"Hány nyelven beszél a Hold"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 3. (521.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Fordított világok
Demeter Zsuzsa
Egy író nem árulhatja el a mondatait - Interjú Szakács István Péter íróval, irodalomtörténésszel
Szabó Róbert Csaba
Kutyák birodalma
Bertha Zoltán
Lászlóffy Aladár világa - Széles Klára nagymonográfiája
Lászlóffy Aladár
Mindig kiüt az emberen
Pengeti sírván
Mindig téged
Fehéren félreálló függönyök
Váradi Nagy Pál
Versei
Nyírfalvi Károly
Könnyű Toll tábori naplója
Lovász Krisztina
A dugófüggöny-készítés elmélete
Dzson Vájn, Heidegger és Newton a Páncélban
Szőcs István
Gyakor-nevek, nevetlenek, nevetségek
Benő Attila
Versei
Lászlóffy Csaba
Szemérmes - (mondjuk asszír) hódolat
Kényszerkorok balladája
Ami már sosem
László Noémi
Hova küldenek a bóják? - Király László – versszolgálat a csillag árnyékában
Székely Csaba
Sem megoldani, sem megbirkózni - Kétszáz éve született E. A. Poe
Papp Attila Zsolt
A fehér óriás - E. A. Poe 200
Jakab-Benke Nándor
Poe hiteles tolmácsa: Roger Corman
Mike Ágnes
Bécsi szelet 4.
Ungvári László Zsolt
A rejtőzködő éneke
Tél tánca
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Miért, hogyan, mikor, hol veszünk zenét?
Hírek
 
Bertha Zoltán
Lászlóffy Aladár világa - Széles Klára nagymonográfiája
XX. ÉVFOLYAM 2009. 3. (521.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Lászlóffy Aladár az újabb erdélyi és egyetemes magyar költészet egyik kimagasló, klasszikus rangú alakja. Élénk visszhangot kiváltó indulása az ötvenes évek második felében, illetve markáns költői jelentkezése a hatvanas évek jellegadó Forrás-nemzedéki könyvsorozatában: az egész erdélyi irodalomra úgymond „vérátömlesztő” hatást gyakorolt. A jótékony felfrissülést hozó esztétikai „nagykorúsítás” irodalomtörténeti szerepét akkor már Kányádi Sándortól Székely Jánosig a közvetlenül a háború után indulók közül is sokan vállalták, de az avantgardizmustól a tárgyias-elvont lírai formákig kísérletező Forrás-lírikusok újdonságai (Páskándi Gézától Szilágyi Domokosig és Hervay Gizelláig) szintén, olykor még inkább vitathatatlanul erőteljes felpezsdülést, korszerűséget jelentettek. S ha az említettekről napjainkra az átfogó tanulmányok mellett megszülettek már a mérvadó monográfiák is, Lászlóffy Aladár hatalmas életművének a teljességigényű feldolgozása mindeddig váratott magára. S ezt a hiányt most az a kitűnő irodalomtörténész, irodalomkritikus Széles Klára pótolta, aki évtizedek óta baráti közelségből figyeli az író pályájának alakulását, s aki rengeteg résztanulmány, kritikai áttekintés után – immár szintézisbe rendezve saját kutatásainak anyagát – két monumentális összegzéssel is előállt. Az egyik a Lelkünkre így ül ez a kor című „szubjektív nemzedéktörténet” (a Dávid Gyula fémjelezte kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2005-ben), s a másik ez a mostani „Mit látsz egy íróasztalon?” – Lászlóffy Aladár világa című, csaknem hetedfélszáz lapos elemző pályarajz (a Szondi György vezette budapesti Napkút Kiadónál, Vincze Ferenc kiadói kötetszerkesztésében), amelyet a költő hetvenedik születésnapi köszöntésekor mutattak be impozáns ünnepség keretében a budai várban. Olyan műként, amely nem pusztán „a kisebbségi költőről, hanem a magyar költőről beszél, akinek minden bizonnyal kitüntetett helye van a kortárs magyar irodalom értékrendjében” – ahogyan Bányai János fogalmazott (Napút, 2007/9.).
A bensőséges tárgyismeretet és az értelmezői szakszerűséget példásan összekapcsoló könyv roppant korfelidéző adatgazdagsággal, hallatlan finom részletező körültekintéssel, egyszersmind rendkívüli társadalom- és szellemtörténeti érzékletességgel eleveníti meg egyrészt a hoszszúra nyúlt romániai ötvenes évek lelki és kulturális közállapotait, azokat a küzdelmeket, amelyeket a színre lépő fiatal írók is – mint a Láng Gusztáv fogalma szerinti „erkölcsi ellenzék” részesei – a mindennemű gondolati-művészi nyitottság érvényre juttatása érdekében folytattak és vívtak meg a bornírt „proletkultos” diktátumok, cenzurális erőszakoskodások és megfélemlítések közegében és ellenében. Másrészt pedig azokat a belső költői világképformáló folyamatokat, amelyek a részben a klasszikus avantgárdizmus vagy aktivizmus kollektivista (így frazeológiai értelemben a baloldali ideologémákkal bizonyos fokig összerímelőnek hangzó) hitelvűségéből, részben a József Attila-i társadalomváltoztató kritikai racionalizmus, a Szabó Lőrinc-i tárgyias intellektualizmus progresszivitásából eredő szemléleti irányultságot sajátszerűvé asszimilálták, majd önálló és teljesen újszerű karaktervonásokkal kitágították. Hogy aztán lenyűgöző érzelmi és bölcseleti telítettségű, grandiózus szövegfolyamként bontakozzék ki az a sajátos líraiság, amely a csak Lászlóffyra jellemző poétikai dimenziókat és létszemléleti értékszférákat (Cs. Gyímesi Évával szólva: a „sokszögű tekintet” eredményét) kialakítja és meghatározza.
A közvetlenül valóságos téridő határait folytonosan meghaladó, az egyetemes emberi léttapasztalatok távlatait kozmikussá végtelenítő, a transzhistorikus élményvilág teljességét borzongató metafizikai szellemi univerzummá lényegítő költői látásmód valóban különös szuggesztivitással hatja át minden Lászlóffy-alkotás hangulati tartományát, és Széles Klára érzékeny észrevételek rengetegével bontja ki ennek minden vetületét. Azt, ahogyan ez a különféle korokat, történelmi helyzeteket, példateremtő szellemóriásokat vagy köznapi emberalakok özönét megjelenítő konkrét vagy látomásos emlékáradat ráterjed a lírai művek egész spektrumára, a szabad- vagy hoszszúverses poémáktól a prózaverseken át a klasszicizáló rímes, ritmikus, dalos alakzatokig, sőt „csasztuskákig”, aztán az epikus történetmondás novellisztikus, regényes (önéletrajzi vagy történelmi emlék- és tudatregényes), mitologikus, mesei-kalandos vagy éppen anekdotikus elbeszélői változatainak sokaságára, sőt a félreismerhetetlenül egyedi publicisztikus, esszéisztikus, krónikás-reflexív eszmefuttatások, gondolatindáztatások minden sziporkázó szövegfajtájára. Nagyívű horizontokat bejáró értéklátással mutatja be a monográfiaíró továbbá azt, amiképpen ez a személyiségsokszorozó, az időtlen emberi eszmélet univerzalitását szimultán elvonatkoztató („madártávlati”) képzetek összevonásával és összeszikráztatásával megszólaltató, az ezerarcú szellem teljességvíziójára és egységvarázsára fogékony lírai alany, ez a virtuóz, parádés, belső izzású nyelvjátékokban megnyilatkozó határtalan szubjektivitás a hagyományosnak tekinthető értéktudatot (az örök emberminőségért, a nemzeti megmaradásért, a közösségi tradíciókért aggódó etikumot) olyan értelemsűrítő és jelentésvibráltató nyelviséggel köti össze, amely a posztmodern intertextualitás, a sokszempontú szövegköziség, a rájátszásos és áthallásos szövegképzés legmaibb regisztereit is erőteljesen magába ölelheti. És arra is a szövegközeli, szoros olvasásmód (a „close reading”) révén derül fény, azt is motivikus mélyszerkezeti analízisek segítségével tárja fel és taglalja Széles Klára, hogy a legjellegzetesebb Lászlóffy-metaforák, káprázatok, képek, képzetek, jelképek és fogalmak milyen metamorfózisokkal és milyen motívumsorokká, sőt jelentéses strukturális összefüggés-hálózatokká szövődnek az egyes művek aszszociatív jelentéstartományában, meg az egész életmű sokdimenziós övezeteiben. A „szövegek szövetségét” megteremtő, a „képzeletbeli ásatásokkal” és az életérdekű üzenetek folytonos vándoroltatásával a végső morális és létkérdéseket faggató intenzív (mert a műfaji keretekkel is szabadon bánó) költőiség a lehető legváltozatosabb viszonymódokban társítja, kaleidoszkópszerűen forgatja a maga alkotta képzettartalmakat. És ennek jár utána, ezt tárgyalja külön nagy fejezetekben is a monográfia szerzője, aki előzőleg már József Attila költői motívumrendszerét is önálló kötetben vizsgálta („…minden szervem óra”, 1980), s átfogó elméleti könyvében (Van-e értelme a műértelmezésnek? Ha van, mi az?, 1996) pedig általános érvényű perspektívákat adott a költői motívumkutatás lehetséges szemantikai és strukturális irányai számára. Mindezeket a teoretikus megfontolásokat bőven kamatoztatva sikerült a motívumfeltáró vizsgálódásokkal itt pontosan azt a gócpontját megragadni az értelmezett életműnek, amely felől ez a boltozatos Lászlóffy-féle szövegépítmény csakugyan bevilágítható vagy legalább érzékeltethető. S hogy egészen pontosan miféle láncolatokká szervesülnek az álom, az eső, a hó, a szoba, az ablak, a tükör, a madár, a kő, a vár, a torony és a többi metaforikus és metonimikus képzetei (és megannyi más, antropologikumhoz, históriához, természeti mindenséghez, év- és napszakokhoz fűződő alapmotívum komplex alkotórétegei), azt a mélyreható fejtegetések mellett még az egyszerre tüzetes aprólékossággal és lucidus lényeglátatással elkészített magyarázó, illusztratív versszerkezeti ábrák is világosan és szemléletesen magyarázzák.
A Lászlóffy-írásművészet logikai, racionális veretességét hangsúlyozó interpretációk mellett az értő kritikusok hamar felhívták a figyelmet e költői magatartás és hanghordozás mögöttes szenvedélyminőségeire: az emberlény korokhoz kötött és mégis kortalan kulturális ősértékeiért hadakozó, hitvalló sorsbeszéd ihletett elementaritására. Szőcs István „logikai értekezés” és „orfikus hangütés” kettősségét emlegette már kezdetben, Láng Gusztáv szerint pedig ezeket a költeményeket „nemcsak az értelem sugallja, hanem az évezredek során mindig fenyegetett teljes emberség önvédő indulata” is. Ez csap ki csak a groteszk-abszurd, ironikus, játékos transzfiguratív szókapcsolások szellemes, aforisztikus példáiból is, mint amilyen az, hogy: „a humánum eminenciája az ember evidenciája”. Mert a megtartó kulturális emlékezet – mítosz, tudás, műveltség, hit sohasem kizáró, hanem éppenséggel egymást erősítő eszmei-spirituális összessége – mindig elsődleges és magasabbrendű, mint az értékhiányos valóság; az „ordas-idők” után ránk köszöntő „patkány-idők”-ben sem adható fel az az emberi alternatívát kínáló társadalom- és civilizációkritikai attitűd, amely a pusztító devalváció minden egyes jelenségére felrázó erővel képes figyelmeztetni – a művészi szó igaz-sága által. És Széles Klára árnyaltan határozott vonásokkal vázolja fel az életműnek ezt az arculatát is – így összegezve: „Mit látsz egy íróasztalon? Egy olyanfajta íróasztalon, mint amilyen Lászlóffy Aladáré? Többek közt ’tükröt’ is. Tükröt önmagadról, a világról, a világodról. A világról: mint történelemről, mint a történelem állandó tanulságairól és tanulságtalanságairól. Az állandó csatáról, hogy az előbbi legyen a győztes. Állandó ütközet, akkor is, ha nem bunkó, ágyú, vagy karabély, atombomba a fegyver, hanem csupán egy toll. Az íróasztalánál feszülten gondolkodó tudja és átéli, hogy ’…az igazi történelem a sejtjeinkbe, a reflexeinkbe ivódott emlékezés; nem könyvből tanuljuk, hanem a vérünkbe köti valami titkos hemoglobin.’” Képviselve az emberi tartás modelljét: az életjel, az élni akarás, a felelősségtudat parancsát, s közvetítve a mindenkori szabadság és méltóság üzenetét.
Az igaz ember és író tehát betölti hivatását, miként ez a kivételes teljesítményt reprezentáló munka is. Amely mint monografikus szakkönyv és eszméltető olvasmány egyaránt nagy érdeklődésre és elismerésre tarthat számot.

Széles Klára: „Mit látsz egy íróasztalon?” – Lászlóffy Aladár világa. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2007.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében