A természettudományok művelőinél sose tapasztalni olyan hisztérikus félelmet az „amatörizmustól”, mint a történészek és főleg a nyelvészek körében. Keressetek! Kísérletezzetek! – mondja a fizikus és a vegyész. Nehogy! – sikojtja a történész, a nyelvész. Bizonyos szemszögből igaza is van, mert a műkedvelők rémes feltételezéseket szoktak kisütni. Ennek az oka a tájékozatlanságuk. Azonban a hivatásosak, a szakemberek is szoktak nem kevésbé rémes feltételezéseket kisütni, ennek az oka: a tájékozottságuk. A szűk látókörű, begyepesedett, elavult tájékozottságuk. És talán az is, hogy diákkorukban ellógtak néhány előadásról? Az is különbség még, hogy egy műkedvelőt olykor meg is lehet győzni a tévedéséről. A szaktudós azonban kényszerképzetszerűen hajtogatja a maga sztereotípiáit.
Rokonszenves, újra törekvő nyelvészek, antropológusok, régészek egy csoportja Magyar, mogyeri, magyari címen kerekasztalbeszélgetést rendezett őstörténetünkről.1 Nagy kedvvel fog hozzá az olvasó, de mindjárt az elején – leesik az álla: ,,mondhatjuk, hogy a magyar nyelv teljes alaktani rendszere visszavezethető az uráli alapnyelvre. Ugyanúgy a legfontosabb mondattani sajátságok […] egyértelműen […] az egykori uráli alapnyelvre”.
Mi a fájdalmas itt a kívülállónak, aki történetesen annak idején nem magyar nyelvészettel és nyelvtannal kezdte a tanulmányait, hanem mondjuk német, francia vagy román szakos volt? Eme nyelvek tanulmányozása közben arra tanították, egy nyelv arculatát, karakterét a hangtana, hangállománya határozza meg; ez a legállandóbb jellemző vonása is.
Itt pedig erről futó említés sem történik, ám ha a szerző nem ért egyet ezzel a felfogással, azt jeleznie és indokolnia kellene.
Ugyanígy közli, hogy a most elkészült Uráli etimológiai szótár 1800 alapszavából 700 még mindig megvan a magyar nyelvben. Ugyanakkor nem adja meg, mekkora egyáltalán a magyar nyelvben az alapszavak száma? Ebből hány a török, szláv, latin, német és az „ismeretlen”? (Ami a nagy Etimológiai Szótárban túl soknak tűnik.) Ezt a 700 szót viszont ötvenezer származékszóval veti egybe anélkül, hogy bemutatná, hány származékszó keletkezett belőlük? Ezek bizony még műkedvelők között is szakszerűtlenségeknek számítanak.
Továbbá semmi bizonyítékot nem képesek arra sem felmutatni, hogy ha egy szó közös a magyar (vagy urali) nyelvben és valamely törökben, akkor az csak a magyarban lehet átvétel? Nyilván, úgy gondolja, azért, mert a török régebbi és fejlettebb társadalmi-anyagi alappal bírt… De ezt honnét tudja? Annak idején a szovjet történészek nagyon keményen állították, hogy a török viszonylag fiatal, új nyelvcsalád; igaz, ennek politikai indíttatása is volt, mert Sztálin a Szovjetunió hatalmát belülről fenyegető legnagyobb (etnikai) veszélynek a pántörök elképzeléseket tartotta, ezért sújtották oly kegyetlenül a kazahokat is.2
Aztán ezek a sztereotípiák az uráliak kezdetlegességéről: „Legjobb esetben ha volt kutyájuk”, kiáltanak fel… Máshol azt mondják, hogy a vogul-osztják népköltészetben szerepelnek lovas páncélos vitézek is. Holott azon a területen, ahol a vogulok és osztjákok élnek, lehetetlen a lótartás. Nemcsak azt mulasztja hozzátenni, hogy ahol ma élnek, hanem úgy látszik, sohasem hallott Fiók Károlyról, aki különben mint numizmatikus, elismert tudós volt, és tanulmányt írt arról, hogy egy adott korszakban több finnugor nép is fejlett lovas „nomád társadalom”-ként vett részt a sztyeppe történelmében. Törölték is a nevét minden közkézen forgó könyvészeti jegyzékből! Azonkívül érdemes megjegyezni, hogy ezek a hanti-mansik a lovat – lónak is hívták, és nem rezes vasmanyónak; méghozzá a magyarból kölcsönzött szóval. Ugyanis a ló „magyar eredetű” szó. Annak az igének jelen idejű melléknévi igeneve, amelyik a lót (fut), lohol igéből ismeretes és amelynek r hanggal kezdődő változata a rohan! (Vesd össze: vevő-vő stb.)
