Nem győzöm elégszer hangsúlyozni tanítványaimnak: kutatásaik során mindig az elsődleges forrásokból induljanak ki. Ne feledjék, hogy például a két világháború közötti szövegek újraközlései során is gyakorta „ideológiai tankcsapdák” vermébe estek az eredeti gondolatok. Szerencsés helyzet, amikor a szöveggondozó – a kiadóval egyetértésben – jelezni tudta az önkényes csonkolás helyét, ha nem is annak méreteit. A nyolcvanas évek derekán, amikor az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetét szerkesztettem, magam is éltem ezzel a – Mikó Imrétől és Dávid Gyulától „ellesett” – módszerrel. A három előcenzúrázás során „kijavasolt” szövegrészek helyét szögletes zárójellel – […] – jelöltem, a jegyzetekben pedig igyekeztem visszacsempészni a fölöttes hatóság által töröltetett részeket. Nem szöveg szerint persze, hanem többnyire a lényegre utalóan. A tapasztalat szerint ugyanis a cenzorok a főszövegre koncentráltak, az apró betűkkel szedett jegyzetapparátus „átbogarászásához” nem volt sok türelmük. Bár akadtak abban az időben „filológiai képzettségű” szekustisztek is.
Történt pedig, hogy egy tanulmány írására készülődve nemrég fellapoztam Jancsó Béla egyetlen kötetét, a Mikó Imre gondozásában a Kriterionnál 1973-ban megjelent – cikkeket, esszéket és tanulmányokat tartalmazó – Irodalom és közéletet. Véletlenül a számomra eddig ismeretlen Kosztolányi-nekrológra nyitottam, és így mindjárt feltűnt a szövegirtás ominózus jele. „Nagy költő volt – olvasom a lendületesen indító második bekezdés első mondatát –, bár természetünktől s világfelfogásunktól sokkal távolabb álló, mint Ady vagy Tóth Árpád. […]” A kimaradt rész bántóan megtöri a szöveg ritmusát, és más gondolati regiszterbe helyezi a folytatást. Azt nem feltételeztem, hogy a cenzúra Jancsó „kifogásaival” szemben akarta volna utóéletében megvédeni Kosztolányit. Viszont óhatatlanul abba a gyanúba keveri a Nyugat esztétikai ízlésén nevelkedett, a nyugatos költőket bensőségesen ismerő szerzőt, mintha maga is a „hangulati költő”, az „öncélú formaművész” – Dsida esetében is jól ismert „epitheton ornans”-ok! – kalodájába akarná zárni Kosztolányit. Holott Jancsó Béla épp azokban az években hadakozott a legvehemensebben az irodalmi dogmatizmus tudatszűkítő megnyilvánulásaival – nem kímélve testvéröccsének, Jancsó Elemérnek a világnézeti elfogultságait sem.
Minthogy az idézett írás jegyzetei az Erdélyi Fiatalok 1936-os évfolyamát jelölik meg eredendő forráshelyül, elővettem a nemzedéki folyóirat vonatkozó számát. És a kihagyatott részben ezt olvasom: „Ők [mármint Ady és Tóth Árpád] a mai élet legégetőbb magyar kérdéseinek adtak örökkévaló emberi kifejezést. Ady nemcsak lírikus volt, de az új magyar világfelfogás úttörője is. Kosztolányi ennél szűkebb értelemben volt költő. Látszólag nem nőtt annyira össze fajával, látszólag nem nőtt annyira össze korával.”
A cenzúra „érzékenységét” alighanem az örökkévaló – tehát a mindenkori jelenben létező – „magyar kérdés”, „magyar világfelfogás” váltotta ki. Az idézet utolsó mondata pedig – a későbbi kiadványokban is üldözött – faj kifejezés miatt töröltetett. Ám az sem kizárt, hogy épp a nyomatékosító „látszólag” intette éberségre az elmeőrséget. Így nem került annyira piedesztálra Jancsónak a későbbiekben kifejtett véleménye: ez az „irracionalitás rétegét felborzoló” költészet az „igazi emberség eszköze” volt az Ady utáni korszakban, amely emberfeletti próbák elé állította a kárpát-medencei magyarságot.
Ebből az írásból tudtam meg egyébként, hogy Kosztolányi 1934-ben – életében először és utoljára – Erdélyben is járt, Marosvásárhelyen és Kolozsváron tartott felolvasó esteket. Marosvásárhelyen Molter Károly és Dsida, Kolozsváron Szentimrei és Jancsó Béla kalauzolta. Az eseményt Szemlér Ferenc, illetve Vita Zsigmond örökítette meg. Utóbbi az Erdélyi Fiatalok hasábjain. „Marosvásárhely után – olvashatjuk a folyóirat tavaszi számában – április 11-én Kolozsváron tartott Kosztolányi Dezső felolvasó-estet. Az Iparkamara nagyterme ünnepi díszbe öltözve fogadta az ifjúság és az örök szépség költőjét. […] A közönség zúgó ünneplése közepette lépett a dobogóra. A szépség egyedül való hatalmát hirdető költő távol áll a közönség szélesebb rétegeitől, és mégis, amint előadásában megelevenedett verse és prózája, új értelmet nyert a Kosztolányi-szó, áradó szó lett, ami elől nem lehet kitérni. Művészetének széles skáláját csodálhattuk meg a Fényes koszorú, az Ilona versek könnyed, meleg dallamosságában, az Európa, a Szegények magából kiemelkedő erejében és prózájának hol gúnyolódó, hol boldogan ölelő képeiben… […] Legmélyebb verse a ráadásként adott Hajnali részegség.” Az egymásra találás felemelő élményének újraélése során Vita az est „szépséghibáira” is utalt. Nevezetesen arra, hogy a kisebbségi közélet mérvadó személyiségei távol tartották magukat a rendezvénytől. Nem érezték volna meg, hogy egy Kosztolányi-est nagyobb dolog, mint „minden eddigi sérelmi küzdelmünk”? Kérdésfelvetésével egyszersmind a választ is sugallta: kisebbségi helyzetben a magyar kultúra egysége jelenti a megalázottak és megnyomorítottak elpusztíthatatlan hatalmát.
Nekrológjában Jancsó Béla megkísérli felvázolni a műfordító, a prózaíró, a költő és a nyelvvédő Kosztolányi pályaképét, örökérvényű teljesítményét. „A magyar nyelvnek kevés olyan művésze volt, mint ő – fejtette ki –, lelkünk legzengőbb eszköze csak néhány nagy költőnknek és írónknak volt még olyan mértékig sajátja, mint az övé. Született csodálatos érzékét a műfordítással és a régi magyar nyelv állandó tanulmányozásával tette utolérhetetlen kifejező erővé. Ezt a nyelvet fejlesztette alkotásaival, ezt óvta, védte. […] Leírni is döbbenetes: a magyar nyelvnek ez a páratlan művésze nyelvrákban pusztult el.”
Ha eddig csak sejtettem, most már tudom, hogy miért adom minden ősszel tanítványaim kezébe Kosztolányi Nyelv és lélek című kötetét.
