Iskolaéveim rémálmai voltak azok az alkalmak, amikor egy-egy nemzetet jellemezni kellett. Sosem tudtam egy-két szónál többet mondani, nem is akartam. No, nem azért, mert nem kirándultam eleget, s nem találkoztam emberekkel. Ellenkezőleg: kicsi korom óta nagy járókelő vagyok, mindig is élveztem a másokkal való találkozást, mert az idegen izgalmas és kalandos területként hatott. A sztereotípiákban való gondolkodást viszont nem szívleltem: talán azért, mert sosem volt időm és kedvem mindenkire, úgymond „a népre” figyelni. Összkép helyett inkább egy-egy vicces öregember, hóbortos pizzamester, segítőkész sofőr, kedves elárusító maradt meg emlékezetemben, ők pedig annyira másak voltak, hogy ma sem tudnék közös nevezőt, kategorikus jelzőt találni jellemzésükre.
Ez persze nem azt jelenti, hogy néha nincsenek előfeltevéseim. Meghasonlás volna, ha azt állítanám, hogy először mindig tapasztalok, s csak aztán alkotok véleményt. Így vagyok Béccsel is. Mielőtt megérkeztem volna, már élt bennem egy egészen komoly, még gyermekfejjel kialakított kép az osztrákokról. Rövid bőrnadrág, népies zeke, barna harisnya, zergetollas kalap, harmonika és jó sok életkedv: ilyen az osztrák férfi, gondoltam. Ezt az elképzelést minden bizonnyal a Heidi (az egykori híres osztrák sorozat) befolyásolta. Lassan négy hónapja, hogy itt vagyok, s megvallom, gyermekkorom osztrák férfijával ritkán találkoztam. Valószínű, hogy nem is a fővárosban kell keresni. A bőrnadrágos osztrák bácsik inkább az Alpok alatti falucskákban maradnak, mert ott nincs olyasmi, ami egy világvárosra jellemző.
A bécsi emberekről általában azért tudok nehezen véleményt alkotni, mert szinte több a bevándorló, mint a tősgyökeres. Ebben érzékelem leginkább, hogy ma már mennyire nem a földrajzi határok szabnak határt a nép fogalmának. Törökök, arabok, japánok, magyarok, románok, lengyelek – az utca elég hangos a dürüm, sikam, yako, szia, te pup, dwoma szavaktól. Persze, osztrákokból sincs hiány. Fel is tűnnek a tömegben, mert van bennük valami az élet kényelmes eleganciájából. Kedvenceim az ötven-hatvan év körüli házaspárok. Lehet, hogy valójában inkább a hetven felé közelítenek, de ezt ügyesen palástolják. Ha valamit tipikusnak nevezhetek, akkor az ő ünnepélyes megjelenésük annak fogható föl. Karon fogva sétálnak: a férfi fekete kabátot, bőrkesztyűt visel. A nő kasmír kendőt, kis kalapot, bundát vagy elegáns szövetkabátot (ízlés kérdése, nekem a második mindig jobban tetszik). Vállán bőrtáska, ha nem, akkor kezében retikül. Arca barnás, enyhén ráncos, látványosan ápolt, diszkréten (kivéve mikor nem) festett. Ha őket figyelem, akkor mindig az a benyomásom, hogy ezek az emberek egy életet a színházban, operában, hangversenyeken töltenek. Nem meglepő, hogy a kávézókban-cukrászdákban is törzsvendégek. Teljesen más a levegő a fiatalok körében. Akad belőlük sokféle, ahogy a földrész bármely más pontján. Van kedves, közömbös, udvarias, neveletlen, ittas, józan, művelt, műveletlen. Az egyetemisták olyanok, mint máshol: szívesen húzódnak be kuckókba, „kocsmákba”, ahol finom melange vagy forró hibiszkusztea várja a hideg télből betévedőket. Öröm a szemnek az egészen picik korosztálya. Azt hiszem, sehol sem láttam annyi babakocsit, mint Bécsben. Ősszel jellemző napi látvány volt a kismamák és csöppségeik sétája, mostanság már ritkább a turnéjuk. Ha valaki mégis bevállalja a hideget, a picit kis eszkimónak öltözteti. Jópofa látvány. A legkritikusabb a tinédzserek korosztálya. Többször tapasztaltam, tanúja voltam annak, hogyan veszekednek a szülőkkel, menynyire telhetetlenek, akaratosak, egyre többet és többet akarnak. A nemzedékek közötti szakadás itt eléggé nyilvánvaló, amit egy vicces eset szemléltet is: a minap azt válaszoltam egy tizenhárom éves leányzó kérdésére, hogy „freilich”, ami annyit jelent: igen, persze. Erre kioktatott, hogy bár ez tipikusan osztrák szó, többet soha ne mondjam, mert ez szégyen, ilyet csak az ötvenéves mamák mondanak.
Emberből, korosztályból tehát sokféle van, ahogy a nyelvjárásból is. Ami tényleg szeretnivaló Bécsben, az éppen ez, a nyelv ízessége. Én is élvezem, hát akkor még az, akinek anyanyelve! Legalább négyféle ä, háromféle a, s számtalan ö hang van, s ha ezek találkoznak, előfordul, hogy az osztrák az osztrákot nem érti meg. Németül beszélnek, dehát úgy megspékelik sajátos fordulataikkal, hogy elégtétel, ha a végére belejön az ember. Ha pedig nem, csak mondja, hogy „ja, ja...”, úgyis mindegy, s ha nem, akkor „Pech gehabt”.