Az amatörizmus szintjén mozognak az ilyen nyeglén odavetett mondatok is: „Ha jól emlékszem, 1836-ban, egy német nyelvtudós, Wilhelm Schott fejéből pattant ki ez az idea, [...] hogy az uráli és az altaji nyelvek összefüggnek egymással”. Ha nem jól emlékszik, utánanézethetne a gyakornokával. Maga az ural-altaji kifejezés ugyan lehet, hogy tőle származik, de a vele jelölt elképzelés nem. Megjelent például 1770-ben egy bizonyos Sajnovics János nevű csillagásznak és paptanárnak egy Demonstratio… c. műve, amelyben bőven idézi (Max) Hell Miksa nevű kollegájának a nézeteit. Hell nem áll meg a magyar–finn–lapp rokonságnál, hanem továbbmegy egész Kínáig. Valójában egy „turánista” koncepciót vázol fel. Talán emiatt is alakultak úgy a dolgok, hogy Sajnovics eme alapvetőnek tekintett művét 200 évig nem fordították le latinból magyarra, s akkor is kívülálló, amatörizmusban szenvedők kezdeményezték a közreadást. (Ha úgy vesszük, Hell akár a boreális elmélet előfutára is lehetne!)
Sajnovicsnál tartva ugyanilyen elcsépelt sztereotípia a „régi dicsőség féltése”. Egyik kerekasztalos ezt mondja: igen, a finnugorelmélettel szembeni ellenérzés érzelmi alapozású dolog. A XVIII. századtól kezdve sokan a dicső múltat, a harcos hagyományokat érezték általa „veszélyeztetve”. Ez megint egy régi csúsztatás. Először is nem olyan sokan. Például a Sajnovics eszméi nyomán keletkezett Etelka című regény (majd az Etelka Karjelben) a kor legnépszerűbb magyar regénye: egymás után három kiadást is megért. (Emiatt aztán mindenképpen igyekeztek kitudni szerzőjét a magyar irodalmi romantika történetéből!)
