Sejtettem, hogy előbb-utóbb csak találok valamit, mert a kutyasétáltatásban eleve benne van a felfedezés lehetősége, ráadásul a kutyám természete olyannyira alá is játszik mindennek, hogy már jó előre felkészítettem magam sebti-ben elkapart hullák, kukába dobott csecsemők és levágott fejek látványára. Nem számítottam semmi jóra, mert a mai világ tele van mindenféle borzalmakkal, hát nem igaz? Reggel hétkor kelünk, én és a kutya, amelyet egy kedves ismerősöm bízott rám, szóval fölkelünk, és a korábbi tevés-vevés, ami annyira meghatározza egy kutyátlan ember életét, vagyis a céltalanság helyett pontos cselekvéssort végzek el. Először üdvözlöm a kutyát, aki úgy ront nekem a folyosón, mintha gazdája tért volna vissza annyi hónap után, ezután a dolgozószobába rohan, felugrik a kü-lön számára vásárolt hajlított lábú foteljébe, és onnan figyel, izmai pattanásig feszülnek, hogy legkisebb intésemre újra nekem szökhessen, hogy aztán legyűrhessem a padlóra, és hosszan tartó cirógatással végképp megadásra kényszerítsem az amúgy csípősen erős harapásokkal a védekezést eljátszó állatot.
Alig van időm magamra. Újabban a reggeli hírleveleket sem olvasom el rögtön ébredés után, hanem csak később, reggeli után, amikor már kihűltek, merevek, mint a hullák, és a kutyám is, megnyugodva sétától, reggelitől, lustán végigfekszik a nappali szőnyegén.
Reggel hétkor persze aligha tudnám rávenni, hogy nyugton üljön. Míg készülődöm, ott nyüzsög körü-löttem, ha a vécékagylón ülök, letelepszik a kagyló elé terített fürdőszobaszőnyegre, amelyre épp hogy ráfér, és várakozik. Ha kimegyek a konyhába, egyfolytában a lábam között bújkál, nem lehet rászólni, megsértődik. De azért ott marad, úgyhogy mindegy. Vagy visszaandalog öt másodperc múlva, és elölről kezdi. Nem mintha nem adnék neki enni, ellenkezőleg, azt mondják, túl sokat is, de ez egy olyan kutya, aki azt szeretné enni, amit én.
Vannak jelek, amikből egyértel-műen tudja, hogy séta következik. A séta szóról nem is beszélve, mert azt tökéletesen érti, elég kimondani, hogy séta, és máris ugrándozásba kezd, ha tehetné, előrefutna az utcára, ott várna meg. Ha a laptop előtt ülök, és úgy döntök, eljött az ideje a sétának, de nem szeretném, ha össze-vissza ugrálna, míg nem készülök el, akkor nem csukom le a laptop fedelét. Ugyanis, ha lecsukom, az számára biztos jel az indulásra.
Újabban rászoktattam, hogy a bejárati ajtó előtt ülve várakozzon, míg magamra veszem a vastag pulóvert, cipőt húzok, azt persze ott, az orra előtt, az előszobában, kabátot, sapkát, és csak ezután kezdek el rá figyelni, mégpedig úgy, hogy egy fél dióbéllel megjutalmazom, majd leakasztom a pórázt a fogasról, és a nyakára erősítem.
Egyik barátom azt mondja, hogy a kutyát az ember függővé tette, ugyanolyanná válik egy idő után számára a gazda, mint a drog. Gondolkodtam ezen, arra jutottam, hogy az együtt-élésnek feltételei vannak, nem igazodhatok teljesen egy másik lény életritmusához, mint ahogy ő sem az enyémhez, valamiképp ki kell egyeznünk. Rá kell szoktatni például a kutyát arra, hogy bármikor visszajöjjön, hogy bármikor rendelkezhessem vele. Ha sietős dolgom akad, akkor azonnal meg tudjam szakítani a sétát. Ugyanígy meg kell győznöm arról, hogy az asztalról tilos bármit is levennie. Ha a fenti elvárásaimat sikeresen teljesíti, jutalomfalatot kap. Egy idő után aztán már csak azért is betartja a szabályokat, hogy jutalomhoz jusson. De azt is megérti, mit nem szeretnék, ha megtenne. Néha azért megteszi, mert ahogy egy másik ismerősöm mondta, a kutyában állandóan ott van a kiszámíthatatlansági tényező. Lehet, hogy egyszer csak nem jön vissza azonnal, vagy lehet, soha többé, és akkor egyedül megyek haza. Amit persze, jól sejtem, nem tudnék elviselni.
