Március volt pont...
Nagyon rég volt, amikor anyukám és
apukám találkoztak. Március volt,
pont az a hónap, amelyikben aztán
később én is megszülettem.
Anyukám fülig vörösödve tessékelte be
apukámat a nagyszobába, mert
hirtelen nem is tudta, minek is
köszönheti a látogatást, az apukámét.
Foglalj helyet, mondta,
majd kiment, hogy
enyhítse izgalmát, és megmossa
az arcát hideg vízben.
Amikor visszament, apukám
már levette kabátját, anyukám
lemezei között válogatott, a
könyvespolcot nézegette.
Anyukám azt mondta
akkor, és Judit?
Apukám legyintett.
És akkor apukám...
És akkor apukám elmondta, hogy
tulajdonképp már rég nem
megy közöttük,
hogy csak húzódott-halasztódott
az egész. De most már úgy
néz ki, vége.
Úgy néz ki? Kérdezte akkor
anyukám. Mire apukám
azt mondta, nemcsak úgy
néz ki, úgy is van.
Apukám lelke,
mint egy csupor kakaó...
És akkor, amikor apukám
először anyukámhoz ment, akkor
hosszasan beszélgettek.
Apukám kiöntötte a lelkét, mint egy
csupor kakaót reggel nekünk,
és elmondta minden
búját-baját.
Anyukám pedig
mindent figyelmesen végig-
hallgatott, és mindent
megértett.
Legalábbis nekünk ezt mondta,
hogy tudtam már akkor, fiaim.
És én tudom, hogy ilyenkor
tényleg mindent tudott.
Apukám és anyukám
elbúcsúznak...
Négy óra múlva anyukám
kikísérte apukámat, akinek
akkor zöld Ukrajna biciklije
volt, és most ott van a fásszínben,
mert már nem működik,
de a kapunál még
nem tudtak elválni
egymástól, és elkísérte
az utca végéig. De még
ott sem tudtak elválni
egymástól, és apukám
visszakísérte őt a kapu
elejéig. Ott még
beszélgettek, majd
anyukám ismét az utca
végéig kísérte, majd
apukám vissza a kapu
elejéig.
És akkor apukám
átfogta anyukám
derekát, megpuszilták
egymást és elbúcsúztak.
És ez olyan szép lehetett,
akár a királylány és a
királyfi története a
mesében.
A gyermektartás
olyan lehet...
A gyermektartás olyan
lehet, mint a babatartás,
hogy én egy dobozban
tartom a babáimat, és
nagyon vigyázok rájuk,
hogy jól tartsam, hogy
gondozzam őket.
Különben ezt apukám
mondta anyukámnak,
amikor már egy hónapja jártak
együtt, s amikor egyszer
anyukám hazament, és
ott találta náluk Juditot,
aki azt mondta akkor, hogy
tehetted ezt?
Anyukám
azt mondta, hogy mit?
Tudod te jól.
Mire
gondolsz?
Azt is tudod.
A helyzet...
A helyzet az, mondta
apukám nem sok idő
múlva, hogy Judit terhes.
Ma megvárt és azt kérdezte,
mit csináljunk a gyerekkel?
Együtt maradunk, mondta
anyukám. Fizetjük a
gyermektartást.
Szerelmes vagyok...
Szerelmes vagyok, mondta egy
hónap múlva anyukám. Úgy
érzem, hogy még mindig
szerelmes. Kibe? Kérdezte
apukám. Tudod jól, belé,
akiről a múltkor beszéltem.
De hát nem volt soha
semmi köztetek, azt mondtad.
Nem is volt, csak úgy érzem,
hogy még mindig... Majd
elmúlik, mondta apukám.
Ez csak onnan jutott eszembe,
hogy én is az vagyok...
szerelmes, és én ezt
nem szégyellem, és
ha kell azt is megmondom,
hogy kibe.
Mert tényleg...
Nősülök, mondta valamikor,
nagyon régen apukám otthon az
apukájának, aki most az én
nagytatám. Nősülsz az
... és itt nagyon csúnyát
mondott erre nagytatám.
Feküdj le inkább és aludj.
Nem kell aludnom erre semmit,
mondta apukám, mert tényleg
nősülök.
Háztűznéző
És egy vasárnap aztán elmentek
anyukám szülei és testvérei
apukámékhoz,
mind ünnepibe voltak öltözve,
mentek háztűznézőbe. Apukám
szülei is ünneplőben várták
őket. Még az első órában
összebarátkoztak, négy
óra múlva már együtt
szidták a nem tudom mit,
rendet vagy
rendszert, hat
óra múlva már összeölelkezve
dúdolgattak. Estére jutva már
anyukám apukája az apukám
anyukájával és apukám
apukája már anyukám
anyukájával táncoltak
apukámék belső szobájában.
Valahol én is ott voltam
akkor, mondta egyszer
apukám, és mind a ketten
nevettek akkor, anyukám is
és apukám is, és jól emlékszem,
ahogy kedvesen megölelték és
megpuszilták egymást.
Eljegyzés, polgári, esküvő
Augusztusban, anyukám
falujának az
ünnepén, anyukám
szüleinél megtartották
az eljegyzést, három
hónap múlva a polgárit,
majd hat hónap múlva
a templomi esküvőt is.
Nem úgy, mint a mesékben, ahol
akik szeretik egymást, a királylány
és a királyfi rögtön egymáséi lesznek.
Menj be...
Menj be, szólj a vejednek, hogy
menjen haza, mondta
nagytatám nagymamámnak
a polgári után, mit mond a falu?
Menj be te, mondta nagymamám
nagytatámnak, és lefeküdtek.
Ezt nagymamám mesélte és
nagytatám is hümmögött hozzá,
és nevettek mindannyian. Akkor
épp mamáéknál voltunk, fincsi
üdítőket ittunk, és ünnepeltünk
valamit, már nem tudom, hogy
mit.
De nekem az jutott eszembe, hogy
vajon miért akarta hazaküldeni
apukámat mamám, és aztán
miért nem ment be mégse.
Ha felnövök, ezt majd megértem,
azt mondta mamám. És én már
nagyon várom, hogy fölnőjek.
Február, hideg...
Kemény hideg volt akkor
februárban, amikor anyukám
és apukám megesküdtek,
csoda, hogy
meg nem fagyott apukám
anyukám harisnyanadrágjában,
mert a vastag alsó nem ment
volna fel a szűk vőlegényi
nadrág alá, amit előzőleg
együtt vásároltak valamelyik
nagyvárosban.
És az akkori fotón az is jól
látszik, amikor épp egy
lépcsőre fellépve kivillan
a menyasszonyi ruha alól,
hogy nehogy felfázzon a
menyasszony, anyukám
bal lábszárán a fehér hosszú
alsó, az apukámé.
Pedig akkor én már
ott melegítettem
közöttük, azt mondta
anyukám, és becsuktuk
és eltettük másnapra
a fotóalbumot.
És aztán lefeküdtünk.
És aztán...
Aztán jó néhány év
múlva megszülettem
én.
