"Hány nyelven beszél a Hold"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 3. (521.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Fordított világok
Demeter Zsuzsa
Egy író nem árulhatja el a mondatait - Interjú Szakács István Péter íróval, irodalomtörténésszel
Szabó Róbert Csaba
Kutyák birodalma
Bertha Zoltán
Lászlóffy Aladár világa - Széles Klára nagymonográfiája
Lászlóffy Aladár
Mindig kiüt az emberen
Pengeti sírván
Mindig téged
Fehéren félreálló függönyök
Váradi Nagy Pál
Versei
Nyírfalvi Károly
Könnyű Toll tábori naplója
Lovász Krisztina
A dugófüggöny-készítés elmélete
Dzson Vájn, Heidegger és Newton a Páncélban
Szőcs István
Gyakor-nevek, nevetlenek, nevetségek
Benő Attila
Versei
Lászlóffy Csaba
Szemérmes - (mondjuk asszír) hódolat
Kényszerkorok balladája
Ami már sosem
László Noémi
Hova küldenek a bóják? - Király László – versszolgálat a csillag árnyékában
Székely Csaba
Sem megoldani, sem megbirkózni - Kétszáz éve született E. A. Poe
Papp Attila Zsolt
A fehér óriás - E. A. Poe 200
Jakab-Benke Nándor
Poe hiteles tolmácsa: Roger Corman
Mike Ágnes
Bécsi szelet 4.
Ungvári László Zsolt
A rejtőzködő éneke
Tél tánca
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Miért, hogyan, mikor, hol veszünk zenét?
Hírek
 
Lovász Krisztina
Dzson Vájn, Heidegger és Newton a Páncélban
XX. ÉVFOLYAM 2009. 3. (521.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

A lány anyja akkor már nem volt fiatal. Egy hete esett át második műtétjén, olyan friss volt még a fájdalom s a műtét alatt hallott hangok élménye, mint amilyen friss hó esett aznap a faluban. Most is esik. Hideg van, a szél is fúj, a reggeli tűznek már a hamuja is emlék. Ül a hidegben, fekszik a hidegben, a lány apja, „apátok” sehol sincs. Illetve van valahol, mert a „sehol”-nak nagyon szép metaforája a kocsma, ahol a biliárdasztal körül folyik egy másik élet, az igazi, a heideggeri létfeszegetés: a lét idő általi beavatásán már mindenki túlesett; a válogatottban ott ül a lány apja is. A sehol teteje bádogból van, valami ócska pléh, amit a hálás közönség, költői ihletettségében „Páncéllá” keresztelt át.
A történet azért érdekes, mert így betekintést nyerhetünk a dugófüggyönykészítéshez szükséges mélylélektani és szociológiai előfeltételekbe: mi késztette a lányt arra, hogy maga után hagyva csapot-papot, kitépje magát a társadalom eme szeletének tudatából (milyen lehet egy társadalmi szelet fejében székelő tudat a materiális elgondolás szerint? Azokban az időkben éppen ez a nézet volt divatban...), és elinduljon álmait követve a dugófüggöny-készítés mesterségének kitanulására, mert valami mesterség ugye kell.

(„Ez az előrefutás nem más, mint saját ittlétem autentikus és egyetlen jövője. Az előrefutásban az ittlét – már a maga jövője, oly módon, hogy ebben a jövői-létben, ebben a jövőiségben [Zukünftigsein] múltjára és jelenére visszatér.”)*

A lány anyja tehát elindult olyan vak elszántságot tükröző arccal, mintha egy  öngyilkos merénylő lenne, aki éppen hazájáért indul meghalni és közben a nemzeti himnuszt énekli, mert azt hiszi, hogy az ő küldetésétől most népek békéje függ. Nehezen jár, szinte eggyé olvad a keretével, ami lehetne a táj is, de nem, ez a járókeret maga, amit görcsösen szorít, és közben képek pörögnek szeme előtt, az a nagy ház, ahová beköltözhetett volna azonnal, ha a főügyészt választja férjül, ma is élne boldogan, ahogy azt az ő apja és anyja annak idején tanácsolta, előrevetítvén a jövőt, ami most itt a hóban valósítja meg magát és abban a házban teljesedik be, amelyben már maga sem tudja, hogy boldog volt-e, mindenesetre még nincs bevakolva, mindig akad valami, amint dolgozni kell, akár a házasságon, a házon is, de szeretné hinni, ezért hiszi is rendületlenül, és ettől a dolgok néha valóban annak mutatkoznak, mint amik lehettek volna a legelején, ez a hit – ami inkább már dac – viszi most is előre, négy kicsi tappancs nyoma, a járókeret gumilábnyomai szinte azonnal eltűnnek a hóban, csak annyira van éppen ideje, hogy összekösse a pontokat képzeletbeli egyenesekkel, és egy szabályos, egyenlő szárú trapézt rajzoljon gondolatban. És eszébe jut a keret mértani alakzatáról az a másik trapéz, Toni Körtisszel [Tony Curtis], ott is micsoda dráma zajlott!
Közben folyik a létfeszegetés tovább, Florika, [Florica] a csaposhölgy, ha nem tudnánk milyen környezetben játszódik a történet, azt hinnők, hogy egyenesen  Hrabal egyik kiadatlan művéből ereszkedett le hozzánk, hogy nemes küldetését teljesítse, klasszikusan aranyfogú, a havasi legelők illatát pedig már régen elfelejtette, mióta a nájlonkombiné elkötelezett híve lett, és a tulajdonos asszonyaként szolgáltatja most az italokat. Hatalmas kontya az ég felé mered, óriási totemként tornyosulva a fején, jelezvén női és emberi felsőbbrendűségét rokonai előtt, akik a heti vásárban eladott termények árából minden kedden italáldozatot mutattak be a totem előtt. A konty státusszimbólummá vált a nem őslakos feleségek, asszonyok körében, a kiemelkedés és az együvé tartozás cinkos és rafinált női eszköze; tetszés szerint lehetett variálni a kontyba kerülő díszeket, ám a forma mindig azonos a hajmennyiségtől függetlenül, lévén a faluban egyetlen fodrásznő, aki ezt az egyetlen fajta kontyot tudta kikísérletezni az évek során.
A sarki fagylaltárusnő is ilyen kontyot hordott, tetejében egy patyolatfehér fityulával és köténnyel jelezve a higiéné iránti néma elkötelezettségét. Kétféle fagyit árult, sárgát és pirosat. A sárga a „vaníliás” fantázianevet viselte, a piros volt a „gyümölcs”, ám színéből valami laboratóriumi gikszer folytán kikerült esszencia jutott mindenkinek az eszébe, és ha megkóstolta, az elmélet máris bizonyosságot nyert. Quod erat demonstrandum. A vaníliás finom volt.

(Az abszolút tér, saját lényegénél fogva, külsőleg egyáltalán semmihez sem viszonyítva, mindenkor egyenlő és változatlan marad.

Az abszolút mozgás a testnek egyik abszolút helyről a másikra való helyváltoztatása.)**

Dzson Vájn*** [John Wayne] belépett a hunyad-hálivúdi [Hollywood] kocsma és inercia rendszer kétszárnyas ajtaján, az ajtók, mint valami hajbókoló szolgák, még sokáig nyicorogtak a test keltette lendülettől. Az asztalnál ülők megdermedtek, a lecsapni készülő pikk dáma a levegőben sasolt, a kifújt cigarettafüst lassított felvételen áradt szét a levegőben és alig észrevehető kanyargással burkolta misztikus ködbe a totemet.
Dzson Vájn arca, a fogzási fájdalom előérzetétől terhes csecsemőé, ami félő, hogy végleg az arcára fagy, ha nem szólal meg és nem kér Florikától egy italt.

Ennyi idő kellett, hogy a lány anyja végre odaérjen a Páncélhoz, a pokol, a létfeszegetők váróterméhez. A farost lemezből összetákolt építményt fehérre festette a tulajdonos, de ne gondoljuk, hogy lelkiismeretét ilyen jungi fifikával próbálja megnyugtatni, hanem a Vasboltban – ahol mindenféle háztartási barkácsoláshoz szükséges kiegészítők mellett, mezőgazdasági gépekhez szükséges alkatrészeket is be lehetett szerezni, spárgát, kaszát és fenőkövet szintén, és amit a nép nemes egyszerűséggel, ismét  vasboltnak titulált – csak ezt az egy színű festéket lehetett  kapni.
A trapézkeret lassan felemelkedett, a lány anyja iszonyatosan koncentrált, hogy arra a pillanatra ne veszítse el egyensúlyát, majd belökte a Páncél ajtaját és tekintetét – mint zsenge zöldpaszuly levest a tejfölös eresztékkel – óvatosan végigfuttatta a létfeszegetőkön. Önmaga szobraként, egy trapéz alapzatán állt egy darabig, majd lassan megfordult és elindult hazafelé. Akkor már tudta, hogy nyert ügye van a következő negyven évre, és már csak azt számolgatta szórakozottan, hogy milyen átlagsebességgel kell haladnia a lány apjának ahhoz, hogy mire hazaér, lobogjon a tűz.
A hó színpadi függönyként lassan leereszkedett a tájra.

*Martin Heidegger: Az idő fogalma. Bp., Kossuth Kiadó, 1992, 41. oldal.
**Newton, szabadon  és önkényesen.
*** Hunyadi dialektus szerint ejtendő.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében