíváncsiság.
– Egyszer méltatlankodva utasítottad viszsza azt a megjegyzésemet, hogy elbeszéléseiden érződik a nagy latin-amerikaiak, például Cortázar vagy Borges hatása...
– Mint már mondtam, mielőtt írásra adtam volna a fejem, sok olvasói tapasztalattal rendelkeztem már. A nagy latin-amerikai írókat, Borgest, Cortázart, Márquezt fiatal tanárként ismertem meg, s valóban nagy hatással volt rám az európai irodalmakétól eltérő írói világuk. Első kötetemen biztosan érződik is ez, azt hiszem, nem szégyen tőlük tanulni, mint ahogyan Maupassant-tól, Poe-tól, H. G. Wellstől, Dürrenmatt-tól vagy Kosztolányitól sem. A névsor, persze, ennél jóval hosszabb, magam sem tudnám kapásból felsorolni. Ott van például a nálunk kevésbé ismert Romain Gary, akinek a cinizmusba hajló iróniája, lázadása szintén nagy hatással volt rám. Akárcsak Michel Tournier filozofikus prózája vagy Márai Sándor írói tartása, bölcsessége. Talán azért utasíthattam vissza méltatlankodva azt a bizonyos megjegyzésedet, mert akkor már úgy éreztem, hogy rátaláltam a saját hangomra.
– Úgy tudom, bibliai témájú novellafüzért írsz éppen. A bibliai történetek „apokrif” újraírása akár kockázatos vállalkozás is lehet – hiszen nagy hagyománya van, sokan, sokszor éltek ezzel a „műfajjal”. Mi ragadott meg a témában és milyen szempontból közelíted meg?
– Hosszú évek óta beszélek irodalomórán az intertextualitásról, s tavaly egy ilyen alkalommal – éppen a Bibliáról volt szó –, átfutott rajtam, hogy miért nem írhatnék én is egy ilyen novellát. Már régóta dédelgettem magamban az édenkerti Élet Fájáról származó almamag történetét, amely több ezer év múlva csempészáruként tűnik föl... Könnyebben ment, mint ahogy gondoltam. Aztán eszembe jutott a következő téma. Most az ötödiknél tartok. Közben fellapoztam a Bibliát is, ha az ember egy ilyen vállalkozásba kezd, akkor nem szabad félvállról vennie a Könyvek Könyvét, melyen tudósok hada dolgozott századokon át, s melynek egyéni értelmezése miatt jó néhány írástudó máglyán végezte az Inkvizíció buzgó filológusi figyelmének köszönhetően. Olvasás közben egészen más fényben kezdtem látni a szakralizált szövegeket. Játékra invitáltak, apokrif krimik megírására, akképpen, hogy a másféle megvilágítás ellenére is hitelesek, elgondolkodtatóak és nem utolsó sorban szórakoztatóak legyenek.
– Irodalomtörténet-írással is foglalkozol, a kanadai magyar irodalomról szól Szavak prérijén című köteted. Hogyan találtál rá a témára? Van-e fogadtatása ez irányú munkásságodnak a kanadai magyarok körében?
– A kilencvenes évek első felében iratkoztam be a doktori képzésre. Azelőtt nem sokkal akadt a kezembe egy rövid írás a kanadai magyar irodalomról. Olyan volt, mint egy palackba zárt üzenet. Doktori dolgozatnak el sem lehet képzelni hálásabb témát: utazás, kutatás, írás, ez való nekem, gondoltam, és sikerült meggyőznöm erről a felvételiztető bizottságot is. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágtam a fejszémet. Száz év kanadai magyar kulturális, irodalmi jelenlétről kellett számot adnom. Soros-ösztöndíjjal sikerült kijutnom Kanadába, ahol heteken át bújtam a könyvtárakat. Számos barátra, segítőtársra leltem: írók, költők, tanárok, teológusok, a média munkatársai segítettek munkámban, később pedig a könyvem megjelenésekor elismerően írtak róla. Ezt az összegező jellegű könyvet kellene most folytatni, a jelentősebb alkotók pályájának részletes bemutatásával.
– Aktív szerepet vállaltál a Romániában háborús bűnösnek tartott, és a magyar irodalmi közvéleményt is élesen megosztó Wass Albert rehabilitálásának folyamatában, hozzád köthető A vádlott neve: Wass Albert című kiadvány megjelentetése. Hogyan látod, sikerrel járt a kezdeményezésed?
– Wass Albert és életműve már rég túlnőtte az irodalmi élet kereteit. Átpolitizálták, tömeghisztéria lett belőle. A Wass-szindróma mély gyökerekig nyúlik vissza, s a magyarság kellőképpen ki nem beszélt nyavalyáira utal. Elég az író nevét kimondani egy társaságban, s az máris polarizálódik. Igazodni kell a trendhez, melynek lényege tömören így fogalmazható meg: válaszolj arra a kérdésre, hogy szereted-e Wass Albertet, vagy sem, s megmondom, ki vagy. Ideje volna már az elragadtatást és gyűlöletet félretéve végre tárgyilagosan beszélni róla és a könyveiről. S ez vonatkozik a perére is. Egy demokratikus országhoz nem passzolnak a koncepciós perek.
– Nemcsak szépíróként és irodalomtörténészként, de publicistaként is jelen vagy az erdélyi magyar nyilvánosságban, sőt egy időben a politikával is kacérkodtál. Le nem hallgatási botrány című könyved publicisztikai írásaidat gyűjti egybe. Mi vonzott a közélethez, közíráshoz?
– Az ember a szűkebb vagy tágabb környezetében tapasztalt visszásságokra vérmérsékletétől függően többféleképpen reagálhat. Van, aki felgyújtja magát, van, aki éhségsztrájkba kezd vagy tüntetést szervez, esetleg falura költözik s biogazdálkodással foglalkozik. Én az írást választottam, kövek, Molotov-koktél helyett ironikus szavakat. Publicisztikai írásaimnak van egy irodalmi vonulata is, Tamásiról, Radnótiról, Márairól, Faludyról, meg egy egészen személyes jellegű. A Le nem hallgatási botrányba publicisztikai termésemnek mintegy felét válogattam bele. Kellemesen megleptek az elismerő viszszajelzések. A közéleti szerep, nos, az tanulságos kitérő volt számomra. Aki ismer, tudja, hogy alkatomnál fogva nem vagyok homo politicus, semmi sem idegenebb számomra a közéleti magamutogatásnál. A rövid ideig tartó politikai szereplést azért vállaltam, mert nem értek egyet az egypártrendszerrel, azzal, hogy egyesek a közéleti funkcióikat egyéni érdekeiknek rendelik alá. Ugye, mennyire naiv vagyok még most is?
Szakács István Péter
Székelyudvarhelyen született 1957-ben. Általános és középiskolai tanulmányai befejezése után a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–francia szakán szerzett tanári oklevelet 1984-ben, 1997-ben doktorált. Jelenleg szülővárosában tanít, a Tamási Áron Gimnáziumban. Három novelláskötete jelent meg (Francia tavasz, A belga utazó, Jerikói lonc), tanulmánykötetet írt a kanadai magyar irodalomról (Szavak prérijén), dokumentum-összeállítást publikált Wass Albertről (A vádlott neve: Wass Albert). Publicisztikakötete Le nem hallgatási botrány címmel jelent meg 2007-ben.
