önarckép
havazásban
Mellettem mindig néma ordas alszik,
és állok így és lámpák tánca hull,
csakúgy dobálja hófehér ruháit
Odüsszeusz, Kolozsváron tanul,
listát csinál, talán hogy végül számít,
kik írnak némafilmeket,
egész eposznyi ámítást,
az éj ha bennük székreked,
akár e kép, e hóhullás,
a karnevál itt falba zár kegyetlen,
a tangó néha hófüggönybe rejt,
ekképpen szöktet meg, nem is varázsszer,
s iszom csak én, ki egyre csak felejt,
egy repülő a festett égen ível
és elvisz tán Bombay felé,
vagy elzenél, Nyugatra tart,
az ég nagy lomha éterén
ebédet ad, majd visszahajt.
Ma csak Hladik, ki látogat e murván,
idő, ha állna, hullna, egyremegy?
E kép, ahol bennhagytam annyi órát,
ki lesz, ki itten mindent rendbetesz,
havat, lámpást, e házat, bármi korlát.
Van hófüggöny, mi végleges,
a gyújtó fénye filmbe vág,
kajája immár kéthetes,
de él, de él, de visszajár.
(Emelkedik szép lassan képernyője,
árnyékom lép e pár imázs fölé,
emelkedik keringő, utca benne,
még kéne írnom pár új sort köré,
ha filmszalagját még fel nem tekerte...)
tetőkön
és a föld alatt
(forrás: Gogol Bordello –
Through the roof and underground)
Ha csapda várna minden sarkon,
mi város, utca, szerkezet,
belátod por-zakód s a verklid
csak épp a föld alá mehet.
Szobád, ha végleg rádkacagna
és elmebajba konspirál,
a füst belül, mi menne egyre,
csak háztetőkre kúszhat már.
Tetőkön és a föld alatt,
ha jönne már a nyárvég,
ha újra sörzöl egymagad,
csak ennyi fújna széppé.
És egy határ a másikára
– megannyi marha andezit,
montázsa csúf, de van lakájlag,
kivel piálhatsz reggelig.
S a díszpolgár aludni tér meg,
az üzlet kultúrát kajál,
az alvilágot ölni vágyják,
de szív az úgyis órajár.
Tetőkön és a föld alatt,
ledér akármid ébred,
ha monokrómba áthaladsz,
ha menni kéne végleg.
És pár kölök kap olvasásra,
miközben elnyúlhopp a nyúl,
megkérdik, merre hoppog egyre?
Csak ők tudják, mi útjuk út,
mi nyúlhopp, hold-rezsim, határ közt,
a senkiföldje senkiség.
Megélhetésük mint a pernye,
csak száll és álruhába lép.
Tetőkön és a föld alatt
a vihetőt kivinni,
patróna-színed enmagad
lövészárokba hinti.
Nincs fal, mi nem vált cseppfolyósra,
a rendszer rendszerezve hull
s hol nincsen semmi cél, csak útja,
még egyre körzik annyi nyúl.
Tetőkön és a föld alatt,
sok bordélyházi szívben,
ha rajzik, csókol, hajbakap,
pikánslik mendegélten.
ha néha fél
Hideg rebeg kívül-belül csakúgy,
ma hány az éjszakád, mit elszeánsz’:
itt egymagadban készülődsz vadul,
ha jönne tán a múzsa, köpne már,
ülnél köpésben úszva boldogan.
De így csak tél kavargat néha benn,
a semmi rendje kávés lelkeden,
hol éj ülepszik és rakéta van,
mi néha áll, vagy részegen zabál
és menten olyféléket ordibál,
be jó, be kár és vérfagyasztgató,
ma költészetbe bárki kurva jó.
S ha rádszólnának, bármi az ürügy,
szép számmal csúf jelenetet csinálsz,
hogy ez neked hallatlan kényes ügy,
s a fátumodról szólasz egyet s mást,
miközben minden párka jót röhög,
hiába, nincsen arra semmi ír,
ha ember hülye és eldönti: ír,
vagy épp csak elszceníroz, elköröz
ez-az fölött, remél. És néha fél.
Ha reggel úgyvan kölniszag se nincs,
csak roncs virrasztás és hat óra, hét...
herbáriumba zár. Nincs nőni mit.
Egy sör mi kéne tán. Profánvizit.
déli szonett
Hogy útra mennyi minden indulóz,
s a sárba mint ülök, akár a lúd,
hogy merre nyílik fényrekesz, s az ól,
elválik majd, ha lesz ütem, mi szúr.
A fény belakható. Ha kell csupán
az ablakom manézsnyi tréma-hon.
Egy bennmaradt sikoly delelte át,
s orozza csúszva egy cezúra-pont:
a pillanat kicseng, becsengettyű,
kacér kicsit, meg-megforog, legyűr.
A zacc-ebéd, az ablakom, ha vall,
a dal az mindegy, teljesen bevarr.
De visszacsittel agy, s e rendre rá
a Nesszosz-ing jön, nem pathétique... pá.
