Mi, gyerekek körbeállva röplabdáztunk az iskolakezdés első napján a Temesvári Magyar Vegyes Líceum udvarán, amikor szinte észrevétlenül egy felnőtt is belenyúlt a labda útjába. Ezután sok passzt kapott, és látszott, hogy szívesen játszik velünk, pedig még nem is ismert minket, mi se őt. Ez a felnőtt Frucht Ferenc volt, akit Anavi Ádám néven ismer a világ, s aki bár az idén, február 26-án tölti 100. életévét, még mindig nagyon jól bírja magát. Az ősszel még minden nap kisétált a főtérre, és vasárnap a Piaristák templomába, ami éppen szemben van a tömbháza bejáratával. Hogy az katolikus templom? Mit számít az, Isten csak egy van. Többször elmondta, hogy ő nem bigott, és elítél minden vallási fundamentalizmust, ami emberek szenvedéséhez, sőt háborúkhoz vezethet.
– Tanár úr 1949 óta tanított engem, tehát hatvan éve, és most lesz 100 éves. Hogy bírja ezt a stresszt ?
– Mi az, hogy stressz ? Maga csak tudja, hisz orvos, de én, a költő ezt így mondom: ,,Elkopsz köszörű, attól félek. / Amikor kopok, akkor élek”.
– Én még ismertem Frucht nénit, a tanár úr édesanyját, aki főleg németül beszélt.
– Persze, mert apám, Frucht Izidor, és anyám, Traub Stefánia Bécsből kerültek Tordára, ott születtem 1909. február 26-án. Ők németül beszéltek egymással, sőt hozzánk is németül szóltak, de mi magyarul válaszoltunk. Öten voltunk testvérek, két fiú és három lány, mindannyian magyar iskolába jártunk, és egymás közt csak magyarul beszéltünk. Én Benedek Elek meséin nevelkedtem fel. Németül rendesen meg se tanultam, a nővérem németórára járt a kígyós Bethlen grófok kastélyába, a grófnőhöz. Szó volt arról, hogy majd kimegyek a bécsi rokonokhoz németet tanulni, de jött a háború és a hitlerizmus. De ne szaladjak előre. Apám órás volt, mesterlegényként bejárta a monarchiát (Pozsony, Budapest, Bosznia stb.), mert akkoriban ez volt a szokás, de még a tizenkilencedik század végén megtelepedett Tordán, és 1899-ben önálló órásüzletet nyitott. Tordai értelmiségiek és több környékbeli címzetes földesúr szívesen járt az üzletbe apámmal beszélgetni, egymással találkozni. Egyesek élelmesen gyakorolták apánkkal német tudásukat. A társalgás főleg németül folyt, akkoriban mindenki tudott úgy-ahogy németül és magyarul.
Apámat, a hat elemit végzett órásmestert én értelmiséginek tekintettem széles körű érdeklődése okán. Hihetetlen, milyen könyvtára volt – egy részét átmentettem Temesvárra, de a 21 kötetes német–magyar lexikont már nem tudtam elhelyezni ebben a kis lakásban.
Mivel zsidók voltunk, gyakran felvetődött az el nem múló zsidókérdés. Elhangzottak antiszemita kijelentések is, amiket apám logikus érvekkel utasított vissza.
Különben apám nemcsak órásmester volt, hanem amatőr művészlélek is, jó muzsikus, fuvolán játszott. Tagja volt az akkor alakult tordai filharmonikus zenekarnak. Ők nem engedték elmenni Tordáról. Szenvedélyes kártyás volt, de sokszor vesztett, amit anyám megértő sóhajjal nyugtázott. Ezért én életemben soha kártyát nem vettem a kezembe, még sakkozni se akartam, mert az is társasjáték.
Csodálatos gyerekkorom volt. Még elemista koromban felfedeztem a Leányvárat, onnan láthattam a Tordai hasadékot, úgy éreztem, nincsen ennél szebb táj a világon.
