Kötelező gyász
A gyászok ideje következett.
Ahogy halál dorombol mindenütt.
S mindig anyámra néztem, hogyha metszett
játéka csapdosott fejünk fölött.
És zaklatottan vizsgáltam a testet.
A formában bujkáltak szemeim –
és koncentrációmban megzavartak
elhasználtnak tűnt lélegzeteim.
E vizsgálódás a tetszés jele,
egy egyszerű, kimondatlan kis bók volt,
ahogy a kisgyermek csillám-szeme
egy újnak látott mozdulatra csókol.
Így űztük egymást, én, a lehetőség
s ahhoz az ágyhoz szögezett anyag.
Úgy hittem, hogy ha megérintenék,
csukott szeme nyílna. Nem lenne vak.
Megszólítana még az az idő;
a sokat hallott és talán tapasztalt.
A most sápadtan elhúzódó teknő
tán annyit mondana: „Nézz rám, magasztalj!”
Már akkor is csak kényszer szülte bennem
e konok-zivatarnyi áthatást –
s a rettegés a belső zsebeimben
az élet ünnepélye, semmi más.
Félelmünk néha szentnek hirdeti,
ahogy a vérsejtek kiszáradt ágya
még visszaszól, s szándéka lükteti:
muszáj, hogy rázokogjunk vánkosára.
Mehetsz
Örömmel hagylak itt. És meghagyom;
nem is lehetne ennél ridegebb.
Már el sem élvezek. Unom, nagyon.
Nyomottak vagyunk. Tompák, hidegek.
Unom a tested. Hogy olyan fehér.
Bűntudatom is néha felriad,
hogy nem tetszel, hogy nem kívánlak. Mért
szolgálnálak a szerelmed miatt?
Mert nem sírok, ha sírsz, és nem remélek,
ha remélsz. Nem szeretek, ha szeretsz.
Hiába vagy jó, hiába a „mért”-ek.
Azt ötször is leírnám, hogy mehetsz.
Nem számolhatom össze, miket adtál.
Te könnyen számolnád, mit adtam én.
Egy testet látok: arc, két láb s a két váll.
Inkább a rossz, mint bármilyen remény.
Mert nem bíznék abban, hogy az vagy ez,
hogy megszeretlek – ezt nem tehetem.
Bár kétségtelen, hogy szerettelek,
s ha így volt; nem lesz elfelejtve sem.
Csömör. December
Csak azt láttad, hogy esznek, esznek.
A testüket tömik, zabálnak.
És szájuk mosollyal lefestve
nyújtózik hallgatásba.
Hideg van. Sehol egy jó test.
Csak tépelődés, két ünnep között.
Talán ideje, hogy levesd,
kik rád akaszkodtak. Töröld
már le a világot magadról.
A párnád alá gyűrd az éveket.
Hisz három nap után tudod jól,
hogy meggyűlölted mindened.
Délután
Két kisgyermekkel utazott magában
s azonnal feltűnt, alig bír velük.
Egy rész szeretet, nagyobb rész merevség
dorombolt körülöttük mindenütt.
A tömeg egyre zavartabban nézte;
az egyik hallgat, másik nyavalyog.
S a megvetés csupasz szemükbe mérte,
ha ők sújtanának, lenne a legnagyobb.
És az anya sem sokat tétovázott.
Arcára kapott a nagyobb gyerek
feltehetőleg már mindennapos
pofont, mitől nem tudta, sír vagy még nevet.
A szája, ahogy össze-összerándult,
tán valami sírással küszködött
úgy, hogy valószínűleg tudta, ráhull-
tak a rendíthetetlen ösztönök.
Egyre összébb húzódott a csoport.
Zavartan nézték, könyörtelenül,
hogy a megvert gyermekből egy komoly
s tán érthetetlen kérdés felmerül.
Szemében merő izgalommal mondta:
„Ha ő sír, miért engem versz, anya?” –
S azóta sem értem, hogy éledt újra
kezében a lendület fonala.
