"Ró a sápadt kéz a viaszba pár sort..."
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 5. (523.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Kőműveskelemenkedés
Szabó Róbert Csaba
Lelkünkbe hűlten alászáll - Beszélgetés Kovács András Ferenccel
Kovács András Ferenc
Versei
Lászlóffy Csaba
Versei
Szombati István
Öregházi capricció
Egyed Emese
Házra szálló fehérségről
Eternum vale
Szöllősi Mátyás
Versei
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Dimény Lóránt
A kút
Gyenge Zsolt
A meg nem mutatott képkocka - Hiánybeszámoló a 40. Magyar Filmszemléről
KŐVÁRI ILONA
Ki dalol a könyvespolcon?
Mike Ágnes
Bécsi szelet 5.
RÁCZ LEVENTE
„Szív és cserép maradjon ép”
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Ültessük fel a közönséget?
Hírek
 
Szombati István
Öregházi capricció
XX. ÉVFOLYAM 2009. 5. (523.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

A második infarktusom után úgy kezdtem érezni, nálam is kopogtat a legutolsó óra. Kár lenne szépíteni, kicsit beijedtem. Míg vörös takarmányt legeltem, igen jó étvággyal, tükörfényes voltam, akár a pártházunk tetején a csillag, nemigen ismertük a Madách-i igéket. Mi csak abban bíztunk, aki a mindennapit adta tejfellel, friss hússal. Akár a mesékben, terült az asztalkánk. De ahogy elkezdett ketyegni az órám – a feleségem meghalt, disszidált a fiam –, bármit ettem-ittam, rossz ízek böffentek. Fel kellett tennem az ötszáz lejes kérdést: érzel még olyan ízt, mint az akácméz? Ha nincs már olyan ízed, érdemes-e élned? Nem vetted még észre, ha erősebb szellő fúj, zörögsz, mint a kóró? Mit lehetne tenni, hogy fejben és lélekben helyre tehesd magad? Mi lenne, ha nyitnál egy kutyaalapítványt, hogy ne csaholjon benned az eltaposott emlék? Vagy elszálltál magadtól? Tényleg úgy gondoltad, szeret a város, ha olykor végig mertél menni a korzón, ahol leginkább fiatalok jártak? Azt hiszed, őszintén sajnáltak, mikor azt mondták a szemek, kissé megroggyantál, ha nem szeded a lábad, utolér a kaszás? Vajon ők is látták, kivel parolázol? Vajon ők is sejtik, hogy a melankólia kétarcú, igen különös jószág? Nem kéne ízlelni a fajsúlyos főnevet, hogy végre elfogadhasd? Ha ízekre bontod, nem árt beismerned, hogy nem éppen testvére a jóízű kedélynek. Ha nem kezeled szépen az öregség szekerét, a szakadékba nyomja… Úgyhogy próbálj meg ellépni, ne nyúlj érte máris, csenjél egy kis mézet a mosoly puttonyából…
Egyhelyben topogtam, mint egy tojós jérce. Szeretném már tudni, innen hogyan tovább? Játszadozzunk kicsit a kétarcú főnévvel? Nem lehet, hogy ez is egyfajta kacsintás az ismeretlen felé? A szakrális csoda, ahogy a művészek mondanák, talán kizárt lenne? Miért kéne még járnod a tegnapi táncokat, melyeket a nejeddel, ha kettesben voltatok, a szocik tangójának mondtatok mindig? Nem éreznéd, Mihály, hogy a melankóliának érdekes nyelve van? Akár a zenének vagy Pablo Picassónak, sokféle az arca…. Látomás és magány, kudarc és félelem, nyílt titok és rejtély… Kérdezem én tőled, az egykori főgurut, az erdélyi komondort, van-e közös nevezője? Mondd, hogy van, kurta kis életed mézbe mártott csokra! Vagy nem éreztél ilyet sose még legbelül? Nem merted gondolni, hogy innen már nincs tovább? Hogy a legtisztább égből is jöhet villámcsapás?
Hogy mikor kopogtatott ez a fura címszó, nem tudom már. Talán éppen akkor, amikor lebénult a jobbiknak hitt kezem. Akárhogy kínlódtam, nem ment az sms külhoni fiamhoz, várta. Azt hiszem, érezte, hogy komoly bibi lehet, mert nyomban hazarepült. Na, majd kézbe veszlek, ne is tiltakozzál! Felejtsd el, ki voltál! Ha valóban ember, ahogy te hitted, akkor hallgassál rám! Mit akarsz csinálni? – pillogtam félénken, mint a sánta kutya. Amit kell ilyenkor, emelte a hangját, eladom a villád, megyünk öregházba! Ott mindenki egyforma, öreg, nem kell pityeregned, te még csak 78 vagy, élet duzzad benned!...
Mit mondjak, feleim, mint aki ingoványban topog, el voltam kenődve. Próbáltam repülni, mint a beteg szárnyú madár, de ahogy emelkedtem picit, nyomban visszaestem. Ha tényleg ember voltam, fel kéne most adni? Nem lehet még nyalintani valamit abból a mézből?
Bár nem voltam túl derűs, hagytam, hogy bevigyen a fiam a város legszebb öregek házába. Tudtam, kik vesznek majd körül, hogy rögtön felismernek, hogy minden kis gondjukkal hozzám fognak jönni, de azt is tudtam, hogy a lehetőségeimhez mérten itt is segíteni fogok, talán azt is pótolhatom, amit mulasztottam a nagy szék árnyékában…
Az első szomorú reggelen, mielőtt cseppent volna a várva várt mézből, Totyogi kérdezett, a féllábú suszter, a legjobb szobatársam (akár a gonoszok, éppen heten voltunk abban a „zárkában”). Hogy viszsza ne aludjak, rögtön felém fordult, panaszkodva mondta: megint esik, Mihály. Honnan tudod, Dénes? Fáj a lábom, Mihály, améket levágták. De ez még semmi, ugrott fel hirtelen. Mit láttál még, cipész? Egy limuzin fékezett, úgy látom, rózsaszín! Savanyún nevetek: olyan, mint az álmod? Az én álmom nem színes, de elhiheted, főnök, ez biztosan rózsaszín!
Magamban legyintek: suszter, én, ha nem haragszol, szunyálnék még pindirit. De az öreg – nálam hat évvel idősebb – úgy látom, nem hagy, köti az ebet a karóhoz, megpróbál sokkolni:
– És ha Jézus szállt le?
– Az öregek házára? – heherészek kicsit, majd, hogy térjen észhez, hűvösebb zöngékkel csipkedem. – Úgy látom, Déneske, bal lábbal keltél.
– Én vagyok a hibás, hogy csak bal lábom van?
Nevetgélünk pindirit, talán oldottabban, mint kora reggel szokás. Ajánlja, hogy kivisz, megmossa a hátam és lányokról énekel. Köszönöm jóságát, kebelbarátságát, de már úgy döntöttem, maradok a csapnál, nem kell szárítkoznom, töltenem az időt, összekapom magam s mehetek a kertbe, a sétáló udvarra napfényt gyűjtögetni…
– Szakadó esőben?
– Tényleg esne, Dénes?
– Nem mondtam még, Mihány? Megsúgta a lábom, améket levágták.
– Akkor megnézem a postát, nem árt, ha tudjuk, mit írnak a lapok, talán azt is tudják, hogy itt van a …
– Hurrikán?
– … kánaán!
Ahogy kiléptem a folyosóra, kerestem egy dohányzó helyet, mert ha a zakóm rejtekében találok egy cigit, rögtön kap egy tüzet. Ha lemellezek párat, felüdülök kicsit, a régi időket idézi, meg a dokim hangját és ravaszkás mosolyát: ne gyújts rá, Szikszai! Nem tudod, hogy mi volt? Nem félsz a farkastól? Nem félek!, szegem fel a fejem. A te korodban, Mihály… Nekem nincsen korom!, húzom ki magamat. Úgy pillogok felé, akár egy jegenye, ha a szél cibálja. Te pedig fogd be! Kinek köszönheted, hogy huszonhárom évig a legnagyobb klinikát vezetted? Ha nem teszlek nyugdíjba, a mai tulajoknak felcsernek se kellesz! Ne vágjál mutrákat, ez a nagy igazság! Ne mondd, hogy szar voltam, hogy akkor se léptem elég nagyot, amikor tehettem volna. Nagyon jól tudhatod, meg voltam kötözve, a felső parancsoktól kaptam a levegőt, ki voltam centizve… Ha mégis vétkes lennék, a nejem duzzoghatna. Mert akkor se vittem svájci klinikára, mikor engedélyt kaptam fentről… Talán a fiam is azért ment messzebbre, disszidált, hogy vegyem észre magam… Rendben, huncut doki, eldobom a bagót, de remélem, tudod, nem rád való tekintettel teszem…
Lépjünk vissza picit, úgy látom, hozzák a reggelit, valami felvágott, vaj, gőzölgő teával. Mikor megtudták, ki vagyok (voltam), azt mondták, ha akarom, az én kajáimat behozzák az ágyhoz. Nem, hallani se akartam róla! Ami volt, elmúlt! Itt mindnyájan egyformák – vének, nyomorékok –, emberek vagyunk. Ahogy nyújtózom az egyik megyei lapunkért, akár egy riasztó, fura hang érkezik a hátsó ajtó felől. Felteszem a cvikkert, nézem az újságot, akkora elánnal, mintha számomra fontosabb most nem is létezhetne. Még akkor se nézek fel, amikor mellettem kinyílik egy ajtó.
– Ez itt az ebédlő – mondja a főgondok behízelgő hangon. – Mikor nem terítenek, akkor társalgó is, römi- és kártyaterem. A folyosó két végén, mint már említettem, közfürdő működik. Odakint, a százéves fák alatt padok és sétáló.
– Figyelnél rám, anyus? – Női hang kérdezi, kicsit ingerülten. Olyan keménységű, akár a fiamé, mikor beszállított ide. – Próbálj koncentrálni! Nem érted, anyukám, használd azt a mankót, el foglak engedni!
A főgondnok nyel egyet. Hogy enyhítsen pindurit a feszültség élén, rólam kezd beszélni hízelgő hangon. – Az ott Szikszai úr. Ha idevaló lenne …
– Anyám itt született! – pattant a lány hangja. – Mit gondol, főmufti, ha nincsenek gyökerek, elcipelem ide?
Erre már felnézek. Úgy kezdem érezni, dermed a mozdulat. Mint egy légkalapács, zakatol a szívem. Létezik? Ez a könyökmankós, ősz hajú hölgyike a csinos Róza lenne?
– Maga még emlékszik? – postázza mosolyát izgató zöngékkel.
– Hogyne emlékeznék? – lépek gyorsan felé. – Maga volt az első főiskolás…
– Vörös-egyetemes.
– … aki hozzánk került!
A lánya, úgy vettem észre, nem nagyon díjazta az egymásra találásunk tényét. Miután megnézett jobban, felcsapta a fejét. Az anyjába karolt és kifele húzta: Gyere, pihenned kell, ugye, megbocsátja, uram?
– Ne vegye rossznéven – hallottam kívülről –, bocsásson meg neki.
– Úgy gondolja, van mit? – kérdeztem Rózától.
– Ígérem, Mihály, később megbeszéljük!
– Később? Önnél hány óra a később?
– Legyen türelemmel, érje be, hogy később.
Mint egy keljfeljancsi, le-fel téblábolok. A megyei újságot levágtam a földre. Arra nem gondoltam, hogy más is elolvasná, csupán az ordibált a kabátom alatt, minden zsigeremben, hogy nem kell még gyászkeret! Olyan buzgó lettem, mint megyei főnököm előszobájában, amikor sikerült megpillantanom Rózát. Akkor, bár nős voltam, úgy éreztem, beindult valami! Mint egykor Dózsa széke, mindenem perzselt. Én, a második ember, egy szinttel alatta voltam, de mindent elkövettem, hogy okokat keressek, hívjam telefonon, hallhassam a hangját! Éreztem, töltődök vele, míg az ifjú nejem sorvadt, vidéken tanított. Talán a főnök elvtárs is észrevett valamit, mert rögtön megkérdezte: hozzam be ide, hogy közelebb legyetek? Talán majd jövőre, köszönöm Pricopnak, ha egy évet lesz falun, kit küldöl helyette az isten háta mögé?
Bevallom, restelltem picikét, ám ha esténként a nejem nélkül bújtam a puha paplan alá, Rózát is „éreztem”, tettem neki párnát. Nem tudom, miért, egyre betegesebben áltattam magamat, meglátod Misikém, egyszer váratlanul rád nyitja az ajtót! Éppen ezért, ettől a perctől, sose zártam kulcsra. Gyertyákat gyújtottam, pezsgőket jegeltem. Vártam. Mikor elbágyadtam, fetrengtem az ágyban, mint a hasfájósok. Ha behunytam a szemem, forróság öntött el, lássatok csodát, akár a mesékben, megjelent előttem átlátszó ruhában! – Itt vagyok, arkangyal, tárta szét a szárnyát. Ha tényleg reám vártál, miért nem röppensz felém?
– Arra kérnél, Róza, ünnepeljem magam?
– Hány éves vagy, Misi?
– Annyi, mint Attila. Írsz pár strófát nekem?
– Nem elég, hogy jöttem, hogy az ágyadhoz repültem?
– Valóban te lennél?
– Miért bénázol, Mihály? Miért bénázol mindig a főnök árnyékában? Miért nem nyalizol, hogy első ember lehess?
– Tényleg te vagy, Róza?
– Mit gondolsz, gyermekem, hogy kerültem volna Pricop szobájába?
– Én úgy emlékszem, Róza, KISZ-titkárként kezdtem. Mikor beléptem a pártba, a városhoz kerültem…
– Aztán?
– Pártegyetem.
– Aztán?
– Második szék a városnál.
– Aztán?
– Beleragadtam a székbe, az örök másodikba.
– Nem fúrtál meg senkit?
– Még nem fúrtam, Róza… De ha te eljöttél…
– Oltsd el a gyertyákat, dobjad ki a pezsgőt!
– Miért tenném, Róza?
– Mert nem vagyunk kettesben!
– Viccelsz? Az én kedves nejem Csacsipusztán tanít.
– De a szeme itt van!
– Miről beszélsz, Róza?
– Az esküvői képről. Ott feszít a falon!...
Igen, nyelem a sóhajom az öregházi helyiség szürke folyosóján. Bár még szemerkél az eső, kimegyek a kertbe. Mint egy éhes tigris, nézem a helyeket: ha majd jobb idő lesz, hová tudnánk „bújni?” Tudom, ezek aberrált, perverz gondolatok, de ahogy megláttam, úgy kezdtem érezni, újra férfi lettem! Talán jó volt megrokkani, mert ha nem rokkanok, otthon ülök tovább, nézem a kertemet, várom az egerem, hogy csiszolja a fogát a ruhásszekrény mögött. Pricop is az öregedő komcsi, boldognak látszott, mikor az üde Rózát őmellé ültették, ahogy jött az egyetemről. Vajon, ha ráhajtok akkor, most lehetne esélyem?
Bár nemigen reméltem, hogy jön ma ebédelni, idejében mentem, hogy az asztalomnál foglalhassak helyet. Totyoginak szóltam, mikor oda akart ülni, sajnálom, öreg, egyelőre légy elnézőbb velem.
– Értelek én, Mihály – bólogatott hozzá. – Unod a Daciát, Limuzin kellene?...
– Na, akkor – villant sötét szemem –, szent a béke, Dénes? – és nyújtottam a kezem.
– Nem fogsz pirongani, mint a kamasz gyerek, ha néha majd oda-odanézek?
Mintha kukac rágna, egyfolytában nyüzsgök. Még jó, hogy a lábom elég jól szuperál, ötszázszor odavisz Róza ajtajához. Nem hallok semmi neszt; nagyon fáradt lenne, elaludt volna? Alig találkoztunk, máris feszül minden? Kínozzuk egymást, hogy jobban örülhessünk, ha nyílik majd az ajtó, ha újra találkozunk?
Visszamegyek az ebédlőbe, mintha azt hinném, hogy ott van. Csak a levesünk gőzölög. Totyogin kívül mindenki kanalaz. Megannyi árgus-szem, a tányérjára figyel. Mint a kenusoknál, tempós a csapásszám, kanalak csattognak, őröl a protézis. Aki nagyon béna, ott a gondozónő, segít. Akár a gyereket, kevélyen biztatják: még egy kanálkával, ezt most apukáért… Az én kezem még (legalábbis az egyik) fürge, mondanám Rózának, ha itt lenne mellettem. Meg fogod majd látni, ha kiülünk a kertbe a gesztenyefa alá, csodákat művelek az arcod, kebled körül… Hidd el, nem hazudok, gyere már, kedvesem, bizonyítsak neked!...
Telt az idő, nem jött. Ami bosszantóbb volt és kétséget ébresztőbb, hogy hiába vártam, sürgettem az időt, a vacsorához se jött, üres volt a széke, ráadásul a suszter is rosszmájú hangon csipkedte a türelmem. – Holnaptól jöhetek? Marad a Dacia a Limuzin helyett?
Sajnos, maradt. Ha majd rendbejövök, elmesélek mindent. Neked is, Hanuka, nézek az ég felé, ahol a szellemét sejtem. Egyelőre ennyi. Másnap ugyanis, mikor a gondnokkal rátörtük az ajtót, ott feküdt a földön a felsikált parketten. A csinos könyökmankó mellette. Úgy láttuk mindketten, hogy amikor elesett, az ajtó felé indult…




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében