Az írót akkor még kevéssé ismerték. Várakozott a könyvsátor előtt, bizakodón s már nem túl fiatalon. Kiszolgáltatottabb helyzetben érezte magát, mint valaha egyszer a tengeren, viharban, bár az eső most is esett. A téren lézengtek az emberek, mindenki jött-ment valamerre, bámészkodott és az írók, mint valami vadászebek, megfeszült inakkal, ugrásra készen várták az arra tévedő ártatlan olvasókat.
A lány, megsejtvén a már pattanásig feszült várakozást, a „mi van, ha nem jön senki?” végső kétségbeesése előtt megérkezett; mint mentőövet a pocsolyába, nyújtotta felé a dedikálandó könyvet.
Gyermekkora óta őrizte az emléket, és el nem tudott volna képzelni nagyobb boldogságot, mint kezet szorítani az íróval, aki egy antológia lapjáról nézett vissza rá, olyan eleven tekintettel, ami éveken át mágneses erővel vonzotta, mondhatni predesztinálta a lányt e kora júniusi délutánra.
Másképpen nem is történhetett: vásárolt hát egy fehér ruhát, leárazva és derékban beszűkítve, térde aljáig érő szép kidolgozású csipkével, amihez ugyanolyan csipkeujjú boleró járt. Német áru, stílusa leginkább a Havasi Hófehérke a városban NDK-sorozat amerikai western filmváltozatának jelmezét idézte.
A lány eltervezte a találkozást, és a hatást is kiszámította, hiszen ismerte az író minden sorát: egy horgolt csipkekesztyűt húzott ujjaira, és sikere biztos tudatában rohamra indult.
Olybá tűnt a békés járókelőknek, hogy most menekülhetett szegény a saját esküvőjéről, mivel a vőlegény még idejében – látva a ruhaválasztást és a kiegészítőket – faképnél hagyta. Valami vidéki elszántságféle tükröződött tehát az arcán, amivel a hirtelen elgyávult vőlegény keresésére indult.
Közeledett a sátorhoz. Erre a pillanatra várt, ezt dédelgette magában a hoszszú téli estéken, forgatva az író könyvét, akkor már a második kötetet, amit kiadtak, egy novellafüzért a tengerészek és kutyatenyésztők hétköznapjairól, a záró novellával helyezvén fel az imaginárius koronát a társadalom eme két keskeny szeletének fejére. Belegondolt, hogy milyen lehet egy társadalmi szelet feje, pláne kettőé? Vagy egy kétfejű szeletről lenne szó inkább, amire még egy koronát is helyezünk ráadásul, ez roppant módon szórakoztatta.
Gyengéden, szinte megfeledkezve saját mozdulatáról is, végigsimította kezét a borítón, ahol férfiasságának teljes tudatában, vagányul és hányavetien – fittyet hányva az akadémikus irodalomnak ugyanúgy, mint az időnként gépiesen lázadó és az új keresésébe fásult fiataloknak – feszített ő, helyet foglalva a két korosztály között, egy vitorlafehér, kötött pulóverben, farmerben, azzal a nyíltan dévaj tekintettel, amivel egy faunt simán megszégyenít, leseper a porondról, hogy amaz aztán kullogva osonjon vissza a mitológiai lexikon kellemesen biztonságos lapjaira vagy a zenemű álmos délutánjába, és ami a lányt mellesleg megigézte.
Csak az az átkozott cipő ne lett volna egy számmal kisebb. Mesénk egy Hamupipőke-Hófehérke történeti hibrid, ez most már világosan látszik, de a szerepszemélyiségek, az archetípusok még nincsenek körvonalazva és milyen kár, hogy Marie-Louise von Franz is meghalt, pedig igazi csemegét kínálunk neki itten.
(Az író először nem hitte, majd a szerkesztőség asztalán lekottázták és jegyzőkönyvbe vették, hogy a lány bolond, ezért történjék minden a lány akarata szerint, akár egy Bergman-filmben, aminek a végén végül mégsem minden a lány akarata szerint történik és főbe lövik a rendezői változatban.)
Az író minden alkalommal hozott egy üveg száraz vöröset, és a lány minden alkalommal megtartotta a dugókat, szerelmi együttlétük kilométerköveit.
(„Az abszolút, igaz és matematikai idő magától és saját természetétől fogva egyenletesen
folyik, bármely máshoz való viszonyítás nélkül.”
„Az abszolút tér természeténél fogva, bármely máshoz való viszonyítás nélkül mindig hasonló
és mozdulatlan marad.")*
Vajh hány dugónyi még ez a szerelem, sóhajtott időnként a lány, és újra megszámolta dugóit, az idő eme parányi-parafányi leképeződését, az emígyen tárgyiasult, konkréttá vált eksztázist, a banális tárgyba vetült banális élményt. Az író által annyiszor és annyiféleképpen megénekelt szerelem, lám milyen egyszerű, tömör és ruganyos kifejezési formát bír ölteni, egy csapásra megoldva a valóságos idő és az illuzórikus idő közötti elméleti fizikai problémát is. Az író menetrendszerűsítette a heti egy találkozást, mindig ugyanazon keretek közé szorítva a majdnem mindig megegyező cselekménysort, a keret mindig a vörösbor volt és a zene, általában egy vén, recsegő kazettát hallgattak, szomorú spirituálét és bluest. Ha a szerelmének címere lehetne, akkor vörösborban úszó dugók lennének rajta, az idő kis hajótöröttjei, a hullámok pedig a magnószalag összekuszált gombócai. Kellőképpen klasszikus és kellőképpen modern, merész gondolat a kitépett magnószalag, a lány meg volt elégedve magával.
A találkozások szabályosak voltak, mint maguk a dugók, a lány ezért is választotta szerelme jelképéül, mert valami jelkép ugye kell, és már fejébe vette, hogy összefűzi a dugókat, készít egy szép függönyt, amit az előszoba és a szoba közé függeszt, és ha elköltözik, akkor is viheti magával, mert csak leakasztja az ajtófélfába vert szögről. Hordozható dugófüggöny. Olyan függönyt tervezett, ami térelválasztóként töltötte volna be a világban számára kijelölt helyet, gyönyörűen megvalósítva a tér idő általi metszését, egyszersmind leplezését; a függönybe sűrűsödött kis élménypatronok, a mondanivaló festékanyagai, számszerűsített együttlétek, és ő mindegyikről tudja, hogy milyen élmény tartozik hozzá. Általában egyforma, a heti ismétlődés kényszerétől pedig kellemes találkozások voltak, mintha ezzel is kijátszották volna a kapcsolatuk összes általános buktatóját, előre felállítva magát a csapdát is.
Talán a rendszeres és elszánt együttlétek, az először spontán majd később kényszerűvé vált jókedv, a kapcsolat szigorú határai, a titkolózás és az író kettős játszmája juttatta el a lányt odáig, hogy készülő dugófüggönyének tervét mégis elvesse.
Az író ivott, és mindig egy nagy szerelemről beszélt, aki nem a lány, hanem egy férjes asszony, és ettől reménytelen az ügy, eleve kudarcra ítélt. A lány minden héten meghallgatta, majd egyszer megszámolta a dugókat és végleg elrakta egy zacskóba.
A lány ma is elment. Valami homályos nosztalgia érzésével kereste az írót, felidézve azt a képet a júniusi esőben, ahogy az író kezet csókol neki és kedvesen, áludvarlással fürkészi a lány hajlandóságának mértékét, miközben a lány sarkából csendesen szivárog a vér…
Nem tudta megközelíteni. Az író, szemüvege mögül fel sem pillantott, észre sem vette őt; a hosszan kígyózó egytestű és százlábú sornak dedikálta könyvét, immár a sokadikat, saját könyveinek sommáját, ami legjobb mondatainak kivonata, idézetgyűjtemény, breviáirum, vademecum és zsebkönyvecske azoknak, akik mindig maguknál akarják tartani az írót, hogy aztán metrón vagy a buszra várva elővehessék egy üdítő mondat erejéig.
A százlábú, de egytüdejű olvasómaszsza áldozatot keres mindig, a falánk és zsákmánya biztos tudatától ellustult tömeg irodalmi éhségét készült enyhíteni, az írók, mint riadt nyulak cikáztak a rajongók, dedikáltatók nyálkás tapadókorongjai elől.
Az író már nem keresett senkit a tekintetével, valami bágyadt kötelességtudással írta kerekded betűit, ezen mindig csodálkozott a lány, hogy lehet egy faunnak ilyen a kézírása, mintha egy másik, benne lakozó női kéz vezetné, annyira gömbölyded.
A lány így nem tudta megajándékozni az írót az azóta megjelent saját könyveivel, amit már előre dedikált neki otthon, csipkekesztyűben; majd elküldi postán a Hogyan dedikáltassunk gyorsan, fájdalommentesen és A dugófüggöny-készítés elmélete és gyakorlata I. kötet Elmélet; II. kötet Gyakorlat tiszteletpéldányait.
* Newton definíciói, önkényesen és szabadon alkalmazva.