Ez az egész „régi dicsőség ügy” az ébredező pángermán sovinizmus hecckampánya. Csak két jellemző tényre hivatkozzunk. Az egyik: azokban az években megjelent egy Grosse Wahrheiten c. magyarellenes röpirat. Névtelenül. Szerzőjének azt a Schlözer nevű történészt tekintik,3 aki az Észak története c. művében a finnugor népekről, mindenekelőtt a magyarokról azt írja, hogy nem történelemalkotó népek, nincs is saját történelmük, létük csak arra való, hogy más népeknek zsákmányul szolgáljon. Természetesen az akkori magyar szakértelmiség még nem volt úgy megnevelve, mint ma, hogy közönyösen fogadja a Meillet-, Cavalli-Sforza-, Drăgan-féle állításokat, és „érzékenykedett”. A másik, eligazító adat: „ha jól emlékszem, 1796-ban” az Augsburger Zeitungban megjelent egy pályázati hirdetés: Alkalmas-e a magyar államnyelvnek? Természetesen, csak az elutasító válaszokat közölték. Amint Dümmerth Dezső kikutatta, a pályázatot az udvari titkos rendőrség főnöke adta fel. Ez hozzászólásnak tekinthető arra vonatkozólag, hogy volt-e hatósági beavatkozás a magyar nyelvészeti koncepciókba? Említik Trefort Ágoston hajdani kultuszminiszter elvtársat a kerekasztalon. Ám említhetnék Szűcs Jenő sajnálatosan korán elhunyt állami történész vallomását a Valóságban, egy bizonyos őstörténeti vita kapcsán: „Vitafeleimet a hatóság elhallgattatta…”
Pozitív vonása e kerekasztalnak, hogy említés történik benne a finnugor népekről rajzolt igazságtalan képről, miszerint „kultúrképtelenek”. Arról viszont nem történik, hogy ezért például Franz Miklosich és Zsirai Miklós a felelősek, akik műveikben helyt adnak a szélsőséges torzításoknak, egyetlen szó magyarázat nélkül. („E népek oly ostobák, mint a barmok”.) Megemlíti pl. Csúcs Sándor, hogy a vogul és osztják hősénekek vetekednek a Kalevalával, csak nem nagyon ismerik őket… Azonban már nem kérdezi meg, mért nem ismerik „nagyon”? A finnugrizmus oktatásában sohasem hallottam olyasmit, legalábbis itt a kolozsvári egyetemen nem, hogy a professzor Vikár Béla Kalevala-fordításaiból idézgetett volna. Bán Aladár „nemkevésbé érdekes” Kalevipoegjéből aztán végleg nem… De az „ugorokra” ugorva, melyik finnugrász népszerűsítette valaha is Zempléni Árpád csodálatos fordításait? (Bosszú, 1901, vagy Vasfő és Ime. 1918.???) Az előbbiből – Khant Torem, munkeszi hadvezér kalandja – pár sor:
Ritka fás hallgatag, nyusztos erdőn,
Éjjeli félhomály ül merengőn.
Récebél módjára kanyargósan,
Jön az Ob, megy az Ob ragyogóan.
Csendesen lépdelek. Nesz morajlik,
Távoli énekszó zaja hallik,
Vérvörös, tüzi fény ver az égre,
Biborfényt kever a sötétségbe.
Dombtetőn máglya ég, áldozat van.
Ének szól, dob pereg, fő a katlan.
Kalt képes, bálványos térségen ott,
Sörényes-lovat-ölt népség forog
Ragyogó fényinél rőzse lángnak,
Kézügyes-lábügyes táncot járnak
– – – – – – – – – –
Letették páncélos öltönyüket,
Eldobták kardjukat, fegyveröket,
Közöttük fehérben, mint egy király
Bősz Lonch-sát-jagali vén javas áll.
Az egyetemen viszont annyit tanítottak, hogy vezi-vezi vagy voi-voi. „Ám nehogy azt higgyük, hogy »vaj« volt, amit annak neveztek! Valami rossz, híg halzsír volt az!” – mosolygott a professzor.
Latinórán legalább annyit megtanul az ember, hogy volt Aeneis és hogy Arma virumque cano. A görögnél szóba jött az Iliász, és hogy így kezdődik: Haragról dalolj, múzsa! Viszont kedves, állítólagos rokonainkról csak ennyi, hogy „voi-voi”, „vezi-vezi”… „Legjobb esetben kutyájuk ha volt” – kiált fel a hősi énekeket reklamáló nyelvész. És ezt is csak miért? És ezt is csak azért, mert valaha egy egyetemi jegyzetbe becsúszott egy példamondat: „Vet hemp tolet szan.” Öt eb húznak szán…
(Itt eszünkbe kell hogy jusson Szálinger Balázsnak egy megrendítő mondata: A szauna egy kihalt faj fekete doboza.)
***
Az amatörizmussal szemben a tudományosság fölöttébb fontos ismérve volna a tárgyra vonatkozó minimális szakirodalom ismerete. Elhangzott ezen a kerekasztalon, hogy őstörténetünk tisztázásához a régészet terén „három kiindulópontunk lehet. Az egyik a honfoglaláskor régészeti emlékei, a másik egy titokzatos, elszakadt néprész, amelyet úgy szoktunk nevezni, hogy Julianus magyarjai vagy Magna Hungaria magyarjai, a harmadik pedig a feltételezett magyar őshaza emlékei. Az utóbbival az a baj, hogy azon a területen, ahol általában meghatározzák a feltételezett őshazát, nem találunk semmiféle egységes kultúrát, és még kevésbé olyat, amelyet a magyarokhoz köthetnénk. Ez nagy gond. Aztán ha kiindulunk ebből a feltételezhető őshazából, és megindulunk nyugat felé, akkor nem több, mint tíz olyan temetőt találunk, amit magyarnak mondhatunk. Ezek is csak egy-két-három sírból állanak.” (kiemelés tőlem)
És akkor most ugorjunk át egy másik szövegre.4 A hajdani kazár királyságról szól, amelyről annyi ellentmondásos kijelentés hangzik el velünk kapcsolatban. Hogy egy-két-húsz-kétszáz évig éltünk vele történelmi kapcsolatban mint alattvalók, mint szövetségesek, mint ellenfelek, a könyv szerzője, az idős, tekintélyes, de ismeretlen Petrik István régész, aki szovjet szakkörökben is forgolódott, azt írja: „Szvetlana Pletnyova, a kazár régészet és általában a késő középkori nomádok egyik legjobb élő orosz szakértője azt állítja, hogy nem lehet a magyarok nyomát felfedezni.”
Nos, úgy negyven évvel ezelőtt, majdnem, amikor először írogattam amatőr hevülettel azokról az elképzelésekről, amelyek szerint a magyarság őshazája a Kárpát-medence, és Árpádék csak egy hazatérő „elit” voltak, megkockáztattam – Oroszországban tanuló diákok értesüléseire támaszkodva – egy észrevételt: A magyarság feltételezett nagytömegű jelenlétének az ukrán–dél-orosz síkságon nincs régészeti nyoma. Utána egy kiváló magyar régésztől kaptam egy bizalmas üzenetet: Ő is így tapasztalja. És nekem drukkol. De ne haragudjak, a nyilvánosság előtt ezt egyelőre még nem mondhatja el.
Majdnem húsz év múlva, a Magyar Tudomány c. folyóiratban Éri Kinga nevű régésznő közölt egy fantasztikusan érdekes tanulmányt. Eszerint a magyar honfoglaláskorinak nevezett sírok számbelileg nem érik el a várható értékek egy (1) százalékát, amíg például az avar sírok esetében ez az arány 70% körül jár! Izgatottan vártam évekig: mit fognak ehhez szólni?
Azonban senki nem szólt semmit. 1993-ban már nem tudtam türtőztetni magam, és elég tolakodó módon telefonon rátörtem a régésznőre: És mit szóltak a kollégák, a szakértők ehhez a szédületes és szerintem helytálló megállapításhoz? – Semmit, felelte, egyáltalán semmit. Egy szót sem!
És ezért el vagyok képedve, hogy most, egy egész csoport tudós, amikor beleütközik e jelenségbe, nem hivatkozik Érire, sőt Petrik, aki az érintett terepen hall egy ilyen véleményt idegenektől, ő sem idézi Éri ezzel kapcsolatba hozható megállapítását. Vajon, kérdi az ember, vajon nem a legrondább kollegiális irigységről van szó? Lehet, de az is lehet, hogy nem mindig.
