R. K. festőnél Udvarhelyen
„Ezt kóstold meg, de többet nem adok”
a képek mellé gyűszűpoharat
varázsolt elő pillanat alatt,
s hordozta, mint ereklyét a papok.
A szűk udvaron botló téli fényt
is beosztaná, ha rajta múlna,
s mint szász sóhajtott, hol van a haza
és töltött többet mint amennyit ígért.
Lassan a képek is mind elfogytak,
csak örömmel méretett anyag
szöktette foglyait egymás után,
„Hej, pajtás, gyönyörű élet volt”
s már nem sajnált nőt, elveszett rangot,
festékrögökön csilingelt a szán.
Makó rémei
Hány éve már, hogy lopják ezt a várost,
nem házanként, úgy tán fölzokogna
álmában a néma toronyóra,
mikor védett kincseire ráront
a telhetetlenek remegő keze.
Valami füst leng a Maros felé,
és csorog a szennyes, kormos hólé,
az ülő bánat, mintha eleredne.
Ami marad, bolyongó márványtáblák,
melyek éggel nem, földdel tudatják,
hogy mily könnyű kifosztani mindent.
Abból, mi szépen lassan rárakódott,
ó, ne halld meg a sok döngő akkordot,
te jól rejtőző karrarai szent.
Pasztorál
Csorog az omlás a szemközti hegyről,
bükkök rejtik a mélyét, ahol halad,
árnyékok alól egy lappangó had,
kőzuhatag moraja szól föl.
Indító tisztása, a békesség sziget,
hol bábakalács verseng a nappal,
a széllel szörfűparipa nyargal,
a meredély szélén megáll s nevet.
Hogy a kaszások mióta kerülik?
Vadcsapás tompán vágja át szélig,
hol lezuhanhatsz te is a kósza szemmel,
mert válladon imecsraj zarándokol,
s mert megszöktél borókakarámból
s a nyári nap léteddel felesel.
Az igézők
A költő azt hiszi, hatalma van,
ez rég nem eredendő vonás,
a sámán térdel s a vonaglás
fölrepíti áldott pillanatban.
Füst fölé száll, mint az igazsága,
suhog vagy zörög egyet jelent,
tudja, hogy Úr mit ajkára vett,
nem adója áhítatba zárva.
Ó, eltékozolt hitek hatalma,
mellyel a lélek még szólalhatna
egy percre embertől emberig.
Mint koponyán a varrat, úgy maga
a titok, mi tévedt erre a rangra,
míg a megejtett tábor elring.
Névváltogatók
Más nevén nyelvét, idejét hordozva
burkolózunk cifraszőrű rongyba.
Út ez? kinek? átélés vagy csak gomba?
mivel kísért az isteni naiva?
Félő, hogy e véres vadlesre eljő,
s úgy ad értelmet a féltett szónak
amit csak a bukottak mormolnak
halálra várva a szögesdrót közön.
Hogy miért vágytam, most már nem csodálom,
és szisszen föl a tövisnyom-talányon,
ha rámköszön a tágult ég alatt.
Amit nem értem el, talán azért,
vagy mint a róka, eddig föl nem ért,
most azt vallja így bölcsebb s tovább halad.
Az utazó
„Te tudod, hogy lehet megmaradni épnek”
Cs. Szabó László
Könnyelmű utad fogadót lel bárhol,
asztalt, ágyat mily készséggel fogad
a kint maradt éj vénségén szipákol
társadhoz nincs már egyetlen szavad.
Lámpa nem ring, bár ideje volna
válaszra, hogy múló történeted
ne fogyjon meg, s kint a tiltott határzóna
nyom nélkül hagy bolygó kísértetet.
Már azt hiszed, hogy örökké tart minden
egy homályos kép, hol glóriás Isten
angyalit inti némaságra,
nem engedvén dicsőségről szóljanak,
fekvő egyszarvút altat egy rőt alak,
felettük meg bűvös mondat szárnya.
Észrevétlen
„E szép világot egykor ismerém”
Madách Imre
Lassan újraszületik minden észrevétlen,
és ott vergődik el a kínos egészben,
míg el nem simítja a titokzatos kéz,
iszapos homok lesz, ennyi az egész.
Ha megrepedez, szikkasztó szél elfújja,
majd röpíti konok gondfolyókon túlra,
tengelyén forgatja a meridiákon,
színt vált, mert testéhez szegődik a korom,
idő szövi át, hogy legyen észrevétlen,
gyönyörű léte kering e kínos egészben.
Gyönyörű, nocsak, mitől kiráz a hideg,
mert értelmetlen, csak a félő érti meg,
hogy nem lehet kisebb, kevesebb annál,
mi kétkedések nélkül is így ágál,
a szándékot, amin sohasem nevethess,
lásd, a jóakaród mindig tökéletes.
Elfújták...
Elfújták a nagymama házát,
szélörökösök kergették tovább,
előtte még lengtek a nyárfák,
kerítés rácsa kesén orgonált.
Tornáca most merre nyikorog?
mért nem járja macskatalpu éjjel,
a hold fölötte csonka kört forog,
földre bukik, beéri kevéssel.
Szépen sárgult fóliáns lapon
jött mégegyszer vétett alkalom
újra lenni kócos törvény szerint.
Nem lelte írás a házat,
csak kútját, mi zöld követ áztat,
s nem gyűrűzik, mikor visszatekint.
Egy hangon
„Másra figyelmeztetnek ezek a hangok”
Kacsó Sándor
Éggel, a föddel nincs párbeszédem,
csak törvényük van őszülő fejemre,
s az élet, ez a csorbatükrű éden
mind kevesebbel méltat feleletre.
Kihajt a gyávaság nyesett bokra is,
zöldje majd takar kíváncsiak elől,
a csend, a csend, az örök muzikális
már skála nélkül tücsökzenét dőzsöl.
Hol a remény? gót ív zárköve,
mi ígérettel tartja a csarnokot,
elnéztem volna, ki hogy osztozkodott.
S a kelyhet kezük mind darabokra törte,
hát ezért süllyedt egy hangra a dallam,
tőle az ég s a föld is olyan valótlan.
