Edgar Allan Poe neve, a Franz Kafkáéval ellentétben, nem vált jelzővé, noha prózájának stílusa, hangulata legalább annyira jellegzetes, mint európai pályatársáé, és bizonyos értelemben az irodalom alakulását is hasonló mértékben befolyásolta, mint a prágai író – már ha lehet ilyesmit hasonlítgatni. Az angolszász kritikában itt-ott előfordul ugyan a „poesque” kifejezés, mi viszont egyáltalán nem mondjuk azt, hogy valami „poe-i”, például egy fenyegető, kellemetlen álomra, amiből csak az ébredés menekít. Talán azért van ez így, mert míg Kafka valami olyasmit hozott létre, ami sem előtte, sem utána nem volt, addig Poe-nak ezerszám akadtak követői. Kafka lehetővé tette egy életérzés, egy állapot megfogalmazhatóságát, Poe viszont megteremtett egy műfajt: a detektívtörténetet, vagy ha úgy tetszik, a kriminovellát. Előbbi felfedett valamit, amit nem lehet továbbmondani, legfennebb ismételni (emiatt válhatott a neve jelzővé), utóbbi viszont elgurított egy hógolyót, ami azóta is gurul és gyarapszik.
Rejtélyek nyomába eredő irodalmi hősök korábban is voltak, példának kapásból ott van Az ezeregyéjszaka meséi, ám profi nyomozóval addig nem találkozott az olvasóközönség, míg fel nem tűnt Auguste Dupin A Morgue utcai kettős gyilkosságban. Valószínűleg nem véletlen, hogy az első irodalmi detektív francia nevet visel, és a cselekmény helyszíne sem New York vagy Baltimore, melyeknek utcáin a szerző naponta botorkált tántorgós alkoholmámorban, hanem a tengerentúli Párizs. Ugyanis itt, azaz ott, Franciahonban élt Vidocq, a legendás bűnöző, aki aztán jó útra térvén megszervezte az első európai rendőrséget, és akit egyben az első hivatásos nyomozóként ismerünk. Belőle ihletődve alkotta meg Poe a nemes Dupin alakját.
Dupin hivatalosan nem tartozik a rendfenntartó erők kötelékébe, emberként igazából nem is létezik. Ő maga a szigorú logika és a kreatív képzelőerő közötti pengevékony bemetszés. Ilyen ember nem létezik – ezt mondják Sherlock Holmes-nak is A skarlát tanulmányban, amikor Dupinhez hasonlítják. Holmes amúgy nincs túl jó véleménnyel Dupinről, de természetesen jól esik neki a hasonlat. És ezzel Arthur Conan Doyle nagyjából le is rótta tiszteletét az előtt a Poe előtt, akit a detektívnovella atyjának tartott. Borges később továbbmegy, ő egyenesen azt állítja, hogy Poe kimerítette a műfaj lehetőségeit. Ez túlzásnak tűnhet, különösen ha végigszörfözünk a krimi főbb hullámain: az „aranykor”, aztán a keményvonalas amerikai krimi, majd a kémtörténetek, maffia-sztorik, thrillerek, a posztmodernnek nevezett bűnügyi történetek, ahol a bűntény megoldása másodlagos, ha lényeges egyáltalán, végül a kortárs krimi, amely mintegy tiszteleg a múlt századi ponyva előtt, és ötvözi azt az elit igényekkel. Igencsak gazdag kínálat, és ha nem is értünk egyet Borgesszel, közelebbről vizsgálva el kell ismerni, hogy ezek közül néhány, hacsak csírájában is, valóban ott rejtőzik Poe kincsesládájában, sőt, alműfajokat is teremtett (pl. az úgynevezett „locked-room mystery”-t, a zárt szoba rejtélyét, amikor a tettes elvileg nem mehetett se be, se ki a bűntény helyszínéről).
Ami a kincsesláda tartalmát illeti, talán nem is a hagyományos (akkor még hagyományteremtő) detektívnovellák a legizgalmasabbak, hanem azok a titokzatos történetek, amelyek elkalauzolnak a jellegzetesen poe-i univerzumba. Egy sötét, a gótikus irodalomra emlékeztető világba, amely tele van rejtélyekkel.
Milyen is a poe-i rejtély? Legjobb definícióját maga a szerző adja Az Usher-ház vége című novellában (ezt is, mint annyi Poe-művet, Babits remek fordításában ismerjük): „A rejtélyt nem tudtam megoldani; sem megbirkózni az árnyképekkel, melyek mindenfelől megszálltak, amint így tűnődtem. Vissza kellett térnem ahhoz a ki nem elégítő konklúzióhoz, hogy míg egyfelől kétségtelenül léteznek szimpla természeti objektumok oly kombinációi, melyeknek ily hatalmuk van érzéseink felett, addig másfelől e hatalom analízise azok közé a vizsgálódások közé tartoznék, melyek túlhaladják elménk mélységeit.”
A rejtély fogalmát itt nem úgy kell érteni tehát, mint titkot, amire még nem derült fény, problémát, ami még nem oldódott meg, hanem inkább mint kérdést, amelynek megválaszolása meghaladja képességeinket.
Persze az olvasó könnyen észreveheti, hogy a poe-i rejtély azáltal létezik, hogy a narrátor akként beszél róla. Ha az elbeszélőben nem lakozna rettegés, beteges kíváncsiság vagy valami sötét hajtóerő (A kút és az inga, Az aranybogár, Egy hordó amontillado, A perverzió démona stb.), a poe-i rejtély nem rejtély volna, hanem jellegtelen probléma, vagy csupán egyszerű ténymegállapítás, leírás. De Poe elbeszélője szerencsére sosem tárgyilagos. A hagyományos detektívtörténetekkel ellentétben a rejtély az ő számára nem egy kristálygömb, amelyet vizsgálva a nyomozó előbb-utóbb meglátja a megoldást, hanem ő maga is a kristálygömb része. Nem pusztán szemlélője az eseményeknek, hanem elkülöníthetetlenül részese a titoknak, éppen ezért van rá olyan nagy hatással, és emiatt nem láthatja át egészen. A rejtély megoldásához nem közeledhet a ráció segítségével, hiszen ahhoz objektív kívülállónak kellene lennie. Az egyetlen, amit tehet, az, hogy belemerül a titokba, és érzékeivel, benyomásaival próbája letapogatni azokat az erőket, amelyek a gömb belsejében munkálkodnak.
Poe elbeszélője a leghiggadtabb pillanataiban is érzékeny, fogékony a miszticizmusra, és tulajdonképpen megtestesítője annak a vonzalomnak, amit az ember az ismeretlen iránt érez.
Ha le akarnánk leplezni a poe-i rejtélyt, akkor gyanakodnunk kellene, hogy az egész nem más, mint egyszerű, ám hatásos írói fogás, amivel szerzőnk az olvasó érdeklődését kívánja ébren tartani. De miért is akarnánk leleplezni? Sokkal izgalmasabb belemerülni és élvezni – kétszáz év után is.
