Késhet a tavasz
Újévi vers csak
ennyi lesz – ablakkeret,
hogy nézelődj, mint
H. a toronyban… Hortus
conclusus ez is:
széljegyzet nyárutóhoz,
szeptemberi nap.
Az őszi szél japánul
sem jut eszedbe.
Ősznyár, tavasztél neve
sem jut eszedbe –
mind sajgó névtelenség.
Ablakodban ülsz:
kibámulsz önmagadra
még, ma, örökre.
Jégcsend, csillog a holdhó.
Újévi vers csak ennyi –
H. mint H
„légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.”
(Babits Mihály: In Horatium)
H. muzsikája
zápor viharzó
függönyén túl a fény zöld
agóniája
zeng bokron csüng a felhő
hány fűszál üdvözülhet?
H. epitáfiuma
zenéltem vándor
voltam szél volt mesterem
madárdal áldott
zápor megkeresztelt már
nyugszom itt nyílt ég borul
rám boldog nyomtalan fény
H. a magasban
madár se lát már néma
kietlen ég hull
mély szemekbe kép zuhog
át a szón a fény
kiszáll kihűlt terekben
már szeretetlen
a test a lélek elleng
űrbe szakadtan
Függelék antik költőkhöz
„Perzselő vágy Persephonéja lettél,
egyre mélyebben lakozol valómban –
titkosabb vagy, Tertullia, lázas, égő
vérlobogásnál”
(Caius Licinius Calvus)
Ifjaknak tavasz:
élet, ős vidámság… Vén
csontoknak a vers is agg
vesződség s lankadt
lelkierő – nehéz is
ódát írni a fényhez.
Bódult, illatos
ég borít földet, fürge
vizet, mezőt – rügy
bomlik, vad idő vonul,
boldog szél fut a réten.
Gályaraj szeli
tengerár húsát – újra
bizsergetőn száll
föl kósza, sok árny sivár
mélységből ragyogásba.
Roppant istenek
ihletét hullám hozza
sugárhajón – roncs
poéta kopott padon,
parkban sütteti vázát.
Ró a sápadt kéz
a viaszba pár sort… Vár
a költő még, s mosolyint,
ha lányok melle
villan, ring – szerelembe
hulltan szebb a halál is.
Tíz év múlva
(2015. június 5-én)
ülsz a padon majd
mint leszakadt havazás
ama kései
nyárban a nyelv a világ
nélküled is nyüzsöghet
ülsz ady szobra
mögött budapesten is
itthon a fényben
nem vagy már soha otthon
a hajléktalan égben
