Leolvasok már megint. Jó, mi? Persze, hogy jó, különben nem csinálnám tizenhárom éve.
Ezek a hegyi járatok valahogy mindig a júliusi kánikulában aktuálisak. Sok új ingatlan, mint ez a villa is előttem. Ultramodern, óriás sztereómagnóhoz hasonlít. Stílusos, nem mondom. Körülbelül a százszorosát éri a garzonomnak. Őrt nem látok, két debella dogot annál inkább. Mielőtt csengetnék, mutáló hangú fiúcska szól a kaputelefonba:
– Itt Sanyi, mi a helyzet?
– Üdvözlöm, vízóra-leolvasás!
– Jövök, elzárom a kutyákat.
Elálló fülű, szemüveges, kezeltragyás srác nyit; olyan tizenhat körüli. Kicsit lekezelő, mégis illedelmes. Leolvasom a mérőt.
– Négyszázötvenhárom köbméter fogyott. A locsolás... Mondd meg a szüleidnek, ha kérdeznék.
– Miért? Semmi közük hozzá.
– Oké, csak általában érdekli őket. Na, akkor viszlát!
– Kérsz vizet, majom? Látom, hogy izzadsz.
– Persze, persze… de miért vagyok majom?
– Ja, bocs, csak kiszaladt a számon. Tudod, lakótelepi szleng. Panelban nőttem fel, féléve lakom itt. Várj, mindjárt hozom.
Elég közvetlen srác, hiába a milliárdos szféra, csak beleszületett. Kicsit lazábbra veszem, biztos nem panaszol be a főnöknél. Na, már jön is egy palack vízzel. Ez most jó lesz!
– Vidd el mind! A jégről vettem ki!
– Kösz, három órája nem ittam.
Csodálatos az első korty, majd a második. Egész elvarázsolódom; ő közben kérdez, beszél, s én válaszolok:
– Ja, nem rossz meló, azért kell mellette más is, főleg, ha van gyerek.
– Családos vagy? Nem vagy köcsög?
– Dehogy vagyok, miért gondolod?
– Hát… csak ahogy ittad a vizet… ne félj, én sem vagyok. Ma négyre jön egy táncosnő, jobb nem is lehetne, és csak ötvenezer két órára.
– Ez igen, ilyenre is kapsz zsebpénzt?
– Milyen zsebpénzt? Több pénzem van, mint, mint… az egész vízműnek. Ha már megkerestem, élvezem is, nem?
– Te kerested meg? Mennyit?
– Amit itt látsz! És amit nem látsz, az a több. Sokkal több.
– Biztos, hogy nem a szüleid?
– Ők? Tudod, mi az a tanár? Mindkettő pedagógus. A lakótelepen még velük laktam, aztán lepakoltam őket Nyírbátorba, a nagyszülőkhöz. Kertes házat akartak, vettem nekik egyet ötvenmilláért. Elég fika, de ott komolyabbat nemigen találsz.
– És mivel foglalkozol?
– Mindig is érdekelt a számítástechnika, főleg a játékprogramok. Még éjszaka is gép előtt ültem. Aztán a közös csaták a haverokkal. Később külföldről is csatlakoztak. A világháló jóvoltából akár egy mexikói drogkereskedővel is játszhattam. Hatalmasakat versenyeztünk.
Egyszer, suli után a haver megmutatta a virtuális tőzsdét. Belejöttem, jól csináltam. Amikor a többség bukott, én akkor is nyertem. Persze játékból, nem valódi steksszel.
– Hogyhogy nyertél, amikor a többiek vesztettek? Magyarázd már el.
– Amikor kellett, shortoltam, az árfolyam zuhanására játszottam. Vagyis részvényeket kaptam kölcsön a brókercégtől, amiket olcsóbb árfolyamon visszavettem. Ez a longolás ellentétje, ott, ugye a részvényt drágábban kell eladnom a vételárnál. De nem ez a lényeg. A játéktőzsde érzékenyen követi a BUX Indexet, vagyis ha késve is, de reagált a valutaárfolyam-változásra, a bankhírekre, a makroadatokra, a régiós és amerikai értékpapírmozgásokra, a vállalati gyorsra.
– Az meg mi a szösz?
– Ne legyél már gagyi. Vállalati gyorsjelentés! Szóval képben voltam; jókor adtam el vagy vettem. Lehetetlen százszázalékosan a grafikonnal mozogni, de a nyolcvan százalékot általában hoztam. A három legfontosabb: önfegyelem, intuíció és naprakész információ.
– Apám is tőzsdézett, nullán szállt ki, nem rizikózott.
– Ha kicsit kockáztatsz, nem nyerhetsz sokat. Többek szerint hatodik érzékkel rendelkezem. Ez sem árt hozzá. A stoplosst mindig betettem. Ha az értékpapír ára mégse jófele mozdult, eladta a rendszer. Így tudtam minimalizálni a bukót. Ha viszont jó irányba indult, kifuttattam, amíg lehetett. Egy 8000-ért vásárolt papírnál – amikor 8600 lett az ára – aláálltam 8400-ra, hogyha visszafordulna, akkor is meglegyen a négyszáz nyerőm. Igaz, a broki-díj még lejön ebből.
Egy év alatt a negyedik lettem hétezer tag közül, és rá félévre az első. A virtuális tízmilliómból másfél év alatt kétmilliárdot hoztam össze.
– Hogy kezdted? Hisz nem volt zséd.
– Faterom egyik ismerőse, Locz bácsi szenvedélyes tőzsdés volt, amúgy bankigazgató. Tőlük vettünk fel hitelt, és kiderült, hogy apámmal ugyanab-ba az osztályba járt. Ez az ismerős hipp-hopp lefaragta a kétszázmillióját az egyharmadára. Látod? A tehetségnek semmi köze a végzettséghez. Szüleim tudta nélkül felkerestem a munkahelyén. Idegesen volt udvariaskodó. Nem ért rá, de a fateromra való tekintettel munka után beült velem egy kólára.
– Na, és mit mondtál neki?
– Hogy hallottam a csúfos bukójáról. Megmondtam, hogyha én irányítok, akkor ismét komoly vagyonra tesz szert. Bődületes biznisz előtt álltam. Pedig csak a nyereség tíz százalékát kértem. Először felháborodott. Nem volt könnyű megpuhítani, végül belement, de kizárólag kis tétellel. Úgy megmozgattam öt hét alatt hárommillió forintját, hogy stagnáló piac mellett kerestem majdnem egy milliót. Locz bácsi nem shortolt, stopot sem használt, csak nézett értetlenül, és átadta az irányítást. Csakis általa tehettem bármit is, nem árulta el a belépési kódot.
A negyedik hónap után mágusozott és csodagyerekezett. Igaza volt, hisz a hatvanmillióját tornásztam fel kilencvenre. Minden zokszó nélkül perkálta a három milcsimet.
Ezután fejest az életbe; pia, buli, új komputer, motor, nyaralás. Elvertem a pénzemet. Nem figyeltem az öregre. Ismét maga vette át az irányítást, és vesztett. Hamar leamortizálta vagyonát negyvenmillióra.
Locz bácsi felkeresett. Hét órát beszélgettünk. Kifejtette, hogy rossz úton járok, és éretlenül bánok a pénzzel. Ugyanakkor azt is, hogy a tudásom alapján milliárdos lehetnék. Nem annyira maga miatt keresett fel, hisz tőzsdén kívül is van neki bőven pénze.
Összefogtunk. Három év alatt bő milliárdot termeltem ki neki. Leváltam róla a magam százmilliójával. Miatta lettem kitartó. Amit tőlem kapott, megérdemelte.
– Nincs testőröd? – kérdezem hirtelen.
– Miért? Amúgy van, de inkább külsősökkel dolgoztatok.
– Mert én lennék…
– Ez jó, leolvasóból testőr… Folyta-tom… szóval kellett egy kis idő a kétmilliárdhoz. Virtuálisan egyszerűbb volt. Elkerült a szerencse. Élesben más, a lelki teher rendesen nyomja az embert. És most itt vagyok! A sulit abbahagytam. Minek az? Nők, utazás, és egy gigantikus játékterem, szó szerint terem. Ott… látod, a bal épületszárny alatt. A legújabb szimulátorok és számítástechnikai csodák. Ez volt az álmom.
– Mennyi munka szükséges…?
– Napi öt órát elemzek. Technikai és minden egyéb, ami mozgatja az árfolyamot. Tanulmányozom a cégek fundamentális helyzetét. A pénzem egy részével spekizek, hisz a játék az életem. Vannak hosszútávú befektetéseim, természetesen nemcsak részvény. Arany, olaj, határidős gabona, kötvény és gyémánt. Nyugi, nem itthon tartom.
Még húsz se vagyok, de rájöttem, hogy hiába a felkészültség, tehetség, nem mindig könnyű. Van hónap, amikor százmilcsit sem termelek ki.
És ez a fiú nagyon ráér – most is velem beszélget –, igen jó életet teremtett magának. Már az sem nyomaszt, hogy leköcsögözött. Parányi morzsája sincs bennem irigységnek. Megérdemelte. Sőt, együtt érzek vele, amiért nem mindig jön össze neki a százmillió, én is így vagyok a százezerrel… nem mindig jön össze. Más kategória, ő jobb a pénzszerzés nevű játékban. Megköszönöm az őszinteségét és elbúcsúzom. Épp jókor. Audi 8-as gurul a kapu elé, két testőr segíti ki hazánk egyik – a bűnügyi műsorokból jól ismert – vállalkozóját. Úgy összeölelkezik a fiatal sráccal, mintha testvérek volnának. Közben ismételgeti:
– De rég láttalak, drága Sanyikám, de rég…