Apám a zsidó iskolába íratott, Grossmann Ábrahám volt a tanítóm, akivel szemben egy alkalommal szégyenteljesen viselkedtem, amiért elsőéves egyetemista koromban sírva kértem bocsánatot tőle. A harmadik osztályt már az állami elemi iskolában folytattam, ahol a nagyszerű kiállású, sodort bajuszú Bölöni igazgató bácsi tanított. Az osztályunk ablakával szemben volt a gótikus református templom és alig 150 méterre az a kastély, ahol a tordai országgyűlésen 1568-ban – a világon elsőként – kihirdették a vallásszabadságot.
– Szenvedett valaha hátrányos megkülönböztetést zsidósága miatt?
– Persze. Egészen apró koromban hallottam, névadó apám (a keresztapa megfelelője), Rónai Manó zsidó vallású magyarnak vallotta magát. Én, kisgyermek, játszadoztam az utcán, amikor rám szólt két ,,óriás” legény, akik a szomszéd borbélyüzletben dolgoztak: ,,– Mit csinálsz, kicsi zsidó? – „Nem vagyok zsidó, csak a vallásom az” – válaszoltam. Később, amikor az iskolában március 15-én nekem jutott a kitüntetés, hogy elszavalhattam a szabadon választott verset, elmondtam Petőfi Vén zászlótartó című költeményét – a „vén zászlótartó” figurájában apámat véltem felfedezni. A polgár- és munkásgyerekek mellett volt két úrifiú osztálytársam is, Gnédig Miklós és Schierecky Artur, ezek megjegyezték: ,,Hallod, pont egy zsidónak adták a verset!” Aztán jött a változás, és a középiskoláimat már románul kellett végeznem, és persze az egyetemet is. Hogy el ne felejtsem, az egyetemről behívtak katonának, ezért két évet veszítettem, és később kényszermunkára vittek 1940 nyarán, vasutat építettünk Szörénytornyán, Turnu Severinben.
– Mikor próbált először verset írni?
– Legelső versemet elemista koromban édesanyámhoz írtam: ,,Anyám kezét be sokszor / úgy el-elnézem én, / ha végighúzta lassan / elfáradt kék szemén.” Amikor már órásinas voltam apámnál, az Aranyosszék című tordai lapban meg írtam Üvegcserepek a választáson címmel, hogy a választások előtti éjszakán betörték a zsidó kereskedők üzleteinek ablakait. Az eredmény: megfenyegettek. 1929-ben vagy 1930-ban beiratkoztam Kolozsváron az egyetemre, eredetileg magyar–, német–, filozófia karra. A magyart Kristóf György adta elő, de olyan rosszul, hogy három hónap után otthagytam. Nem sokkal azután a kolozsvári Ellenzékben vagy a Keleti Újságban meg is jelent egy cikk arról, hogyan tanítják a magyar irodalmat az egyetemen. A cikk írója Tamási Áron volt. Tamási Áront először Tordán láttam és hallottam, az Erdélyi Helikon irodalmi estjén.
Egyetemista koromban az első verseimet a Kolozsváron magyar nyelven megjelenő zsidó lap, az Új Kelet közölte.
Igen nagy hatással volt rám a filozófiatanárom, akitől megjegyeztem egy nagyon fontos dolgot: „Csak azt az állítást lehet elfogadni, ami szembesítve a valósággal is igaz.” Ez nagymértékben befolyásolta a gondolkodásom, nekem már zsenge ifjúkoromban volt véleményem bizonyos társadalmi jelenségekről, igaz, más, mint két évvel azelőtt, de lehet, hogy két év múlva megint más lesz a véleményem. Vallom, hogy mindazt, ami ma igaz, azt csak kételkedéssel fogadom. Különben ugyanezt mondja Descartes és Kant is. Már Tordán sokat vitatkoztunk ezekről, soha olyan jó barátaim nem voltak, mint Frenkel Dódi, aki a magyar avantgárd hatása alatt írt verseket, Pavel Dan ismert író és Hajdu Pista vagy Etienne Hajdu, ahogy a világhírű párizsi képzőművészt ismerik.
– Hogy került Temesvárra ?
– Itt kaptam állást 1937-ben, felügyelő pedagógus lettem a zsidó líceum bentlakásában. Tudtam, hogy Temesváron komoly magyar irodalmárok élnek: Franyó Zoltán, Endre Károly, Reiter Róbert, de én annyira tiszteltem ezeket az írókat, hogy nem is mertem felkeresni őket irodalmi próbálkozásaimmal. Markovits Rodionnal egy cukrászdában ismerkedtem meg, nagyon kedves volt. Átadtam neki egy írásomat, amiben egy zsidó és egy keresztény csempész ellentétéről volt szó. Markovits Rodion nem fogadta el az én megoldásomat, és a kolozsvári Új Kelet se vállalta a közlését, pedig ott már ismertek, hisz közölték a verseimet; azt mondták, ha ezt az írásomat megjelentetik, sok szatmári zsidó visszamondja az előfizetését.
Egy ismerősöm elvitte a verseimet Franyó Zoltánhoz, aki ezután magához hívatott. Egy nagy szobában, ahol sok asztalon rengeteg könyv, folyóirat, poros papírhalmazok között fogadott mosolyogva. Közölte velem, hogy megjelenteti az első verskötetemet Hess, szegénység címen, de ez csak a háború után lehetséges. 1944 végén mégis megjelentette.
Az igazság az, hogy már 1940-ben megjelent egy színdarabom Öregek igazsága címmel. Az Öregek igazságát eredetileg öngúnyos írásnak hívtam, mert arról van benne szó, hogy a temesvári egyházközség két éjjeliőrt alkalmaz, akik husángokkal felfegyverkezve járják körbe a zsidó líceumot, hogy azt megvédjék a fasiszták támadásaitól. Ezért öngúnyos az írás.
Érdekes, hogy a Könyörgés Európáért című versem, amelyet 1938-ban írtam, ennek ellenére ma is kiemelt versként szerepel a Magyarországon megjelent Határtalan irodalom című antológiában – talán ma is aktuális.
– A Hess, szegénység nagyon jó cím.
– Jékely Zoltán és Asztalos István szerint is jó, csak Méliusz József bírálta, azt mondta, nem fejezi ki a szegénység elleni küzdelem lényegét. A címre utalva azt mondta: ,,Nem lehet ezt a kérdést így megoldani.”
– Sok kötete jelent meg, mégis azt mondom: Anavi Ádám nem túl termékeny költő. Tudom, hónapokig rágódik egy-egy szón, rímen.
– Kikérem magamnak! Néha évekig. Megírok egy mondatot és már ki is húzom. Erre mondta Olga lányom: ,,Apuka, ne üsd az asztalt, neki is fáj!” Persze 17 évig nem jelent meg kötetem, de nem érdekelt – én dolgoztam. Voltak írók, akik behódoltak, például Hajdu Zoltán. Róla kreáltam a szójátékot: ,,Hajdu Zoltán, hazudol tán?” Mondom, nehezen írok, mert érzem minden szó súlyát, a leírt szó felelősségét. Itt van például a Kepler, amit többször átírtam. Eredetileg az Ember tragédiájából ragadott meg a Kepler-szín. Először verset írtam Keplerről, azután megszületett a Kepler és Androméda című színdarabom, aminek az a lényege, hogy olyan messze vannak egymástól Kepler és a felesége, mint a Föld az Andromédától, mert az asszony pénzt és érvényesülést követel, de Kepler nem akar behódolni a hatalomnak, nem adja el magát. Ezt előadták Temesváron, a Magyar Színházban, sajnos, Mátrai családi tragédiát csinált belőle, ami nem igaz, mert a hozzáállás politikai. Elismerem, nehéz darab. Székely János szigorú kritikusom volt.
– Etika és kibernetika. Azt mondják, ez lenne Anavi Ádám legjobb kötete.
– 1962-ben írtam a címadó verset, amit közölt az Utunk, de csak 1970-ben jelent meg könyvalakban. Nos, abban az időben épült a Vaskapu vízerőmű, kellett egy számítógép Temesvárnak, ahol ezt tervezték. Ezek – itt, velem szemben, a katolikus gimnázium első emeletén – három szobában összekapcsoltak 10000 villanykörtét és sok minden egyebet. Ez volt Romániában az első számítógép, amikor Nyugaton már olyat csináltak, hogy az egy tehergépkocsira is felfért. A miénket egy tanítványom, Löwenfeld Vili készítette másokkal együtt, engem is bevitt, láthattam a csodát. Igen, láttam, de előre láttam a számítógépek fejlődését is – azt, hogy ez mit jelent az emberiség számára, de az előnyök mellett a hátrányokat is felfedeztem. (Megírtam, hogy az emberek már nem fognak olvasni, mint mi, akik May Károlyt, Vernét, Miszter Herkulest bújtuk, és minden leírt szöveget elolvastunk, de a mai fiatalok mit?) Meg is írták rólam, hogy ,,a jövőbe látó költő vagyok”. Én nem magyaráztam a számítógépet, én költőileg fogalmaztam meg. A könyv nem más, mint betűk konglomerátuma, amiket be lehet táplálni a gépbe. A Világkönyvtár című versemben van az, hogy ,,A gép magától ír és olvas is”. Tehát már nem is kell író, az ,,egérke” helyettesíti a költőt. Ezt még egy szatírába is meg akarom írni, mert Aldous Huxley szerint is minden a szóma. „Szóma ha mondom, reggel a gondom. / Még egy köbcenti helyre billenti.” Tehát a gép dolgozik helyetted, rád, ránk már nincs is szükség.
Az Esztenák asszonyát gyorsabban írtam, közvetlenül a Kepler után. Sokan pornóízűnek tartják, pedig fő mondanivalója az ősi asszonycsinálás mítosza. A hegyekben élő pásztorok asszony utáni vágyukban túróból egy nőt gyúrnak maguknak, de amikor testi szerelemmel közelednek hozzá, „a túróasszony” életre kel.
– Mi lesz a Második Matyi történelmi komédiájával?
– Sok éve dolgozom ezen a darabon. Nem Mátyás királyt akarom nevetséges helyzetbe hozni, hanem az utódlás kérdését szeretném külső beavatkozással, egy szeretővel megoldani. Tudom, hogy Mátyás királynak voltak „törvénytelen” gyerekei, de nekem nem muszáj ragaszkodnom a történelmi hűséghez.
– A tanár úr boldog ember. Egész életében csak azt írta, amit akart. Ha kiadták, jó, ha nem, hallgatott – de dolgozott tovább. Soha egyetlen politikai áramlatot nem szolgált ki, nem volt fasiszta, kommunista, filoszemita vagy antiszemita.
– Ez nincsen egészen így, mert eleinte én is lelkesedtem a ,,szocializmus” eszméiért, mert mint magyar és zsidó, kettős elnyomásban éltem, egyedül a kommunista párt ígérte meg a demokráciát, a teljes egyenlőséget. Nem voltam párttag, de hittem. Hittem, mint annyian mások, de csak az ötvenes évek közepéig. Hamar átláttam a hazugság hálóján, és már nem mentem bele a további hazugságokba. Aztán egy szép napon házkutatást tartott a szekuritáté. Azt mondták, aranyat és dollárt keresnek, de csak kéziratokat találtak – azokat is elvitték. Folytatták azt, amit eddig, hisz már évek óta figyeltek. Az írók feketelistájára kerültem, mi több, az Írószövetség tagsorából is ,,kifelejtettek”, és – ismétlem – 17 évig nem jelent meg kötetem! Elmehettem volna Izraelbe, mint annyian mások, voltam is látogatóban, de visszajöttem. Akkor, ott, Rappaport Ottó egy magyar nyelvű napilapot szerkesztett – a kolozsvári Új Kelet folytatásaként –, és azt mondta, szüksége van rám. Nem maradtam, mert én a magyar kultúrához ragaszkodom, ott nem tudtam volna nyelvileg emelkedni. A nyelvnek legfőbb őre a tanult, művelt költő, aki nem csak jól ismeri a nyelvet, de dolgozik is vele. Jellemző a zsidókra az, hogy ragaszkodnak ahhoz a nyelvhez, amin a kultúrájukat elsajátították. Én a magyar nyelvhez ragaszkodom.
– Tanár úr, gondolt a halálra?
– Persze. Anyám hangját hallom, amikor 2–3 barátnőjével beszélgetett, és németül ezt mondta: ,,Ein jeder muss doch sterben” (Mindenki meg kell haljon). Én már megírtam a sírfeliratomat is: ,,Ily anyagot nem teremtett isten, / Hogy ellentétet annyit egyesítsen”.
– Mit kíván még az élettől? Durva leszek: aki 100 éves, még mennyit élhet?
– Jó kérdés. Ki tudja? Én nem sietek. Persze szeretnék egészségben élni, ameddig csak megadatott. Szeretném, ha az egyetlen lányom, Olgica sorsa egyenesbe jutna. Szeretném a Második Matyit színpadon látni. Azt is szeretném, ha a feljegyzéseim, könyveim jó kezekben maradnának.
– Rendben vannak a feljegyzések, rendszerezve, csoportosítva?
– Á, dehogy… össze-vissza… de én még dolgozom! Mit gondol…
Huncut mosollyal mutatja, mintha egy magasra emelt lécen akarna átugrani, ahogy azt a Magasugró című versében megírta, ahol a magasugró léc nem más, mint maga a kiegyenesített szivárvány. Népi hiedelem, hogy aki átmegy a szivárvány alatt, az megváltozik, és onnan másképp látja a világot, és őt is másképp látja a világ. Feleségem, Bárányi Ildikó megírta: ,,Senki se veszi magának a fáradtságot, hogy a szivárványt a túloldaláról is megnézze, csak Anavi…” Az az Anavi, aki egyáltalán nem készül elhagyni minket, hisz neki még dolga van ezen a világon. Agya olyan tiszta, memóriája olyan éles, hogy el is várjuk tőle, még sokáig maradjon közöttünk és teremtsen.
Nem is olyan rég a következőket mondta, és azt hiszem, ez Anavi Ádám krédója: ,,Az első írásomtól kezdve napjainkig a humanizmus nevében vádolom és féltem az emberiséget”.
Anavi Ádám
Költő, író, irodalomszervező, 1909. február 26-án született Tordán. Középiskoláit szülővárosában, a lélektan–filozófia szakot a kolozsvári egyetemen végezte. 1937 óta Temesváron él. A Bánsági írás és Bánsági üzenet volt szerkesztője. A temesvári Ady Endre (később Franyó Zoltán) irodalmi kör volt elnöke, a Romániai Írók Szövetségének többszörös kitüntetettje, Temesvár díszpolgára. 35 éves volt, amikor irodalmi debütje, a Hess, szegénység megjelent. Következő kötete, az Indulnak hadirendben című 1953-ban látott napvilágot. 1955-ben Bajor Andorral és Bodor Pállal közösen jelentettek meg egy verskötetet, a Pellengért. 1970-ben megjelent az Etika és kibernetika; 1974-ben a Metaforás idők (összegyűjtött versek 1959–69); 1977-ben a Csülök és a többiek gyermekversek; 1988-ban Szembesítés többedmagammal; A sanda mészáros szemével, avagy Napóleon poloskája (szatirikus versek) 2004-ben.
Három színműve is megjelent könyvalakban: a Kecskelovag (mesejáték), 1971; az Esztenák asszonya, 2001; Kepler, 2005. A Temesvári Magyar Színház több darabját is bemutatta (Kecskelovag; Fénypásztorok; Kepler és Androméda; Az eltűnt szerető; Az asszony válaszol).
96. születésnapjára megjelent egy érdekes gyűjteményes verskötete, amiben azok a versei szerepelnek, amelyeket annak idején a cenzúra kihagyatott.