Például Dümmerth Dezső emberileg, tudósként is nagyon becsületes és őszinte volt. Éppen ezért egy ízben levélben Macartney angol szerzőről érdeklődtem nála, közelebbről e szerzőnek A IX. század magyarjairól szóló könyvéről szerettem volna hallani valamit. Ez az angol 1934-ben megjelent könyvében többek közt azt írja, hogy olykor a Kárpátokon kívüli térségben élt magyarokat az adatok alapján nemigen lehet megkülönböztetni a besenyőktől, mert ahol az egyik forrás szerint egy adott pillanatban magyarok élnek, ugyanakkor ugyanott, a másik szerint besenyők. És ez legalább három helyen megismétlődik. Még egy nagyon érdekes dolgot említ. Szerinte az Álmos–Árpád-féle ősmagyarok nem afféle sztyeppei íjásznépség volt, hanem könnyű páncélt viseltek, és lovagi módon, karddal viaskodtak, emlékeztet megjelenésük és taktikájuk a pártusokéra.
Harminc év múlva ugyanezt a könyvet megjelenteti még egyszer, és az új kiadás előszavában megjegyzi, különösnek találja, harminc év során egyetlen magyar történész sem tett rá még bár egy megjegyzést sem! (Nekem, már nem jól emlékszem, Vlassa Nicolae vagy Daicoviciu adta a kezembe, a kolozsvári Történeti Múzeum könyvtárában.) Dümmerth Dezső „el volt ájulva”. Kiderült, hogy személyesen is ismerte Macartneyt, mint még sokan a kollegái közül, mert egy időben Budapesten tartózkodott, nagyon kedves, rokonszenves személy volt, Pesten mindenki Elemérnek szólította, de azt hitték, hogy csak a jelenkori magyar történelemmel foglalkozik, e könyvét nem hozta ott, „társaságban” soha szóba! Ez őszinte válasz.
Petrik esetében viszont furcsa, hogy sehol sem hivatkozik rá, a nevét csak úgy említi, mint a kazárokról könyvet író Koestler egyik forrását. A kerekasztal kapcsán az furcsa, hogy bár egy helyen céloznak a besenyőkkel kapcsolatos félreértésekre, mégis elejtik a témát. Hm?, kérdi az olvasó…
És mindennek a tetejébe még három megjegyzés. Petrik elmondja, hogy az „ultrabaskírok” szerint Julianus barát nem magyarokra, hanem baskírokra talált, és azért tudott velük beszélni, mert maga is (magyarországi) baskír volt! Többször is megmutattam ujjal történészeknek Desericius könyvéből azt a helyet, ahol Desericius – aki különben a Vatikán levéltárában felkutatta a Julianusra vonatkozó adatokat és a levelét, azt írja, hogy az a bizonyos Magna Hungaria nem a magyarok őshazája, mert a nyomok, az adatok szerint, tovább vezetnek kelet felé, a Kaszpi-tótól északra, majd az Aral-tó tájékára, majd Bokhara felé, és innét visszakanyarodnak nyugatnak, valahová a Kaukázus alá és itt elenyésznek. Soha egyetlen történész sem tanúsított semmi érdeklődést, csak mind azt fújják-fújdogálják, hogy Hungaria Magna és Julianus barát így meg úgy.
A múlt őszön bizonyos alkalomból beszélgettem tizenhat egyetemi hallgatóval, akik elvégezték a harmadév magyar szakot a kolozsvári egyetemen, de Julianus barátnak soha hírét sem hallották!
Ezek után?
Jegyzetek
1Sturm László: Magyar, mogyeri, magyari. Kerekasztal-beszélgetés őstörténetünkről. Részt vettek: Fóthi Erzsébet antropológus, Erdélyi István régész, Csúcs Sándor és Gyarmati Imre nyelvészek, Kortárs 2009/1. szám.
2Lásd pl. Olzsasz Szulejmenov: Az i ja.
3Lehet, hogy más fogalmazta, de a tételek Schlözernél megtalálhatók.
4Petrik István: Rejtélyek országa. A kazár királyság és a kazár–magyar kapcsolatok rövid története. Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, Budapest, 2008.
