A távoli mezőn embereket
látunk szénát kaszálni,
a fejük éppúgy leng,
mint a fű, amelyet vágnak.
A távolból a szél egyformán
hajlítja őket.
Thoreau
[1]
furcsa szellemet szabadít el
hosszan beszélek kérdezhet bármiről
szétmorzsolja a hallgatás ajkán ülő
mézízű köveket
hogy néhány mondat után hirtelen
elhallgatva
érezzem nehéz vizeken járok
evezők és mentőövek nélkül
s nem tudom ki ő:
egy álom kényszeredett alakja
kit sok másból gyúrtam össze
vagy egyvalaki aki folyton új külsőt ölt
[2]
képeket teleírt lapokat aggatok a
bölcsesség képlékeny falára
múlnak a napok egyre többet tudok arról
amiről nem kéne
a szavak jelentése kéztől kézig
arctól arcig is mindig más
(húsz ember megy át a hídon
húsz ember húszféleképpen ha
egyazon erdőben is
húsz különböző hídon)
javul az étvágyam
eltünedezőben a kiütések hasamon
fogy a papír
[3]
ahogy beszívod a levegőt
ahogy kiengeded
ahogy a mindennapi mozdulatok
szertartásrendjével megteremted a
beszéd feleslegét
a csend teljességét
és mégis mégis megszólalsz és
elhallgatsz újra meg újra
ahogy folytonosan beszívod és
kiengeded a levegőt
írni annyi mint lélegezni
hallgatni nyugalom
megszólalni tenger
[4]
a szabad vizek nem ivásra valók
átfolynak rajtad
megülnek itt-ott
hígul benned minden
a zárt terekben pedig rossz ízű
vizeket szolgál fel a gondviselő
mi legyen hát?
holnaptól másutt legyünk?
az élhetetlen csorda elvonul
írmagja sem marad?
miről rovom a sorokat eztán?
ne hagyj magamra eltűnő fajtám!
[5]
az egyetlen cukrászda teraszán ülök
előttem narancslé mögöttem a hegy
szürke árnya fedi emlékeimet
remeg a levegő
mint Leonardo képein az érzékeny ecset
a pillanat örök és megfoghatatlan
ez jut eszembe napról napra a
hely közelében és távolabb
[6]
most az egyhangú és tünékeny rend
pisla fényével kezemben
a rám hagyott szobában készülök
lefeküdni
lefeküdni készülök
a cipővel kezdem
kezdem a cipővel
majd az egyéb kellékek
úgy mint szemüveg óra karperec
polcra kerül
e rövid időre is meghatározott helyére
a számbavétel után az elszennyeződött
ruhák az
utazótáska oldalsó rekeszébe
a folyosóról behozok még egy takarót s a
növekvő szélben a kusza sorokat
a füzetben árván hagyva
álomra hajtom a fejem
befejezni egy ilyen napot s
elkezdeni egy hajszálnyira hasonlót
[7]
csúsznánk másznánk a folyékony salakon
nem engedik
eső elöl a teraszra menekülünk
ma nem leszek sem őz sem farkas
nem kergetnek végig az erdőn
ha tovább is ilyen a felhők állása
ez már végleg elmarad
helyette valami egészen más
és nem lényegülök át
nem halok meg
még jelképesen sem
[8]
az aprónép elvonul
kezdődhet a nyugalom ideje
rendet rakok utánuk
az itt maradók erre arra dőlnek
mint gyermekszívű megfáradt felnőttek
tespednek pihennek kezelik sebeik
készülnek valami nem vártra
szomorú vagy éppen tudatlanul
boldog a táj
benne a körülmények
mint acsaros hőhullámok
öregedő érett férfiak testében
úgy lepnek meg a változékony
hangulatok
már mennék még maradnék
a finom erezetre gondolok a plázs
homokján
a strandoló lurkókra az aprónépre
akiknek szükségük van rám
akikre szükségem van
alkonyatig megemberelem magam
[9]
járja járja táncát gyomrukban
a gonosz róka
vizet nyelnek észrevétlen
szégyenteljes csíkokat húznak
maguk után a
hirtelen növő édes gyermekek
egyik görnyed másik kórházban
mennek a maguk útján
messziről hasamban enyhe görccsel
követem
közvetlen szándékuk akaratos üdvét
míg az idő megjavul s
mindegy már itt ott vagy bárhol
másutt vagyok
egyedül is köztük
velük is egyedül
[10]
a szélben lengő tudás lapjait
szedegetem a házfalról
begyűjtöm a rajzszögeket
kulcsszavunk a rend
azt kell hagynunk követőinknek
holnap hazautazunk
sem elmenni sem itt maradni
de útközben lenni sincs kedvem
a lassan sötétülő eget kémlelem
elfogyó szavaimmal a nyelvemen
az utolsó gyümölcs húsával fogaim között
