„Nincsenek titkaim. Magammal
mindent megbeszélek.”
A fikcióban minden lehetséges. Elvégre a képzeletnek semmi sem emel gátat. Az irodalom szórakoztató vagy tanítva-nevelő szerepéről szőtt álmokat (és rémálmokat) már kinőttük, a sorok között (mögött) sem akarunk már olvasni. Mi szab, mi szabhat határt az ötletek, a nyelv áradásának, a fiktív világ bármilyen szabályok szerinti (bocsánat, ez nyelvbotlás volt: hiszen épp a szabálytalanságról beszélek), vagy azokat éppenséggel felrúgó megteremtésének? Mégis, mintha a gáttalanul áradó irodalom maga vájna ki magának medreket. Amiről azt hisszük: itt a világ – vagy az irodalom – vége, az özönvíz, az később jól kiépített partok közt hömpölygő folyónak bizonyul (vagy éppen elposványosodó holtágnak). Az abszurd is pusztító erőnek, istencsapásnak látszott: mintha épp a lehetetlent próbálta volna megkísérteni, magának az értelemnek és szabálynak a létét kétségbe vonni, hogy torkunkra fagyjon a szó, döbbenten álljunk, nem tudván, kétségbe essünk-e vagy nevessünk (mint ahogy az abszurd e két irányba hajlamos elágazni) – utóbb mégis jól kirajzolódó, szabályosnak is mondható partvonalat hagy maga után, az értelem hiánya negatívan kirajzolja az értelem helyét, szembesít magával a hiánynyal, belőlünk, olvasókból kényszerítve ki annak rekonstruálását. És óhatatlanul elgondolkodtat: valóban nincs határ? Talán nem véletlen, hogy a leglehetetlenebb ötletek épp a leghétköznapibb hanggal, legegyszerűbb – sőt sokszor a végletekig leegyszerűsített – nyelvvel, szituációkkal, epikus műfajok esetén magától értetődő elbeszélésmódokkal párosulnak. Úgy tűnik – attól függetlenül, hogy hogyan értelmezzük egy mű abszurditását, borzadunk vagy hahotázunk, esetleg kínunkban röhögünk – a lehetetlen, képtelen ötleteknek van egyfajta ökonómiája: ahhoz, hogy valaminek, leginkább az átfogó értelemnek a hiánya világosan kirajzolódhasson, nagyon tiszta kontúrok kellenek. A lehetetlen csak akkor lesz lehetetlen, ha a lehetséges hétköznapi, a reális veszi körül, az értelem hiánya csak akkor tűnik fel, ha az tárgyilagosan, mintegy az ellentmondás feldolgozását ránk bízva jelenik meg.
Sigmond István az Angyalfalvában, immár nem először, mintha ezeknek a határoknak az áttörésére tenne kísérletet. Végletesen abszurd az a léthelyzet, amelybe látomás és valóság, emlékezés és jelenben-lét határán lebegő elbeszélő-hősét helyezi: „...nem gondolt arra, nem gondolhatott, hogy a jelen tetteit számon kéri egyszer a zord jövő, hogy húsz év múlva, egy akármilyen hétköznap hajnalán, arra riadok fel álmomból, hogy én voltam apám hóhéra nyolcévesen”. Az ebből a megrázó, az élet abszurditásának tapasztalatát megalapozó élményből (és a fent idézett csak egy részlete ennek a borzalmakkal teli eseménysornak) kicsírázó sorsnak és az ezt elszenvedő eltorzult embernek a megrajzolása azonban – a fenti idézet ellenére – sem az „akármilyen hétköznapok” háttere előtt történik: nem ellenpontozza az élet, az elbeszélőt körülvevő alakok szürkesége, az események hangsúlyozott mindennapisága, a nyelvi kifejezés szikársága. Épp ellenkezőleg: abszurd ötletek, nyelvjátékok szülte cselekményfordulatok, szimbolikus értelmet sejtető jelenetek keverednek a főszereplő belső nézőpontú elbeszélésének sok idősíkból összeszőtt narrációjába.
Pedig a főszereplő szólama már önmagában ellentmondásos: nem is a különféle emlékek keveredésére, a látomások megjelenítésére gondolok, hanem az elbeszélő alakjának megformálására. Attól is lesz olyan összetett a regény szövege, hogy a mániáknak, „ceremóniáknak”, traumatikus emlékeknek a súlya alatt görnyedő, beszűkült tudatú alak monomániás elbeszéléséből, gondolatsorából, melyben nem csak a múlt és a jelen, hanem a látomás és a valóság is keveredik, kell rekonstruálnunk és értelmeznünk a vele megtörtént – őt ebbe az állapotba juttató – eseményeket, szüleinek, és rajtuk keresztül az egész falunak a sorsát. Ennek a paradox elbeszélői pozíciónak a megteremtésében (amelyben az „elbeszélés érdeke” keresztezi a „elbeszélő érdekét”) a nyelv központi szerephez jut: a figura nem lehet racionális és elemző, a szöveg meg kell adja a befogadó számára a cselekmény összerakásához szükséges támpontokat. Ennek a nyelvnek a megteremtésében – és ez adja Sigmond prózájának legkarakteresebb vonását – a képszerűség rendkívüli szerephez jut: „egy hirtelen földcsuszamlás betemeti fekete kalapjával a pillanatot”, „fényes járműveken közlekedik a gondolat” „a gondolatoknak hangja van, zúgnak bennem fel-alá, ... testet kaptak odabent, hogy pernyeként hulljanak sorban alá”, „zsigereim mindegyikében szemfedőt rángat magára egy-egy selejtes ötlet”, „arca kősziklába öltözött”. Az ilyen és ehhez hasonló, meghökkentő képzettársításokra épülő, legtöbbször animisztikus hasonlatok és metaforák teremtik meg a maga belső világába zárt figurát, mintegy csírái a látomásoknak és emlékképeknek, amelyek minduntalan elárasztják tudatát. Pontosan azt a belső képek és külső látványok határán egyensúlyozó, időről időre alábukó racionalitást éreztetik, amely az emlékfoszlányokból és látomásokból épülő narrációt irányítja: „a világ belülről is látszik, ha behunyom szememet” – állapítja meg egy helyütt az elbeszélő. Ebből a látomásos kifejezésmódból bomlanak ki az emléksorok, amelyekből a történet építkezik, és amiből ez a lélektani folyamat kikerekedik: „Én meg a szomszédot néztem, vagy néztem volna, de szememben összetöpörödött a látható világ, a teret felfalta az idő, ott állok kilencévesen a fészer ajtajában...” Ezekből a látomásszerűen újraélt abszurd tapasztalatokból, emlékképekből rekonstruálható aztán az a lélektani folyamat, amely az elbeszélő alakját és nyelvhasználatát – legyen az bármily abszurd is – érthetővé teszi. Rokon ez a nyelvi megformálás Sigmond abszurd ötleteivel: hőse (ha ez a szó itt egyáltalán használható) épp úgy nem tudja kiragadni magát akár emlék-, akár látomás-„képeinek” hatalmából, és racionálisan úrrá lenni önmagán, ahogy az itt ábrázolt világ is nélkülözi a racionális értelmet, ítéletet és megbocsátást. Mi több: a kettő genetikus kapcsolatban áll egymással, az abszurd világ termi az őt látó abszurd embert.
Ez a teremtő nyelv azonban időnként lerázza magáról a lélektan korlátait, és már nem a gondolatok, látomások forrása és megformálója lesz, hanem magának a regény szereplőinek, jeleneteinek, eseményeinek eredője. Mintha a fentebb idézett képzettársítások és megszemélyesítések világot követelnének maguknak: abszurd, látomásszerű világot. És ez a tér, ezek a helyzetek, figurák, fordulatok elegyednek az elbeszélő sorsával, ezek adják annak hátterét. Ez a szólam azonban teljesen felkavarja a regény cselekményének, kifejezésmódjának öszszetettsége ellenére is áttekinthető értelemkonstrukcióját. Amíg a szereplő belső monológja indokolta a szöveg metaforikus nyelvezetét, látomásszerű világát, addig a lélektani megközelítés lehetett az elsődleges: a szereplő élményei, sorsa, egész egyénisége ugyan jelképesen is felfogható, az abszurd világnak kiszolgáltatott ember szimbólumaként, de a pszichológiai következetesség – amint az elbeszélő saját szavaiból megszületik a regény lapjain – adja az alapját ennek az értelmezésnek. Az olyan motívumok is, mint a címben is szereplő angyal, a szereplő maga teremtette szimbóluma, melynek forrása épp ez a látomásos gondolatvilág. Ahogy azonban ezek a látomások a szereplő tudatán kívülre költöznek – vagy legalábbis ezt a benyomást kelti a regény szövege –, az értelmezés támaszát veszti: nincs meg az a fikción belüli reális, tárgyilagos szólam, viszonyítási pont, amihez képest abszurddá, az értelemét vesztett világ jelképévé válhatna a nonszensz, a lehetetlen. Ezeket a látomásszerű részeket – különösképpen a 13. fejezetet – épp úgy felfoghatjuk a szereplő víziójaként (és akkor a regény egésze a hős tudatán belülre kerül, az is kérdésessé válik, hogy a traumatikus élmények valóban megtörténtek-e vagy csak az ő fantáziájának termékei); mint ahogy nyitva áll a lehetőség, hogy a szimbolikus értelmezést tekintsük elsőrendűnek, a hőst csak abszurd marionettfigurának. Ez utóbbit látszik alátámasztani az is, hogy a falu lakói itt egy kaotikus utolsó ítélet jelképes alakjainak tűnnek, szavaiknak se önmagukban, hanem csak ezen az átvitt síkon lehet értelmet tulajdonítani. Ezt az interpretációt viszont felborítja a bonyolult, belső nézőpontból felépített elbeszélő figura gondos megformálása. Az értelmezés itt annyira támaszát veszti, hogy a szereplők szentenciaszerű szavainak értelmezése is problematikussá válik: épp úgy lehet jelképes, mint lélektani, abszurd-tragikus, mint ironikus.
Az értelmező – legyen az laikus vagy hivatásos, már ha egyáltalán létezik ilyen csodabogár – ezen a ponton kénytelen belátni saját végességét (kudarcát?). A kérdés itt inkább az, hogy baj-e, ha egy műre nem tudunk ráhúzni hátul csinos masnira köthető, szorosra zárt kényszerértelmezéseket. Nem éppen érdeme-e egy műnek, ha nem megnyugtatóan lezárja, megválaszolja a kérdéseket, hanem nyugtalanítóan nyitva hagyja őket. Az-e az abszurd, ha a műben alkotódik meg az értelmetlen és az értelmesnek látszó paradoxona, vagy ha szembesülünk a koherens értelmezés lehetetlenségével. Idézhetjük itt önironikusan Sigmond elbeszélőjét: „Ezt persze nem is én kérdezem, valaki bennem teszi fel a kérdéseket, akivel én azonos nem lehetek, a mások kérdőjeleit egyenesítgetem mindegyre”.
Sigmond István: Angyalfalva. Irodalmi Jelen Könyvek, 2008.