A negyedben, ahol így éldegélünk, van pár hajléktalan, csöves, akik állandóan itt lézengenek, mintha föl lenne osztva a város közöttük, mindig ugyanazok. A városnak azon a részén élünk, ahol a fás részek egyáltalán nem ritkák, sőt, mintha elsősorban a fák lennének hangsúlyosabban jelen, és a blokkok esetlegesen, másodlagosan. Nyáron így hát különösen jó hely a hajléktalan számára, elbújhat a fák közé, mert bizony sűrű, erdőszerűbb részek is vannak, bozótosok; akár valamiféle vackot is készíthet magának, nincs szem előtt. Ha valaki kutyát tart ebben a városban, akkor jobban teszi, ha ebbe a negyedbe költözik, mert ez az erdős jelleg tökéletes a kutyának is. A gazdának nem annyira, mert kevésbé tudja szemmel követni, ha kutyája betéved a bokrok közé, ott akármit csinálhat, baja eshet, fönn-akadhat, ha nyomra lel, macskáéra például, akkor könnyen eltűnhet a gazdi vigyázó szeme elől; a kutyák mindazonáltal boldogok egy ilyen helyen, ez jól látszik rajtuk.
Összesen öt csövesre emlékszem, most, hogy azt a felfedezést tettük, amitől annyira izgalmassá vált a kutyasétáltatás. Hármat csak azért említek, mert különösen agresszívnek mutatkoznak, még fiatalok és erősek, bár mindegyikük arca puffadt, az alkoholizmus biztos jeleként. Mint ilyeneket azért is említem még, mert rendszeresen tanúja voltam annak, hogy a másik kettőtől elszedték azt, amit aznap a kukákból öszszegyűjtöttek. A másik kettő, anya és fia, gyengébbnek, védtelenebbnek és menthetetlenebbnek mutatkozott mindig a másik háromnál, az anyát gyakran láttam négykézláb mászni az úttestről a járdára, a fiát pedig húgyában fekve aludni a patika sarkánál; többször mentőt hívtak az itt lakók. Azt, hogy találtam valamit, nekik tudtam be, ennek a két szerencsétlennek. Az anyát már legalább két hete nem láttam, míg máskor szinte minden reggel belébotlottunk kutyámmal, addig mostanra teljesen eltűnt, nyoma sem volt. Lassan arra kezdtem gyanakodni, hogy történhetett vele valami, esetleg, amit a jobbik esetnek tartottam, kórházba került, és kimosták mocskos gönceiből, ami száz méterre bűzlött, vagy a korai hidegben megfagyhatott, és akkor már többet nem is fogunk összefutni vele. Hogy valami történhetett, abban az is megerősített, hogy a fiát később többször is láttam, de egyedül.
Először a hátizsákot találtuk meg, pontosabban a kutyám lelt rá, egy csúszda tövébe volt elrejtve. A játszótér, ahol ez a csúszda állt, a legelhagyatottabbak egyike. Kis, négyszögű bemélyedés, amelynek egyik oldalát garázsok határolják, tehát zárt, másikát pedig valamiféle sűrű, mellközépig érő sövény, a végét pedig nagy szemű, hatos vasakból hegesztett hálókerítés, aminek közepébe máris egy rést vágtak, mert a játszótér után egy sűrű bozótos és meredek rész következett, végképp átláthatatlan, kitűnő búvóhelynek gondoltam, bár nem tudnám megmagyarázni, miért is akarna bárki elbújni egy hasonló helyre, viszont a rés és a járatok nem erről árulkodtak. A hely természetesen rettenetesen bűzlött a húgytól, az ürüléktől, állatétól és emberétől egyaránt, de főként az utóbbi átható, hányingerkeltő szaga volt erősebb, úgyhogy nem szívesen engedtem el a kutyát. Talán így már az is érthető, a szülők miért nem hozzák ide a gyerekeiket. A ráadásul árnyékos, iszamos játszótér egyáltalán nem tett rám jó benyomást, és odébb is álltunk volna, mint ahogy mindig is odébb álltunk, ha erre vetődtünk, ha a kutya rá nem bukkan a zsákra. Egyből fölismertem, hogy az egyik csövesé, azé, aki az anyjával szokott mászkálni, láttam már nála többször is. Elrejtette, itt hagyta, majd később utána fog jönni.
Csak néhány perccel később vettem észre azt a felkapált, fél méterszer fél méteres területet a betonkockával és a művirágokkal. Rögtön láttam, ez egy sírhely. Ráadásul nemrég készíthették, hiszen tegnap is erre jártunk, akkor még nem volt itt.
Egyértelmű, gondoltam, egy történetre bukkantam, itt hevernek előttem az alkatrészei, mint egy villamosmotornak, csupán össze kell raknom. Ami máskor annyira nehéz, az most íme, csodálatos könnyedséggel megmutatkozik. Megmutatja magát. Mert hát számomra világos volt, hogy a hajléktalan fiú az anyját siratja ezzel a jelképes sírhellyel, valószínűleg meghalt, elvitték, összeszedték az úttestről, és ismeretlen helyre temették, legalábbis őt egyáltalán nem értesítették, azt meg kötelességének érezte, hogy egy sír előtt, jobb híján egy saját maga által készített sírhalom előtt imádkozva emlékezzék arra az emberre, aki állatias állapotában is az anyja volt. Most már értettem, mit érezhet Philip Marlowe, amikor a számos bizonyítékot és nyomot összeköti, amikor a fejében összeáll a kép.
Mindazonáltal volt valami félelmetes az egészben, olyannyira, hogy meg sem mertem érinteni emiatt a zsákot, a sírhelytől pedig távoltartottam a kutyát, nehogy rátaposson a művirágokra, amikről először el sem tudtam dönteni, hogy élők, vagy pedig műanyagból vannak, mert sárosak voltak, és csak miután megpillantottam egy törött levélszár műanyagszemcséit, jöttem rá, hogy halottak. Hogy sosem is éltek.
De mi van, ha a zsákban pénz van? Vagy egy levágott fej? Így rémisztgetett engem a barátom egy távoli városból, telefonon. Tiltakoztam. Már hogy lenne, itt nem történnek ilyenek. Nevetett. Miért nem néztem meg? Meglátom, holnapra hűlt helye lesz a hátizsáknak, valaki megtalálja benne a pénzt, és lelép vele. Boldogan él, míg meg nem hal, köszöni szépen. Most meg én nevettem. Pénzt nem adnak ingyen, azért valamit tenni kell, meg kell dolgozni érte. És csomó efféle közhely.
A hátizsák másnapra eltűnt. A síron, mert magamban így neveztem továbbra is, sírnak, gyertyák jelentek meg, összesen tizenegy, és kezdtem nem érteni a dolgot. Tizenegy gyertya? Miért tizenegy? Az a nő legalább ötven éves lehetett, vagy több. Vagy csak ennyire futotta a fiának? Másnap reggel, a szokásos reggeli séta előtt zsebembe tettem az apró digitális fényképezőgépemet, és fönt, az elhagyatott játszótéren az egyik pad támlájához kötöttem a kutyámat, és készítettem néhány felvételt a földhalomról, a gyertyákról, a művirágról. Nem tudtam, hogy miért teszem mindezt, hogy mit fogok majd kezdeni ezekkel a képekkel, nyilván, semmi értelme nem volt az egésznek, de én mégis fényképeztem. Miközben a sír körül toporogtam, és igyekeztem egy jó szöget találni, valamint távolabbról is lekapni, hogy az egész játszótér rajta legyen a képen a sírral együtt, észrevettem, hogy fotózásom máris túl nagy érdeklődést váltott ki a kelleténél, mert egy nő felém közeledett. Nem hagytam rögtön abba tevékenységemet, csak amikor a nő rámszólt. Azt kérdezte, miért fotózom. Választ kellett adnom, magamnak is, ha akartam, ha nem. Dadogtam, természetesen, mondtam, hogy csak erre jártam, és itt van ez a földkupac, jobban mondva találtam egy hátizsákot, és tulajdonképpen azért hoztam a gépemet magammal, de aztán megláttam ezt a földkupacot... Nem folytattam, nem volt rá szükség, a nő odalépett a sírhoz, és rendezgetni kezdte a virágokat meg a gyertyákat.
Tényleg, miért is fotóztam? Hogy elküldjem a barátomnak a másik városba? Hogy otthon nyugodtabban nézegethessem? Hogy nyilvánossá tegyem?
Az elhagyatott játszótér végében egy pincsit temettek el. Tizenegy éves korában pusztult el. Meghalt, jobban mondva. Összesen huszonhét kölyöknek adott életet tizenegy év alatt. Gazdája gyári munkás, 52 éves, már nem emlékszem a nevére. Nem meszszi lakik a játszótértől. Régebb erre sétáltatta. A pincsik sokkal agreszszívebbek, mint a nagytestű kutyák. Mivel azonban apró termetűek, nem jelentenek semmiféle veszélyt más élőlényekre. A nő nem akar többé kutyát. Sokat siratja. Megkért, hogy ha már magammal hoztam a fényképezőgépemet, fotózzam le őt is a sírral. Készítettem néhány közelit, egy távolabbit. Mintha az érkezése előtt elkezdett foglalatoskodást folytattam volna. Megmondta a címét, ahová majd el kell vinnem a papírra nyomtatott fotókat.
A kutyámról, ami nem is az én kutyám, csupán rámbízták, annyit, hogy vannak jelek, amikből egyértelműen tudja, hogy séta következik. Ahogy kitavaszodik, eljárunk az erdőre is, beszívni a fákban meginduló nedvek illatát. Már föl vagyok készülve a hajléktalan nő látványára is, csak először fogok meglepődni, hogy kikelt a sírjából, utána megszokom, és a kutyám sem ugatja meg. A hátizsák a vállán lóg, benne a pénzzel és a levágott fejjel. Ahogy elhaladunk mellettük, jól hallani, ahogy a játszótér mögött egy apró termetű kutya lihegve kaparja a földet. Csak úgy röpköd a levegőben a sok felkapált fűcsomó. Jó tudni, hogy a kutyák birodalmában minden másként van.
