Ötödéves magyar szakos diákként a kolozsvári bölcsészkar emeleti folyosóján akaratlanul tanúja voltam két tanárom magánbeszélgetésének. A párbeszédfoszlány lényege körülbelül abban állt, hogy lassanként teljesen természetes módon a diákok zöme el sem olvassa az alapművet, de legalább akadnak néhányan, akikben rekedt annyi jóérzés, hogy Szerb Antal irodalomtörténeteibe belekukkantsanak, még akkor is, ha az említett összefoglalók szakmai körökben kevésbé népszerűek.
Hát persze, hogy kevésbé. Hiszen közérthetőek, gondoltam én, és gyorsan továbbálltam. Ha pedig munkájának gyümölcse közérthető, akkor a humán tudományok bátor bajnokának készülő tanonc mivel bizonyítja majd, hogy különb a pallérozatlan tömegnél? Mi választja majd el őt, dobogón álltában, az alant kushadó gimnazistától, ha képtelen szoros, pontos és szakszerű fogalmi hálóval halászni az irodalom zavarosában? Ki tiszteli majd és ki ismeri el tudós mivoltát, ha mindenki érti, amit mond??? Bizony, nehéz kenyér az irodalomtudós kenyere, annak rághatását kemény nyelvtani tornamutatványok és lexikális ficamok árán lehet csak kiérdemelni.
Nos, én nem vagyok irodalomtudós, soha nem is tettem úgy, mintha az lennék, inkább hatszor átbogarászom kedves Szerb Antalom, semmint hogy egyszer is a nagy szakavatottak szófolyamába (m)ártsam magam. Itt pedig súgni szeretnék a különféle intézmények folyosóin lézengő, hozzám hasonlóan kellemeset a hasznossal ötvözni nem átalló barátaimnak az olvasásban, hogy azt hiszem, Kolozsváron akadt valaki, aki magára húzta nagytudományú mesterünk köpenyét, és megkockáztatta, hogy olvasóközönségével szót értve, megkóstoltatja-megkedvelteti velünk a huszadik századi költészetet.
A dolog, mint Király László három évtized múltán újból kiadott Bóják című kötetének bevezetőjéből kiderül, az Utunk oldalain kezdődött 1971-ben, lényege a „mindenheti bepillantás a legkülönfélébb poétai ’boszorkánykonyhák’ ablakán”, sikerének titka pedig, a szerző szavaival élve, ez: „közös kalandot akartam, nem okítást”. Azonnal illusztráljuk is azt a bizonyos közös kalandot, amelynek folyamán túravezetőnk áttetsző, tiszta szerkezetekkel képes az irodalmi szöget mégis fején találni: „valahányszor olyan optimista verseket olvasok, melyek feltétel nélküli derűvel szólnak mindenről, amiről költészet szólhat, elfog a szomorúság – és fordítva: áradó nyugalmat sugároznak felém a szomorú hangulatú versek, és munkára ösztönöznek.”
Nem tudom, emlékeznek-e olvasóim a kilencvenes évek közepének-végének szűkebb hazánkban játszódó „irodalomtörténeti” eseményeire. Egy adott pillanatban mindenki a transzközépről értekezett, cikkezett, vitázott. Körülbelül ilyen hangulat lehetett abban a korban is, amellyel a Bóják indít: az izmusok elméletektől zsongó idején, amikor előbb született az elmélet, például Tristan Tzara dadaizmusa, utána a „hozzá tartozó” művek, ha egyáltalán. Abban a korban, amikor Németh Andor Király László tolmácsolta emlékezései szerint Apollinaire azért „találta ki” A kubista festészet elméletét, hogy valamely ellenlábasát, aki szintén „ki akart találni valamit”, érdekesebb szövegével bosszantsa. Úgy tűnik, nincs új a nap alatt – a transzközép kiáltvány is részben jóízű tréfának indult. Hogy végül mégiscsak létezik kubizmus, dadaizmus, esetleg transzközép – például emiatt bizonyulhat izgalmas olvasmánynak a közönségbarát nyelven fogalmazott irodalmi eszmefuttatás.
Most pedig a kényesebbek húzzák be a fejüket, felsorolás következik: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, Walt Whitman, Apollinaire, Blaise Cendrars, Tristan Tzara, Marinetti, Majakovszkij, Aragon, Paul Éluard, Saint-John Perse, Lorca, Jannisz Ritszosz, Jorgosz Szeferisz, Kavafisz, Alekszandr Blok, Paszternak, Vitězslav Nezval, Jiři Wolker, Rilke, Weöres, Ginsberg, Sandburg, Tadeusz Rózewicz, osztrák költészet, amerikai költészet, finn költészet, iráni költészet, török költészet, Nicolás Guillén, Octavio Paz, Ungaretti – kérem, továbbiak mellett, ezekkel a szerzőkkel, irodalmakkal foglalkozott Király László nyolcvanhárom pénteken át az Utunk +1 oldalán, a vers-csemegézők örömére.
Néhol rövidebben, néhol pedig nagyobb lélegzettel sorjáznak a fenti szerzők költészetét boncolgató-bemutató darabok – persze, lehetne itt azt is fejtegetni, mennyire más korban születtek ezek az írások, mennyire más érzés volt akkor a kommunista formatervezés remek tömbjeihez képest „egyebet” csipegetni, hogy Király László választása mögött mennyi alkalmazkodókészség húzódott. Ahogy a Bójákból kitűnik, körülbelül semmi. Vagy lehetne azzal akadékoskodni: persze-persze, ez volt a hab a tortán, hogy a kedves fogyasztó a neki szánt szójafasírtot, cikóriakávét, tojásporpótlót, nájlont, művirágot és furnírt is lenyelje.
De nem akadékoskodni, hanem újfent lelkendezni bátorkodom, hogy milyen jó az, ha a költőnek időnként eszébe jut irodalomról értekezni. Mennyire üdítő és pontos, ugyanakkor, mondhatni, izgalmas. Mennyire más szempontok szerint keveri a kártyát. Például fontosnak tartja megemlíteni, hogy Tristan Tzara minden valószínűség szerint sakkozott Leninnel, Zürichben, a Terasse-Kávéházban. Vagy hogy Saint-John Perse civilben, egy adott pillanatban, pekingi követségi titkár volt.
Van mersze kijelenteni, hogy Lorca bartóki módon közeledett a népköltészethez, mert alkotói útján a „csak tiszta forrásból” elve vezette. Vagy hogy az irodalmi Nobel-díj kitüntetettjei sorában gyanúsan sok a diplomata. Hogy Rilkét ötéves koráig lánykaruhában járatta mamája, mert kislányt szeretett volna. Hogy Günter Grass verset írt a disznófejkocsonyáról. És mindezt a legnagyobb természetességgel, teljesen magától értetődő módon, miközben az olvasónak fogalma sincs, hány átvirrasztott éjszaka, elkobzott könyv, kockázatos cselekedet áll a cikkek hátterében. És, ugye, az esetek többségében az olvasót ez túlzottan nem is érdekli.
Maradjunk annyiban, hogy a recenzens nem átallja kijelenteni: bizony hasznos és kellemes breviárium Király László 2008-ban újra kiadott rovatkötete. Egyrészt azért, mert az arra kíváncsi megtudhatja belőle, mivel etették a hetvenes évek elején a kolozsvári versrajongót, másrészt pedig azért, mert segítségével a versre éhező a mai napig felfedezheti, hogy a huszadik század lírai menüjéből leginkább melyik fogáshoz lenne kedve, hogy aztán valamely nagyobb szövegszolgáltató létesítmény termeiben békés lakmározásba fogjon.
A bóják általában azt jelzik, meddig tart a sekély víz, hol húzódik a határ, amit az avatatlan fürdőzőnek tilos átlépni. Persze, minden normális kalózjelölt arról álmodozik: nagykorában milyen jól lubickol majd a bójákon túl. Király László bójái nem azt mutatják: eddig s ne tovább, hanem azt: itt kezdődik a mélyvíz, erre gyertek, erre. Aki ebbe a vízbe merészkedik, garantáltan kipróbálja majd, milyen érzés azokon a bizonyos bójákon túl szelni a tengert.
Király László: Bóják. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2008.
