"Hamis próféciák ne rendítsenek meg!"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 4. (522.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Messziről hajó érkezik velünk
BÁRÁNYI FERENC
Két évszázad költője - Beszélgetés a 100 éves Anavi Ádámmal
Anavi Ádám
Könyörgés Európáért
Páll Lajos
Versei
Szőcs István
Megújulás – viaszérésben
Horváth Előd Benjámin
Versei
Márkus-Barbarossa János
Anti vers
Merényi Krisztián
Pattanásos spekuláns
Védelmi pénz
Lászlóffy Csaba
Dürer-rekviem
Kosztolányi Dezső
Halottak
Demeter Szilárd
Szerelem
Farkas Wellmann Endre
L. D. jegyzete önnön lázbeszédéhez
L. D. utolsó verse Antiumból
Bertha Zoltán
Kisebbségiség és modernség
Papp Ágnes Klára
A lehetetlen poétikája
Lipcsei Márta
Versei
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - S. D. G. – J. S. B.
Márciusi évfordulók
 
Lászlóffy Csaba
Dürer-rekviem
XX. ÉVFOLYAM 2009. 4. (522.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

„Balgaság Úrhölgyet hogyan festené meg?” – kérdezte tőle egyszer Erasmus. Baráti kérdés volt, semmiképpen sem provokatív. A kérdező maga bajba keverte volt becsületét – csak azt ne mondja valaki: testi épségét is! –; mind mentegetőzhet azóta, hogy nem tett egyebet ő sem: csak (mint a közhely) a bolondot mondta bölcsnek… És hát valójában – miként festőcimborája – a látszat, a külső szépség és a belül rút, silány összevetésére vállalkozott; szórtak is rá épp elég rágalmazó szót, melyek közül enyhének minősül az illetlenség meg az erkölcsrontó cinizmus.
Habár Erasmus maga sem ért egyet a száraz okoskodással, mely minden szenvedélyt, spontán életörömet egyből kigyomlálna, kiirtana: munkája némiképpen Sebastian Brand verses szatírájával rokonítható. A német költővel Bolondországba hajókázva, végül oda lyukadunk ki, hogy minden bűn gyökere az ostobaság. Ersamus is mindenekelőtt a tévhitet, az álságot gúnyolja. Tetszik-e vajon Istennek a buta fennhéjázás, a sok sallang, mely zavarja a lelket az igazság befogadásában?… „Isten bolondsága bölcsebb az embereknél” – ezzel a fordulattal vágta ki magát a németalföldi bölcs.
A hitbeli ingatagság terméke lenne mindez? (Őnála is?) Vagy abból a keserű megsejtésből következik, miszerint a világ csupa képmutatás. (Ki az, aki nem áldozta fel soha a szellemet, s hányan hajlandók bevallani, hogy becsesebb nekik a külszín?) A képtelenséggel, értelmetlenséggel szemben minden küzdelem hiábavaló.

Metszetek tornyosulnak asztalán.
Csak a felhők, a szél és a fény társításából milyen sejtelmes kép hívható elő. Vagy inkább bizarr, amennyiben eszünkbe jut a környező valóság. (Ismét Erasmusra gondol: kinek hiányzik a feldúlt kedély? De hát egyikük sem színlelő. Vagy pozőr. Egyáltalán: a pózolás miért volna a méltóság feltétele?…)
Dolgozni szeretne. Halálsápadtan. Tétován… Csak ne volnának a trónusokon felfuvalkodott gnómok. Vagy a megváltásért buzgólkodó egyházatyák. A megváltás a szerencsétlen testnek is szóljon, ne csak a sebzett galambként vergődő léleknek.
Miksa császár megóvná, ha kell, festőjét az inkvizíciós vallatókamarától. Ám a lutherista „lidércnyomástól” mostanság nehéz megszabadulni. (Akar-e egyáltalán?)

A gyönyört vagy az Úristent kell jobban szeretni?
Egy üde fűcsomóval lehet-e védekezni az apokalipszissel szemben? (Vízfestménye, A nagy gyepszőnyeg aligha fogja fölitatni, fölszárítani az ártatlanul kifolyt vért.)
A tárgyak a külső formájukról és rejtett (titokzatos) természetükről is hírt adó, tökéletesnek tűnő látszatképet vetítenek felénk magukról… Hát akkor az élőlények. Az ember!
A különféle jelzések alakítják a látást. Csakhogy a létezés több, mint a térben elhelyezkedő látható dolgok összképe.
Gyötrődés a kifejezés, a megjelenítés szépségéért. Tévedései (a képzeletnek is köszönhetően) félreértésekhez vezethetnek. Az emberi lelkek rejtett zugaiban más-más tükörképek villannak meg és hatnak…
A testnedvek, a máj-epe-bélműködés, a szívverés (egyeseknél a fülzúgásra is lehetne hivatkozni akár) könnyen gúnyt űzhetnek a valóságérzékelésből. Bár van, aki egyenesen az Univerzum lelkiismeretéért imádkozik.
Mitől függ a Rút vagy a Szép? Attól, hogy van hangja, színe, illata, íze? Megérinthető? Forró vagy hideg?… Minő alak- és kedélyváltozások? A szereteté. A hiúságé. A gyűlöleté.
A művészet, a tudás? A tökély! Ha a föld felett tévelygő, lebegő tekintet a fűszálakat bámulja.
A Holdfénynél születő sikert a Nap hányszor beárnyékolta már!
Rózsafüzérré összeálló szarvasbogár-karaván.

A küldetéstudat. Ágak és gyökerek közt. Hódítás – láncingben; rabságból kitörve; hosszú, türelmes vajúdással. Nem úgy, ahogyan a spanyolok elkezdték bikaszarvval (egyenlőtlen viadallal) megtéríteni az ismeretlen kontinens bennszülöttjeit.
Testvérháború (testvérgyilkolás)!… Nem menekülhetsz a minden lehetőséget kihasználó emberarcú – állatösztönű! – világ elől.
Legfeljebb választhatsz az előkelő matrónákká avanzsált velencei kurtizánok és a nürnbergi pestis kísértetjárása között.
A lebegés melankólia – egyben Önarckép!… Fürtös burgundi „apródból” hogyan válik valaki a kézművesség ereklyéit – ezeket, az apjáéhoz hasonló, eres, ráncos kezeket – felmutató hírességgé. („A különböző világok értékskáláját szerencsésen áthidaló, mindent felhabzsoló-gyűjtő kalmár volnék magam is?!”)  
Ásatag birodalmi szokások (adók, komédiák); az éhség, no meg a kegyetlen boszszúéhség. A bilincsbe vert, világjáró, világot tágító Kolumbusz a megmondhatója (ő lenne az „Antikrisztus” az óceán hullámaitól dobált hajón?): meddig fokozható a keresztényhódítás szenvedélye, vagy inkább rögeszméje…
Holott új földrészek, temérdek kincs ígéretével tér meg hányszor(!) a kalandos életet önmaga ellen is kihívó.

A Babiloni Bűnös Nővel („Balgaság Úrhölgynél” is veszélyesebb) paráználkodó művész.
„Mered-e tagadni, hogy a bujálkodásra ingerlő, ledér idomokból állatias kéj szaga árad?”
„Hogyne. Különösképp, hogyha a mulandóságunkkal önuralommal dacoló konstrukción jár az eszem.”
A dogmatikus szigortól, véres vízióktól messzire kalandozó tehetség és tudás.
Feledtetni minden torz, nyomorék, sanda szándékot s hazugságot – még hogyha miseszöveggel megszentelt eszme szülte volna is.
Krisztusi ábrázatot öltve hozzá…

„Ez az önarckép nem csalás vajon?…”
Talán nem több az utókorra testált /reneszánsz/illusztrációnál – még ha isteni értelem és szépség sugárzik is róla.
A négy angyal csak ráadás (a mítoszimádók kedvéért). Karddal hadakozni még túlvilági lényeknek is banális erőlködés. Az ember nap mint nap balgán (sokszor még álmában is) képes önként kiszolgáltatni magát a tengeri szörnyeknek.
Savonarola-megszállottság vagy bankárcinizmus. Mi szükséges ahhoz, hogy újabb évszázadokra el ne ködösüljenek a világ titkai? Hivatalnok- meg söntéspultok előtt bódulatba esett, megszeppent, megvadult tömeg a vak rémületek útvesztőin karját magasba emelve, óvatosan vonul ki a feltörő parasztdüh szétvert, lángoktól elemésztett szekértáboraiból.
Ennyi lenne a polgárráválás tudománya?
Elég a maszk (vagy csupán maskara), hogy félöntudatba rántsa-szorítsa természet adta erejét a fojtogató /lakáj/gallér…

Nem kell mindjárt Sátánt keresni a történelem budoárjában – tudják ezt az utazókocsikban fecsegő kurtizánok is, éljen a mímelés művészete, a smink(!), legyenek bár hervatagok… Ám egy jelképpé felnövesztett testes, izmos némber, ruhátlanul? Ezt kifogásolta a még el sem készült rézmetszeten a főkamarás, hogy a modell ha legalább egy jobb erkölcsű hajadon lett volna, nem egy ilyen matrózszajha kinézésű valaki… „Majd jönnek – mondta, s közben vaddisznó-üstökét kiverte a veríték –, jönnek zarándokoló buzgalommal, hogy megcsodálják Dürer új kompozícióját; lesz, aki azt képzeli majd, hogy a szerencsegolyó, amin a tekintélyes idomokkal megáldott nő áll, maga a Földgolyó (még szerencse, hogy a Mester hatalmas Nemezis-figurája kantárral fékezi magát); s talán még olyan is lesz, aki a nedvdús hajlatokat is odaképzeli… Hiába, túlságosan elszaporodtak a testet – a lélek rovására – fölmagasztaló trükkök. A züllött művész lázálmai!…
„De hát a valós szörnyeteg, a ránk leselkedő fenevadak?” – megkísérelt a skolasztika nyelvén tiltakozni.
„A bomlás szagát érzem!” – lehelte fintorogva a főkamarás. És rábökött a duzzadt nyakú hangszerekre… Valójában úgy festettek a képen, mint valami kínzóeszközök. Csakhogy a hatalom teoretikusa másként ítélte meg: „Mint valami, a haramia lágyékából kiszabaduló s tovább tekerődző óriáskígyók!… Az Édenkertből kiűzött első emberpár nem csoda, hogy unatkozik: kerti törpék és házi-ördögök társaság veszi körül őket. Az apácafőkötős lepkék még hagyján…”
Dürer belátta, hogy Ádám és Éva arcvonásai nélkülözik a fájdalmas vigyort; mintha a civilizáció céhes vívmányai, termékei meggátolták volna posványba sülylyedt elméjüket abban, hogy kellő éberséggel távol tartsák magukat a patkányfejű, varangyképű torzszülöttektől. Talán már nem is emlékeznek, villant át agyán, az elveszett édenre, a boldogságra?…
Az elragadtatás isteni érzése – kultusza – helyett ő is csak a tátogó szájú halak és mennyei üresség vízióját éli újra ezek szerint. Hogyan őrizhetné meg lelki üdvösségét?
A műteremajtóból jól látszott, hogy kint langyos eső permetez.
Ő pedig lesütött tekintettel, zavartan esküdözött… Mi lesz, ha egy-egy képét hitestársa özvegyen is rejtegetni kényszerül majd a fürkésző szemek elől?… Mert elég egy elszabadult inger, hogy a szégyentelenül fel-felszikrázó meztelenségtől az eretnek gondolat is fölmagasztosuljon.

*

Pokolba a sok színleléssel s hamis esküvéssel! A színek hisztérikus „felhangjai” is azt fejezték ki, amit Isten gépezete a tökéletesített bizonytalanságban. Hiába kereste a megváltás esélyeit a kemény, éles fényben. Tisztán látta, hogy a civilizáció sok fölösleges véráldozatot követelt, s már eddig is jócskán túlírta-értelmezte az életet. Holott az ember különben is nagyon pici lényét szinte súlytalanná zsugorítja a szenvedés és a félelem. A színlelésben jeleskedő kevesek kiválasztottaknak mondhatják magukat, az átmeneti díszes köntös megvédi őket. Aranyhímzés s a taláron csillogó kereszt, súlyos aranyláncok; nem csoda, hogyha elvész a hit, az emberi szilárdság.

Nem mindig a fenség, néha az irónia az úr – elég, ha meggyónja ezt a dogmák elől rejtőzködő lelkiismeret. Példának okáért: Miksa ördögűző álarcát… Ott, ahol a kalmárgőgre, a köpenyegforgatásra, mindenre van megoldás, hisz mindenkit átjár a láthatatlan, ravasz mákony! (A képromboló nihilizmustól még messze vagyunk).
Ezüstvesszővel rajzolt részletek, levél- és sziklacsipkézet. A rézmetszeteken a kéj tüze azért ne legyen hideg. Vagy a hörgés, a parasztháború haláltusája. A kéz minden karcolása a réztáblán, domborulaton vagy horpadáson része az anatómialeckének. Pillanatokra az arisztokratikus mozdulatok győzelme ez: a fényűzés, az üres pompa felett. Persze, minden bűnnel keveredik; különben a bőrfelület összeférhetetlensége az ékszerekkel még ürügy lehetne a természet aszimmetriájára. Vagy tán az Úristenére?…
Holott nincs úgy. Nyilván ez a dialektikus ellentmondás biztosítja a Borgiák, a pápafattyak hatalmát. Mint ahogyan a holtak kísértetei csodával fölérő módon belesimulnak az isteni teremtésbe: a méregzöldbe, a homoksávokkal hasogatott kékbe. Az összeálló leletekből nem hiányozhatnak a dús sörényű, kiálló, húrként feszülő bordájú szörnyek. (Csak nehogy túl fantasztikus legyen a Jelenések Könyvének megrendelt illusztrációja.)
A Szent János-rend (kedvenc apostola) lovagjaként is egyetlen hűséges kísérőre számíthat. A csontvázát fekete lepellel álcázó Halálra. Jóllehet, az még akkor is félelmetes lehet, ha önként lépünk szövetségre vele.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében