Csitt, mese…
„Csitulj el ének…”
Dsida Jenő
Mit meséljek , figyeljetek
fáradt vagyok, reméljetek
porfelhőt ha hoz a vihar
fojtott sírástól mind kihal
ki élni akar
csitulj ének
oda a nyár
rozsdás a gesztenye már
vibrál az ősz
fut a mosoly
hunyt pillákkal
a könny kifoly
feltámadnak a fellegek
te kis hangya isten veled
Vadászok és horgászok
Lehet a holtak már tudják az utat
az élet szakadékai fölött, körbejárták
még életükben a kétségbeesés vidékeit,
ismerik a magányos várakozások
borzongásait, a halkan kopogó
falakat áttörő, réseken szivárgó,
a húrt elpattantó szellemek
kiszámíthatatlanságait,
akik a nagy tereken mindig találnak
egy megfigyelhető pontot, sejtik a jövő
kiszolgáltatottságait.
Ők csak állnak halotti ingben
és rácsodálkoznak a megtörtént
és meg nem történt
valóságra, ahol a vadászok és horgászok
kis könnyű, összehajtható székeken
ülnek, amiket magukkal hoztak.
Őszi nyár
Beköszöntött az őszi nyár
Talán a szerelem kivár
A vízben nyárfalevelek
A sok gyerek ugrál, nevet
Nyitott ablak az őszi ég
Lámpákat gyújt az égi kék
Az ember némán szenvedő
Illat, madár elröppenő
Hajnal – derengés borzongat
Bíborban almák kacagnak
Égig nyúló kémény a szél
Őszi haláltól remény fél
Fáradt mező vetésre vár
Fallal kerítve szív, be kár
Haldoklik a megállt idő
Fellegekből eső kinő
Macskazenebona
„Fele sem igaz az EGÉSZ-nek”
( Tolnai Ottó )
lelopták hegedűmről a húrokat
rezegtem mint a nád
egy gé hang csak jött tovább
cincogtam, remegtem
mint kóbor macska ha jár
így lett macskazenebona
hegedűhúrokon feszülő
kóbor macska dal
s a nóta csak járt tovább
fele sem igaz, az egészség a fő
s mint amennyit elviselni tud
ki gégével jár a gé hang után
ki semmit naponta szív
kinek az egész talán egyetlen hang
s kezdi elölről mikor megszólal
s kiül a diófa alá, ha jön a visszhang
Csak a szavak…
Légbuborékok és megint légbuborékok
a medencében a víz tiszta és langyos
nyárfalevelek örök rezgései
csiklandozzák a fényt
csak a szék üres
csak integető karod lendülete
hiányzik nagyon
csak a szavak, csak a szavak
a napra kiterített szavak
tapadnak rám
ebben az őszi napsütésben
Beborít, betemet…
Már nem teremtek
csak rohanok s az emlékezet
a felejtés tekintetét küldi el
s mint kisgyermek kegyetlensége
szétszedett maszkok
hullnak szerte szét
álmomban érkeznek
szikrázó kísértetek
széllel haló
pillanat szünetek
már mentenem kéne
ami menthető
de fagyos versek tele
beborít, betemet.
