(nemcsak) Mottó
Nálunk nincs középnemzedék. Az ifjak
Pillanatnyi idő alatt levedlett,
Halott linkjei lesznek önmaguknak
Százezer zseniből, ugyanannyi koszlott,
Életunt nagy öreg – hivatkozások
Gyűjteményei.
(Szálinger Balázs)
Szálinger Balázs rokonszenves – kötetei száma már több kettőnél – és mégis, még mindig fiatal költő. Minden nehézség nélkül meg lehet különböztetni kortársaitól és elődjeitől is, annak ellenére, hogy mindegyre felölti magára az egész tizenkilencedik század magyar költészetének, valamint a jelenbelinek a stílusjegyeit, és magáénak álcázva tárlatokat rendez mások jellegzetes gondolkodásmódjának műfogásaiból.
(... Ő lett a vidéki Fiú. / Az őserő. És jól élt a helyzetével, / A falusi akcentust visszavette, / S mint öntudatot nyert néprajzi munka / Gyűjtötte be a sznob lányok viháncát. / (…) „Anyu, itt mindig zsíros a kilincs.” / „Nem baj fiam, eriggy Rilkével a tisztaszobába.”
Kitűnő nemzet-imidzseket rajzol – saját magunkról, pl. első nagyobb művéből, a Zala és Veszprém vármegyék közt vívott háborúságok homéroszi é-poszából gyakran idézik a meglátásait, hogy mikor fenyegető vész közelget, elfeketül a láthatár s távolról vészmoraj hallatik, akkor a magyar ember elkezd nagy kedélybőséggel adomázni; és amikor már itt mennydörögnek az ellen lovasságának patái, és ki kellene állni a nagy útra, kard-ki-kard, rá-rá-rá, akkor akkurátusan elkezdi csutakolni a lovát. S ez a kritikus beállítottság és kétely legkevesebb húsz-huszonöt sor után mindig fel-felmerül a habból, s bár keserű helyzetfelmérései sohase jutnak el az oly nekivadult önostorozásig, mint Ady Endrénél, aki ilyeneket is leírt, hogy ha valaki egyszer magyarba rúgott, annak megjön a rúgáshoz a kedve, ő a fáradt akarók hadának, Xerxes gyáva népének korbács helyett csak kardlapozást javall.
(Felejtsd el, Ukkó, a köztes nemzedéket. / Örök bátyusok, nettó hivatkozások. / Csak átkötések, két nagy reményű, / De elordasult nemzedék között. / Egyetlenek, kik szívvel hiszik, hogy tiszták, / Mert félreálltak, amikor rájuk / Került a sor. „neem”… mondták, „nem, nem: / Teremtsenek az újak világot, / Mit nekem történelmi pillanat… mit nekem felelősség… / Csinálják ezek a tehetséges fiúk… / És ha elkúrják, a partvonalról / Nagyon, nagyon jó lesz bekiabálni.”)
Nemrég, a múlt év végén találkoztam vele Kolozsváron, egy vendéglátó irodalmi rendezvényen, ahol valamenynyi nemzedék békésen együtt bólogatva díjakat osztogatott valamennyi nemzedék képviselőinek. Szálinger annyira szerényen és szelíden viselkedett, hogy szinte kedve támadt az embernek egy kis kötődésre.
– Most már, hogy annyi verset írtál, írhatnál egy regényt is – mondtam neki. Nagyon határozottan, szinte indulatosan válaszolt:
– Nem írok regényt! Nem fogok prózát írni! Csak verset írok!
– Akkor legalább írjál színdarabot… úgy szokás…
Nagy elképedésemre közölte: nemcsak hogy írt már színdarabot, de azt be is mutatták. A meglepetésem még nőtt, amikor azt is bevallotta, hogy – Bukarestben is játszották, a Bulandra színházban, egy hónappal azelőtt.
Innén kezdve már kapcsoltam. Az elmúlt ősz nagy részén egy Európai Színházi Fesztiválnak nevezett, meglehetősen gyéres-ritkás eseménysorozat – olykor hetes szünettel is – szivárgott be a város kisebbik (al)felének esti életébe. Eurofest! Előzőleg majd egyéves media-wave harangozta be, amolyan közlési túlhabzás, de amikor bekövetkezett, hiába vártuk, hogy a helyi sajtó diadalmasan és részletesen, naponta ismertesse az európai színikritika reagálásait. Még a „perodico” ünnepi oldalait sem vették át! Micsoda Eufest, micsoda eu-nuch szellemiség, hogy még az Euripidész bemutatókról sem esik szó!
A nagy örvendezés mellett, hogy a város ilyen kontinentális vérkeringésű eseménykavalkádnak ad otthont, kevesen ugyan, de észrevételezték, hogy az egész Eufest minden szegényessége mellett is szélsőséges ötlettelenségről és vészes fantáziahiányról tesz tanúbizonyságot. Például, hümmögtek, igaz, hogy a kolozsvári (dictus) magyar színház bemutatta a III. Richardot, ám milyen érdekes lett volna, ha nemcsak a Magyarországon megesett előbemutatóról írt rendkívül érdekes kritikákat teszik közzé a város köztereire kifüggesztett falragaszokon, vagy legalábbis a helyi napilapban, a bordélyok és hasonlók rovattal váltogatva, hanem bemutatják már a hajdani Lawrence Olivier-változatot is filmről… És ugyanezt megtehették volna a Három nővér moszkvai Művész Színház-beli változataival is; különösen, ha több mint egy hétig úgyis üresjáratban futottak.
Viszont ugyancsak vakmerő megoldásnak tűnik, hogy az egyetlen, nem „hazai” –, hanem „magyar”–magyar produkciót, méghozzá Szálinger Balázs Kalevala című „táncosdrámai költeményét” nem Kolozsváron játszották, hanem Bukarestben, s ami nyilván az ottani színházi körökben hallatlan érdeklődést váltott ki?
Szálinger Balázs arra a kérdésre, hogy írt már valaki a darabjáról, azt felelte, hogy nem. Lehet, úgy értette, hogy Romániában nem, ugyanis a Színház nevű budapesti folyóirat tavalyi szeptemberi számában olvasható Szoboszlai Annamáriától egy nagy cikk: Import identitás és „Szampóóó” címmel Szálinger Balázs – Horváth Csaba: Kalevala mint a debreceni Csokonai Színház – Trafó Kortárs művészetek háza produkciójáról.
De már az első oldalakon is, a múlt évad magyarországi táncszínházi eseményeiről szóló összefoglalásban is olvasható: „Horváth Csaba évek óta széles skáláját mutatja be az újra törekvésnek. Legutóbbi »fizikai színházi« kísérlete, a Kalevala sokkal jobb eredményt hozott, mint az azt megelőző hasonló, A tavasz ébredése. Ebben lényeges szerepet játszik, hogy kifejezetten az előadás kedvéért (Szálinger Balázs jóvoltából) új szöveg is született, így a fizikai színházi (koreografikus, mozgásos, eszközhasználatos megoldások hitelesebben szervesülhettek a szövegtartalmakkal.” (Kútszegi)
Amint a sajtóból kitűnik, a kolozsvári alternatív rendezvényeken sem sok szó eshetett erről a Kalevaláról, pedig lett volna rá „keret”, hiszen például a Stop the tempo című, fiatal román drámaíróktól válogatott kötet bemutatóján Keresztes Attila rendezésében és Visky András fülszövegével „csak úgy rázkódott a közönség a nevetéstől”… – amint ez megtudható a Korunk idei első számából, amely „színházi súlypontú”. És ugyaninnen azt is, hogy azért voltak vetítések is, csak, persze, alternatív keretben.
A vetítések nem a sportcsarnokban, nem is a színházban, s nem is a város sok üres mozijában zajlottak, hanem egy kávéházban. Ízlelgessünk kissé egy részletet a beszámolókból: „Jürgen Goasch Macbeth-rendezését (Düsseldorffer Spielhaus, 2005) a vetítésen közreműködők csak edzett idegű nézőknek ajánlották, s a rejtett jóslat be is teljesedett: az előadás végére csak ketten maradtunk a Shadow vetítésre szánt termében. Többliternyi művér folyt végig a színpadon és a meztelen szereplőkön, mindezt megspékelte jó néhány vizelős, ürítkezős jelenet. Mivel a német szöveget kevésbé értettem, így értelemszerűen a kegyetlenség mint látvány maradt meg bennem erősen”…
Egy másik részlet, Stefan Pucher: Othell-rendezéséről. (Hamburg, 2005) „… különböző felületeket csúsztat egymásra, képernyőt és színházteret, színészeket és mozgó díszleteket… Később a produkció szünetében az utcán folytatódik a darab, Othello a tülkölő kocsik közt meztelenül rázza magát… A velencei mór Michael Jakson-os karikírozása itt nyilván rasszista szempontból is indokolt(??????) és illeszkedik a darab eklektikus zeneeffektusaihoz, különösen az Eminem sziklára mászó alak erőlködéséhez, aki minden hatásvadász eszköz kimerítése után, a nézők tapsvihara között »Ich bin nicht fertig« kiáltással (»Nem vagyok kész«, mai zsargonban: »Még nem mentem el«!) még rohangál egy ideig fel-alá…”
A csöpögő fekete festék a legtöbb jelenetben és különösen Othello és Desdemona érintkezésekor válik jelentésképzővé, a gyilkolást szimbolizáló szeretkezésükkor a mór ördögként fertőzi meg, csepeg rá fehér ruhás feleségére, mint ahogy Alexander Scheer kitűnő alakításában a kapitány egész személyisége, akrobatikája bejárja a teret, és szétfolyásában bekebelezi azt.”
Mi más juthat az olvasó eszébe, mint Hitchcock nevezetes védekezése: „Én nem azt mondtam, hogy a színészek barmok, hanem, hogy úgy kell bánni velük, mint a barmokkal.” Nyilván „színészek” alatt ő „színháziakat” értett, oda sorolta a rendezőket és kritikusokat is. Sajnos, álláspontját visszájára fordították: a közönséget veszik baromszámba.
Vetítésről beszélve nem ilyesmikre gondoltam. Régebben a nagy színházak, az igaziak, a Comédie Françaises, a Royal Shakespeare Company, a Berliner Ensemble, a moszkvai Művész Színház legjobb előadásaikból „Színházfilmeket” készítettek, színházi előadásnak, filmnek egyaránt jókat. Ki felejthetné el például az Úrhatnám Polgárt, aki így látta? Lawrence Oliviernek még a színes film előtti „szürke” Hamletjébe csak nagyon nehezen lehetett volt jegyet kapni, bár semmi szex-exhibicióra nem került benne sor, hogy a szerkesztőnek kedvenc kifejezését használjam.
Nyilván, most a filmeket is úgy válogatták ki, hogy ne általában az Európai színjátszást mutassák be, csak azt a trendet igazolják, amit ma minálunk történetesen a Tompa–Visky-féle kisszínházasdi képvisel. Az is elképzelhetőnek tűnik, hogy Szálingerben nemcsak a „magyar izét” nem akarták vállalni, hanem azért, mert bár szövege enyhén szólva sem finnyáskodó, szellemében nem „gájl” (geil), nem az ipszácionisták ízlésvilágát szolgálja.
Igaz, hogy ha megnézi az ember a Színház említett számának fedőlapját a Kalevala előadásának illusztrációját, azt hihetné, hogy Vámpír és macsó a strandon! – nyesett bozont, borosta, jó nagy mellehúsák, szőrös láb és cseppet sem elegáns úszónadrág.
Ehhez azonban láthatatlanba nem lehet hozzászólni, hiszen a koreográfus-rendező, Horváth Csaba, 50%-os társszerző. A jól fogalmazó kritikus, a szövegről szólva, előbb a Karinthy-féle Emberke tragédiájára hivatkozik mint a koncepció alapötletére, majd így folytatja: „A szampókészítés ürügyén tulajdonképpen Madách Falanszter-jelenetét játssza újra az Ádám–Vejnemöjnen– Költő és a Tudós–Ilmarinen–Kovács. Ilmarinen, mint egy doppingszermámorából ocsúdott ésszerű, önérzetes „újragondolkodó” üzletember, leegyszerűsítve szellem és anyag, művész és iparos szembeállítását… A költőben (Vejnemöjnenben nyilván) nyoma sincs a finnek delejes erejű dalnokának, sem a XIX. század szent hevületű művészének (…) minden szavát áthatja a rezignált irónia. A kovács sem a képzeletünkben élő, az izzó anyagnak formát adó mester. Megunta a kétkezi munkát, s a könyvek felé fordult, mert az egészet kívánja látni”. (A nagyzoló, piszok proli!)
Majd alább: „az eposz demitologizálásával együtt a Favágók beszélgeté-sében Vejnemöjnen is trónfosztottá válik – »így működik jól az irodalom: a szerző; él, a műve: semmiség«. Egy másik rákontráz: »egy szent tehén minek kérőddzön, ember? Adnak tejet helyette gyönge marhák«. A finnek mitikus dalnokának verbális kivégzése a nyelvről kiállított halotti bizonyítvány”… s nem győzünk csodálkozni: mintha egy új, más Selyem Zsuzsát hallanánk! A kritikusnő úgy jár, mint az a naiv színházbajáró, aki nem tudja a szerepet a szereplőtől megkülönböztetni. Hiszen e darab címe ellenére sem a Kalevaláról szól, sem a finnek „mitikus dalnokáról”, hanem a „köztes”-sé válásról; többek közt. És végül a kritikusnő ügyes fogtechnikusként felteszi a koronát a színpadi koprodukció Lemminkejnenjének hangsúlyozottan hegyes szemfogára. „Az ember hadat üzen a Természetnek, és egy, Vörösmarty Előszójából csent sorban abszurd módon öngyilkossággal* fenyegeti a Teremtőt.”
Már fentebb is kibuggyan a kritikus rosszindulata, amikor azt írja, hogy „s szampókészítés ürügyén”. – Miért kell ürügyül szolgálnia a szampó, vagyis a csodamalom készítésének egy olyan műben, amely a Kalevala cselekményét – szerepelteti?! Olyan, mintha azt mondaná: a vőlegény a szerelem ürügyén megcsókolta a menyasszonyt. És mi ez, hogy „a Vörösmartytól csent sor?” Jellemző, hogy előbb fel sem tűnt a kritikusnak, nemcsak egy „ürügyadta” lehetőségként foglalkozik Szálinger a Tragédiával, és nemcsak egy sort „csen” Vörösmartytól, hanem e költők hangszerének regisztereiben hosszabb fúgákat és kadenciákat is eljátszik, és Karinthytól nemcsak az emberke tragédiáját ismeri, hanem a Szabolcska-paródiákat is „meditáció tárgyává teszi”.
Kissé kínos ehelyen egy lendületes kritikusnak olyan primitív dolgokat magyarázgatni, hogy az „idegen szövegekhez való viszonyulások terén” nemcsak parodizálás és plagizálás létezik, hanem: parafrázis, idézés, utalás, átértelmezés, a koncepció átvállalása, a gondolatmenet folytatása, dialogizálás, sőt kollázs, turmix és más egyéb is. Vajha csenésnek kell-e mondanunk azt, ha a kiadás és az oldalszám feltűntetése nélkül megkérdez valaki egy kritikusnőt, hogy hová merült el szép szemed világa?
Avagy Szálinger névrokona, J. D. Salinger csent-e, amikor oly népszerű Zabhegyezőjében folytatta Céline stílusforradalmát? És O’Neill, egyik drámájának címében, Hosszú út az éjszakában ugyancsak egy Céline-regénycímet idézett meg: Utazás az éjszaka mélyére? És a Föld öngyilkosságának vagy méginkább a meggyilkolásának gondolata sem olyan „abszurdi” módi, hiszen a romantika kezdete óta jelen van; ha kritikusunk Vörösmartynak nemcsak Előszó c. versét ismerné (súgás után), hanem esetleg a Csongrádi Tünde című disszertációját is, ott az Éj mono-logjában sok mindenen elmélázhatna. Hogy ne is beszéljünk arról, amióta kiépült a szampói nukleáris fegyvertár, azóta ez az abszurdum mint morbid megoldás, a világpolitika ultima ratio-ja!
Ezek után Szálinger Kalevalájának érdembeli elemzése is esedékes volna, azonban erre én is csak azt mondom, hogy – csinálják a fiatalok! S majd bekiabálom a pálya széléről: „Szemüveget a bíróóónak!” Befejezésül elénekelhetjük azt a kis népköltészeti fosszíliát is, hogy csen-csen gyűrű, aranygyűrű, itt csörög, itt pörög, kapd be itt!
*Bőséges jegyzetanyagot készítettem elő, pl. a Szálingernek mint magyar költő nevének abszurditásáról, s érdekes neveiről tudós nőknek, de ez kitöltené a Helikon egész terjedelmét. Netán máskor.
