– A lakásotok ajtajára, és ez rögtön szembetűnt, mielőtt beléptem, a te és a feleséged neve mellé föl van szögezve a Lázáry René Sándoré is. Van esély arra, hogy itt mindjárt találkozhatok Lázáryval?
– Találkozhatni nálunk és az irodalmak világaiban mindig van esély. Itt és most viszont csak az Ő úgynevezett „szellemiségének” a maradékaival ha találkozhatnál. Ő maga momentán házon és önmagán kívül tartózkodik, mert az igazi Lázáry René Sándor jelenleg a halhatlanná hosszított feledésben lakozik. A megírt műveinek, avagy az összes munkáinak egy része azonban itt látható mögöttem abban a hét, vaskos, fekete doszsziéban. Még felfedzésre vár. Hogy miért szerepel a neve az ajtómon? Egy duplafedelű Tiszatáj borítójáról vágtam ki, és felragasztottam. Többen reagáltak már erre, kérdezték is: ki az az új lakó az ajtómon? Nyilván, nem az olvasók, ők nem nagyon tolonganak az ajtóm előtt, és szerencsére a reménybeli költők sem, hanem például a postás és egy-egy vízvezetékszerelő. Az adóellenőrök sem jöttek még a szegény Lázáryt zaklatni, és a tömbházfelelős sem szólt még, hogy többen lakunk itt, az amúgy is szűk, földszinti lakásban. Egyszerűen jólesik ott látni a Lázáry nevét is hazatéréskor. Ő az, akit nyugodtan ki lehetett biggyeszteni oda. Jack Cole vagy Caius Licinius Calvus nevét is kirakni melléje – bizonyára már sok lett volna.
– Itt az íróasztalodon pedig, veled szemközt, kronologikusan sorakoznak a köteteid, eddigi életműved. Milyen más rendszer szerint tudnád még elrendezni ezeket a könyveket?
– Egy szép kis szekreterről beszélünk, ezen dolgozom, ezen kézírok, mintegy negyedszázada már. De nincs itt minden kötetem, csak azok vannak idetéve, amelyek beférnek a rekeszekbe. Másrészt azért vannak itt, hogy kézügyben legyenek, nem az újraolvasás, hanem éppenséggel az önmemóriám erősítése végett. Annak érdekében, hogy nehogy megírjak valami olyasmit, amit már megírtam egyszer és sokszor és valaha. Ez, ami itt látható belőlük, csak egy töredéke annak, amit sejtettem, éreztem, gondoltam a megfoghatatlanról, a folyamatról, a lélekről, a világról, a világ menetéről, a jelenések vonulásáról, az életről, s talán olykor a legtávolibb magamról is. Amit szükségesnek, fontosnak tartottam szóban és szavak által is rögzíteni a láthatóról és a láthatatlanról, a magam, esetleg a mások örömére, a pillanat számára. Ezeket a köteteket én külön-külön opuszokként számlálom. Hogyan is tudnám csoportosítani őket? Vannak a versek, ezen belül a gyerekversek, amiket amúgy nem szoktam különszálazni, nem is nagyon lehetne. Vannak, amelyek látszólag teljesen gyerekversek, és mégsem azok, vannak látszólag felnőttversek, és mégsem azok. Aztán a tanulmányos, alkalom szülte esszékötet, főleg a költészet dolgairól, a Scintilla animae és a 84-es államvizsga-dolgozatom eléggé manierisztikus módon és könyvben tálalt változata a magyar manierizmus kérdéseiről, a Csipkébül tekert gúzs, aminek a végén még egy kisded versszöveggyűjtemény is található, az is manierista stílusban, balassis, rimays, olykor barokkos vagy trubadúros „köntösben” írt versekkel. Némelyiket talán magaménak mondhatnám, másokat pedig magától Lázárytól loptam bé a kötetbe. Név nélkül, hiszen belőlem is sokan lopkodhatnak, név nélkül, hát én sem vagyok jobb másoknál, sem leleményesebb az elmés koppintóknál, bevallhatom, én a Lázáry-életműből szoktam lopkodni költőileg, ihletileg ínségesebb, fantáziaszegény időkben. És azért főképp tőle, mert ő nálam sokkal frissebb, finomabb, formásabb, autentikusabb és klasszikusabb alkotó, mert már ugye meghalt, legalább egyszer. De ráállt már a kezem a drága, rég elfeledett Calvusra is... Talán néha nem is baj. Olykor tanulságos is lehet így együtt látni a könyveimet, ha nem is az egészet, mert az, amit én így avagy úgy, már egészen a kezdetektől próbálgattam, az volt, hogy kötetenként is meglegyen az egyetlen mű egésze, a világ korpusza, a folyamatosan, sokszor zeneileg is fölépített szövegkorpusz, és az egészen belül is legyen mozgás, motivikus, tematikus másság, újdonság, sokféleség, játék, scherzo, pastiche, variáció, hogy a könyvek ne csak az olvasóikkal beszélgessenek, hanem egymással is meg a