A hallgatjuk-e még a zenét kérdése mögött még egy másik vonulat is meghúzódik: a zene árucikk mivolta. Ebből következően a zenét kereskedelmi célra gyártják, forgalmazzák, reklámozzák. Áruként KAPJUK, vásároljuk, használjuk, majd egy idő után eldobjuk, mint annyi más hulladékanyagot, amit már nem tudunk mire felhasználni. A lemezrégiségeket, főleg a divatból kiment könnyűzenéket egyszerűen a szemétre dobjuk, mert mi mást is kezdhetnénk velük. A nagy, mikrobarázdás lemezeinkkel sem tudunk már régóta mit kezdeni, a mind kisebb, ezüstszínű CD-k értelmetlenné tették további megőrzésüket. Annyi zenét kapunk a legkülönfélébb utakon, hogy szinte időnk sincs rá, hogy valóban meghallgassuk.
Adjuk, vesszük, kapjuk a zenét, óriási kereskedelmi láncok szállítják házhoz a napi zenei újdonságokat. Listákon jelzik, hogy melyik lemez milyen helyezést ért el a népszerűségi rangsorban. Reklámok özöne vesz bennünket körül, amelyek mind-mind eladni akarnak valamit, a sok minden között zenét is. Érték és értéktelenség teljesen összezavarodva kerül elénk. Jó, ha mi magunk válogatni tudunk ebben az árukáoszban. Valahonnan diktálják is, hogy mit, mikor és hol vegyünk a mérhetetlen árukínálatból. A legfontosabb az, hogy VÁSÁROLJUNK.
Végérvényesen és védtelenül magunkra maradtunk a zenedömping mindent magával sodró árhullámában. A mindennapok viharában vergődő ember hagyja is sodortatni magát az árral, lemondott minden egyéni kezdeményezésről, hogy kiigazodjon a semmi fogódzót nem nyújtó mai világban. Mindig és mindenhol zene vesz bennünket körül. Ha kell, ha nem, készen kapjuk a zenét. A zenebőségbe fulladunk bele. Ki beszélhet itt ZENEHALLGATÁSRÓL? Meg sem próbáljuk hallgatni a zenét, inkább elmenekülünk előle. Sokkal inkább zaj és lárma lett a zene, mint hallgatásra érdemes szellemi-lelki táplálék. De hová lehet menekülni?
Otthon vár a tévékészülék, a rádió, az internetes és a különböző elektronikus zenegépek. Bármit kapcsolsz be, zene szól. Még az éjszakai nyugalmunkat is valami zene zavarhatja meg: például a mobiltelefonunkról felhangzó zeneidézet csergése. (Óráimon, zenéről szóló magyarázataimat is gyakran „zavarja” meg egy-egy mobil-zenei idézet: a zeneirodalom legszebb remekeiből is felhangzik néhány hangnyi üzenet a sok mindenféle egyéb zene, elektronikus zaj, kisgyermek-kacagás, dobverés, sípszó mellett.)
Most már tényleg mindenkié a zene – mondhatnánk. De tudjuk: ez nem ilyen egyszerű: hiába a mindent beborító ZENETSUNAMI, a zene, az igazi zeneművészet ma sem mindenkié. A zene mindenütt van, minden pillanatban körülvesz bennünket, és talán éppen ezért SENKIÉ SEM.
Hatalmas energiát fordítottunk és fordítunk ma is arra, hogy megmagyarázzuk, miért is szép a valódi zeneművészeti alkotás. Alig hiszem, hogy ezek a jó szándékú zeneismertetések valaha is célba érnének a mai világban. És íme, most ismét megpróbálkozom a lehetetlennel: újra éltetni szeretném a kérdést: miért is hallgatunk zenét. Vagy miért veszünk, fogyasztunk, kapunk, adunk, alkotunk, semmisítjük meg a ZENÉT?
ZENÉT?! De milyen zenét? Komolyat vagy könnyűt? Fogyaszthatót vagy fogyaszthatatlant? Régit vagy újat? Valóságosat vagy könyvtárak polcain heverő, megsárgult lapú partitúrákét? Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy minden felosztás mesterséges: a ZENE EGY ÉS OSZTHATATLAN. A „magas”-zene hívői fensőbbségük tudatában néznek le a földi dolgokra, miközben egy átlag kisiskolás olyan részletesen ismeri a könnyűzene éppen időszerű szelvényét, hogy azt még egy kitűnő zenetörténész is megirigyelhetné. De nem teszi, mert a dolgok mai állása szerint „felette” kell állnia a napi szórakoztató (zene)iparnak. Apropó! A zene magas és mély régiói régóta foglalkoztatják a zenei köztudatot. Mindig is megkülönböztettünk „tudós” és „laikus” zenét, egyházi zenét és népi muzsikát, szellemi emelkedettségre szánt zenét vagy szórakozásra használt muzsikát. De ezt egyszerűen a zene két, de szorosan összetartozó oldalának tartottuk, és arra kerestük a választ: MIÉRT VAN OLY NAGY SZÜKSÉGÜNK A ZENÉRE.