világgal is a lehetséges időkben. Hogy ez mennyire sikerült, azt én nem tudhatom. A siker különben is mostanságra egy túllihegett, elkoptatott, esetlen és szerencsétlen kifejezéssé lőn. Vagy a piaciság is, a kultúra, a szépirodalom piacossága. Nem tudom, mi is a siker, nem tudom, mennyire lehet sikeres vagy piacos éppen a költészet. Illúzió csupán. Mert ha minden áron és bármi áron alul, türelmetlenül és rögtönileg sikeressé vagy piacossá akarja tenni magát, akkor olyan, leginkább kétes, legtöbbször populáris és szubkulturális, nem egy esetben önlebutító, ám behízelgő stratégiákhoz kell folyamodjon, amelyek teljesen magukba szippantják, elnyelik és fel is számolják egy időre, avagy hoszszabb távon véglegesen is, tehát legvégül ugyan trendi szöveggé, kellemetesen múlandó slágerré, pillanatokra divatossá, toplistázhatóvá, de nem biztos, hogy költészetté is teszik a költészetet. Ilyenkor a „Hogyan legyünk sikeresek?” sorozatba tartozó „Hogyan legyünk trendi, sikeres költők?” című alapművekre gondolok, például Catullus, Villon, Hölderlin, Kavafisz vagy József Attila tollából és tapasztalatából. Beh szép is volna! Ha tutira tudható volna. De szerencsére mégcsak nem is sejthető.
– Hová kerül majd az új köteted, a szekreter mely részére? El tudsz már valamit árulni az új, most készülő kötetedről?
– Ahogy elnézem, nem igen lesz már itt helye neki, a Szent Bibliát és ezt a katolikus Újszövetséget azért mégsem venném ki innen miatta, lehetséges, hogy mégiscsak máshol fogom sorjáztatni önnön ővreimet. Meg aztán egy ilyen naponkénti szembetekintés a szekreterem hátsó traktusával, eddigi életemmel, ha nem is az „életművemmel”, tehát az összes vélt és véletlen, de mindenképpen veszendő dicsőségekkel és csöndes csődökkel nem mindig fölemelő érzés, még afféle trendibb kor-fílingnek sem igen megfelelő... Dehát engem mindenütt könyvek vesznek körül, szép és nagyon szeretett könyvek, és azok, számomra legalábbis, mindig a mások könyvei. Azok csak igazán az enyémek, azok a sajátjaim, a rám igazán jellemzőek, és érvényesen rólam is szólók. Persze, ez egy visszatérő borgesi gondolat, csak elplagizáltam, kölcsönvettem tőle, mert most pontosabban fejezheti ki mindazt, amit rengeteg könyveimről, „magánykönyvtáramról” éppen gondolok, érzek. Láthatod, tetemesek a papírhalmok, könyvek, képecskék, kis kacatok, emlékek, jelecskék mindenütt körülöttem, és lomok és gyűjtemények, például képes levelezőlapok a fiókokban, és azokban a dobozokban, ott, a szekrény tetején. Túlzsúfoltan is valahogy így lakályos számomra ez a füstös és varázslatos, kicsiny porfészek. És ez a szoba nem is volna dolgozószoba, ha kedves cédéimet nem tudnám magam mellett. Preklasszikus és klasszikus zenékről van főleg szó, no meg jazzről. Engem, bizonyos értelemben, a zene, a zenehallgatás segített át mindenkor, szinte mindenen. Mozart, Bach, Händel, az olaszok, a barokk, a reneszánsz és a középkor zenéje. És persze, közben az olvasás, sok olvasás, sok és különféle stúdiumok, s főképp a mindenkori költészet, a vers, nyilván, a mások versei. Az, hogy minden nap egy kis Weöres... Mert az mindig más és mindig új, kimeríthetetlen, maga a csoda... Vagy az aranyozás, adyzás, babitsozás és józsefattilázás napjai... És Kosztolányi és Füst és Szép és Jékely és Áprily is még. Nem is szólván a kortársi, már eltávozott árnyakról és drága elevenekről, akik lehet, hogy most is éppen verset írnak. Mind kedvesek szívemnek. Úgy hiszem, hogy a költőknél mi sem természetesebb annál, hogy napi versolvasók is. De a készülő kötetemről nem árulhatok el semmit. Talán babonából... Majd elválik, ha elolvastatik. Az az ő igazi esélye. Talán mégis csak annyit mondhatok, hogy reményeim szerint idén júniusban jelenik meg a kiadómnál, a Magvetőnél, s valami olyan lesz, amit eddig is, jól-rosszul, de csináltam, és valami olyan is, amit eddig talán még nem csináltam. Én legkevésbé tudhatom. Majd kinyilvánítják a nálam sokkal tévedhetetlenebbek. A művek, a könyvek amúgy is folytonos mozgásban, elmozdulásban vannak, elszakadnak, leválnak, függetlenednek köznapi életünktől. Mennyekbe is szállhatnak, vagy épp pokolra mennek, de mindig a maguk útján és rendjén.
A Látó főszerkesztőjévé neveztek ki, eltelt egy év. Hogyan zajlott le a 2008-as esztendő?
Túlzsúfoltan, lelkesen, nyugodt tempóban, mégis izgatottan, olykor izgágán. Szép, gyors, felpörgető és fárasztó volt egyszerre. De hát ezt te is nagyon tudhatod, sok munkával, sok sürgéssel és forgással telt… Sok mozgás volt benne, esetleg túlmozgás is. Ez a lapnak a második vagy a harmadik Sturm und Drang korszaka. Nevezzük azért a másodiknak. És még nincs vége, sajnálattal kell bejelentenem – úgy is, mint olykor azért még írhatnám magánember, és úgy is, mint tornatanár. Ám megpróbálom pozitívan értékelni, mert csak pozitívan értékelhető, hiszen voltak nagyon sikerült számaink, s voltak tán még amazoknál is sikerültebbek. Mind nagyobb érdeklődéssel figyeltek ránk, a lapra, mondhatni: erre az irodalmi műhelyre. És mondom mindezt egy roppant ingergazdag, de olykor lényegszegény korszakban. Nem is annyira nehéz megtalálni az olvasókat, hogyha egyidejűleg ők is keresnek, és meg-megtalálnak minket. Ezért örvendetes, hogy a honlapunk kiválóan működik, az olvasók igen tekintélyes rétege ugyanis már ott tájékozódik és olvas. Mi meg teljesen fönt és benne vagyunk. Ez a honlapolvasás bizonyára már a holnap és a holnapután egyik olvasási módja. Mindegy, hogy én még a nagyon megtapintható, megillatozható, lapozható és gyűrhető folyóiratszerű és könyvszerű tárgyakat szeretem olvasgatni. Nekem az a szép, az a meghitt, de most, és majd jóelőre is, a nálam sokkal fiatalabb generációknak kell nagyon okosnak, iszonyú bölcsnek, nyitottnak és mozgékonynak lenniük, miközben beleolvassák, majd beleírják magukat a világba. Meg aztán én magam is fiatalodni szeretnék, mert igazándiból a Faustus, a Don Juan és a Don Quijote alaptémáival is viaskodik titokban így az ember, ötven felé a férfi. Legtöbbször, sajna, egészen hiába. Pedig jó volna még annyi mindent megírni, mert még szinte semmit sem írtam… Valami ilyesmit mondhatott az öregedő Haydn is, s mögötte már sok, rengeteg zenék, szép szerzemények... Ezt, ha emlékezetem nem csal, Esterházy Péternél olvastam vala. Oszt a poétából, ha nem vigyáz eléggé, még főredaktor is lesz. A Látó pedig, mint minden valamirevaló lap, úgyis csapatmunka, eddig is az volt, Markó Béla, majd Gálfalvi György főszerkesztősége alatt is akként működött. A mostaninak a külalakja teljesen, a belső ritmusa talán egy picikét megváltozott, a megőrizendő, jól kidolgozott tradícióin belül is, úgy érzem, enyhén másak lettek a hangsúlyai. Nem baj, csak mozgásban legyen, mert úgyis csak olyan lehet, mint a folyamatban levő világnyi és magyar szépirodalom. A Látó ugyanis deklaráltan és kizárólagosan, vagyis számunkra befogadólagosan is szépirodalmi folyóirat. Nem félek kimondani, hogy „arisztokratikusan” is az, minőségi értelemben kívánna az lenni. Persze, tudom én, hogy a Látó a megkívánt, sokszínű egészet azért mégsem, nem mindig láttathatja, csak azokat a szerzőket, akik nálunk is jelentkeznek, nekünk is küldenek jó szövegeket, de ezen a szegmensen keresztül, reméljük, sokféle látószögek nyílhatnak az irodalom és a kultúra folyamatai felé. A Látó a látás, a meghallás, az ízlés és érzékelés, egyszóval: az irodalmat írás fölmagasztalása szeretne lenni. Nyitott minden írók, írni tudók, írni szeretők előtt.
Ha valakinek tehetsége van az íráshoz, mit kezdjen vele? Hogyan vigyázzon rá?
Hát csak ápolgassa, csiszolgassa, tartsa jól karban, tartsa mozgásban, folyamatban, munkában – és soha ne nyugodjon meg benne, soha ne tespedjen bele az írás igen kivételes tehetségébe, de tehetetlenségébe sem. És legfőképpen: ne tékozolja el, mert a tehetséget a legkönnyebb eltékozolni. Óriási a kísértés közben, valahol a megronthatóság, a különféle fokú korrumpálhatóságok és az egészen kisstílű, mefistófelesi lekenyerezhetőségek között, ahol zsigeri zsenitudatok és tudattalanságok poklai lángolgatnak, illetőleg helyi érdekű, mondvacsinált áldicsőségek nyüzsögnek hamiskásan az ügyeskedő, de már kiüresedő eszmei elmehomályban. Aki írni kezd, ne higgyen a hízelgés kéjesen ajnározó szirénhangjainak, a potyán kapott, híg dicsérgetéseknek, és a gyors sikeresség délibábjainak, a rögtön kihirdetett hiúságoknak, az istenülés illúziójának se higgyen – talán még önmagának sem. Aki írni kezd, az írásnak higgyen esetleg, és kellő önismeretére, állandó önkételyére, önigényére hallgasson, továbbá a saját, már meglévő, már megszerzett minőségére jól ügyeljen, vagyis önnön kultúrájának és olvasmányainak az igényességére is jól vigyázzon. Próbáljon meg autonómmá, függetlenné, öntörvényűvé lenni, hogy mindenek fölött igazán szabad és alkotó lélek lehessen. Ellentétes kísértés rengeteg lesz – hangos vagy hangtalan csoportérdek, kültelki nyáj- vagy falkaszellem, könnyedségnek álcázott alja olcsóság is könnyen kifoghat rajta, de nehogy felaprózza, nehogy egyre apróbb, avagy ilyen-olyan pénzekre váltsa magát, mert az igazi tehetség megfizethetetlen, hanem aki hamari halhatatlanságok bűvöletében júdáskodón eladja és magára hagyja tehetségét, a tálentuma is magára hagyja őt. Ez most szakállas példabeszédnek hathat, holott csak elszomorító mindezt végre kimondani, de most kell, hátha még nem késő, mivel éppen ez az a dolog, amiben képtelenség eléggé sirályian és trendin szólni, és mindig, mindenre megmondani a tutit. Én nem is akartam, és ezután sem akarnám, nem is tudnám, ám... Aki írni kezd – az készüljön fel a legrosszabbra, s egyszersmind a legeslegjobbra is, ami a világon csak adható. Az írásra már nincsenek receptek, s bárha tanítani vélik, már nincsenek iskolák sem, pusztán tanácsok ha vannak, de azokkal úgyis tele a hócipő s a padlás – mert végül úgyis mindenki a maga írása és írói iskolája lesz, szépeket és keserveseket fog tanulni. Fontos talán csak annyi volna, hogy ne akarjon mindenáron írni, mert az írást nem folyvást és fogcsikorgatva nagyon-nagyon akarni, hanem nagyon-nagyon szeretni kell, könnyedén, lazán, de akár kínzó szerelemmel is, s meg kell tanulni óvni, megbecsülni, és simogatni, és forrón, olthatatlan alázattal vágyakozni is rá, mert a miénk, s mégsem a miénk az írás, ami jön, ami (bármely patetikusnak is tűnhet) lelkünkbe hűlten alászáll, s végül a hűvös papíron húzgáljuk össze-viszsza, és nem is értjük, mert mindvégig (az elleshető „mesterségbeli” tudásokon és fogásokon túl is) ritka öröm, kedv, szeretet s kegyelem szabad adománya marad, tőlünk szinte függetlenülten is – csupa rejtelem és maga a csoda.
Hogy jobb élni: titkokkal vagy anélkül?
Élni nagyon jó, sőt, talán a legnagyobb jó, ami megadathatott. Mást elképzelni sem tudunk, pedig a nyelv, a szavak értő, szép használata és a teremtő fantázia mozgat bennünket is. Mindig, mindennél jobb élni, s persze, lehetőleg titkokkal is. Tudjuk, hogy nagy az élet, hogy nagyobb mindeneknél – ez a komótos bölcsesség még valahogy megáll az időkben, mert egyelőre a halálról keveset, arról sem sokat tudunk, csak sejthető, hogy az is nagy, mindeneknél nagyobb. Élet és Halál maga is titok még, egymás titkai, ikertestvérei ők, pont úgy, mint Hüpnosz és Thanatosz, s harmadikul még, a titokzatos Erósz. Mert álmainkkal élünk, mert az élet vágyával élünk, mert szeretünk szeretni, amiképpen szeretünk élni is itten, s azért is, mert olykor keserűség és csupa bolydult följajdulás vagyunk, mint ama görög drámában, nem emlékszem, Aiszkhülosznál vagy Szophoklésznál, vagy már a vak Homérosznál?... Hogy: jobb lett volna meg se születni a földilakóknak... Ámde élni csodálatos, és csakis titkokkal, mert sem isten, sem ember nincs meg titkok nélkül, s ha a lét és a fény titkaira gondolok – nincs is titoktalan élet. Mert titkok nélkül voltaképpen semmi sincs – nincs zene, nincs művészet, nincs irodalom, költészet és dráma sincs. Akkor meg nincs lelki játéktér, szellemi mozgástér, sem egyén, se közösség, sem nyugalom, sem izgalom – akkor írás sincs. Se nyelv, se szó, se fantázia. „Csak a rejtelem éltet bennünket, csakis a rejtelem” – mondta valahol García Lorca. Jobb hirtelen úgyse jut eszembe. Mert több válasz is lehetséges az élet titkaira, mert a válasz talán maga az élet, a lét. Számomra legalábbis a válasz mindig az élet, a kérdés pedig mindig a halál... S néha cserélnek. Mert minden fordítva is van. Ezért titkok nélkül lenni és írni nagyon nehéz. És akkor még örömről és bánatról, gyönyörről és fájdalomról vagy magáról a szerelemről még nem is beszéltünk, de még formáról, mértékről és mértéktelenségről sem, nem is szólván a mérhetetlenről és foghatatlanról, amely az alkotás és a létezés misztériumaiban lakozik. Ez a láthatatlan, csak olykor átérezhető, letisztult és titokzatos ragyogás a teremtő művészeteké, ez hangzik, zeng, száll a zenében, ez fénylik föl a dráma és a költészet legbensőbb, rejtelmes sajátjaként.
Lázáry kapcsán kezdtük ezt a beszélgetést, fejezzük is vele be. Mit kérdeznél Lázáry René Sándortól, ha ebben a pillanatban belépne az ajtón?
Kedves Sándor, mert magázódnánk, nyilván, avagy: Mösziő René, mondja csak: fehéret vagy vöröset iszik ma?
Kovács András Ferenc
Költő, szerkesztő. Szatmárnémetiben született 1959-ben. Ugyanott érettségizett 1978–ban, a Kölcsey Ferenc Líceumban. Kolozsváron járt egyetemre: 1984-ben végzett magyar–francia szakon. 1984 és 1991 között Székelykeresztúron élt, a közeli Szentábrahámon és Siménfalván, illetve a városban, az Orbán Balázs Gimnáziumban tanárkodott. Jelenleg Marosvásárhelyen él: 1990-től a Látó című szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője, 2008-tól a Látó megbízott főszerkesztője. 1991–2002 között a helybeli Színművészeti Egyetem dramaturgia-tanára, 1997 és 1998 között pedig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója is volt. Több rangos irodalmi díj kitüntetettje.
