"Ró a sápadt kéz a viaszba pár sort..."
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 5. (523.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Kőműveskelemenkedés
Szabó Róbert Csaba
Lelkünkbe hűlten alászáll - Beszélgetés Kovács András Ferenccel
Kovács András Ferenc
Versei
Lászlóffy Csaba
Versei
Szombati István
Öregházi capricció
Egyed Emese
Házra szálló fehérségről
Eternum vale
Szöllősi Mátyás
Versei
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Dimény Lóránt
A kút
Gyenge Zsolt
A meg nem mutatott képkocka - Hiánybeszámoló a 40. Magyar Filmszemléről
KŐVÁRI ILONA
Ki dalol a könyvespolcon?
Mike Ágnes
Bécsi szelet 5.
RÁCZ LEVENTE
„Szív és cserép maradjon ép”
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Ültessük fel a közönséget?
Hírek
 
KŐVÁRI ILONA
Ki dalol a könyvespolcon?
XX. ÉVFOLYAM 2009. 5. (523.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

Vékonyka, apró termetét meghazudtoló mély alton fogott dalba Boda Edit második, 2008-ban megjelent kötete: Dal születésre és halálra. A kötetcímhez igazodik a már első látásra megkapóan bájos, melankóliát sugalló borítóterv is: hervadt virágok látványa, elképzelt fanyar illata mesél egyetlen megfagyott pillanatfelvételben a valamikori törékeny életről, és az elkerülhetetlen elmúlásról.
Érdemes a címnél kissé tovább is elidőzni. A születés, halál köznapi tudatunkban két annyira ellentétes, polarizált fogalom, hogy így, egymás mellett már nem is anynyira csak önmagukra képesek utalni, hanem sokkal inkább arra az intervallumra, folyamatra, amit közrefognak, magára az életre, a mindenségre, a teljességre.
A dal eleve könnyed műfaj, a súlyosabb, átfogó, összetett tartalomhoz viszont idomulni képes, áttetsző műfajként, formaként megjeleníthetővé, előadhatóvá, átadhatóvá teszi mindazt, amit önmagában megélni sokkal bonyolultabb.
Hogy mekkora kihívás az életre önmaga komplexitásában reflektálni, tükrözi a költői nyelv is, melyből már a fülszövegben ízelítőt kap az olvasó, s nem kevésbé utal erre a kötetet indító költemény is: A bűnbánó teremtő imája. Egyáltalán nem egyértelmű, hogyan olvassuk a kötetnyitó sorokat, hiszen feltűnő, hogy megelőznek három fő ciklust, s a kurzív is jelöli, hogy ezek a sorok kitüntetett helyük által ráíródnak a többi versre, értelmezik azokat. Problémás ugyanakkor a cím megfejtése is, hiszen függőben hagy két értelmezési lehetőséget is. Az első szerint a Teremtő egyfajta képzetét nyújtja a vers, azét az Alkotóét, aki mindenek felett áll, életen és halálon uralkodik. Ha ehhez ragaszkodunk, érdekes, hogyan egészül ki, értékelődik át a Teremtő személye a bűnbánás, a bocsánatkérés, az imádkozás által. Egy másik lehetséges értelmezés szerint a teremtő, alkotó művészről van szó, aki esetében már természetesebb a kötet elejére tűzött szabadkozás művészi gesztusa, az ima, a bocsánatkérés. Kérdésessé válik azonban, hogyan, mi módon képzeli uralhatónak a teremtő az életet, a halált (talán a költői nyelv által?).
Még mindig csak a címeket böngészve, elég érdekes és feltűnő, hogy a ciklusok nevei (TITKOLT CSODÁK, AZ APOKALIPSZIS TORKÁBAN, FÚJ – NEM TUDOM, HOVÁ, MI VÉGBŐL) első olvasásra nehezen fedik le a versek címeit, mintha a ciklusok egyenlően osztoztak volna ötvennégy versen, figyelmen kívül hagyva, hogy egyes versek címei átkiabálnak egymásnak különböző ciklusokból (ilyen pl. J.A.-apokrif és Kortárs lelet, Feltámadás és Harmadnapon, Belőled számkivetve és Hozzám menekül stb.). Izgalmas felfedezőutat kínálnak ezek a vershálók, összeolvasási lehetőségek, nem csak egy cikluson belül, hanem ezeket áthidalva is, hiszen új olvasatokhoz vezethetnek a különböző verskombinációk.
Hogyan történtek mégis a besorolások az egyes ciklusokba? Mit tematizálnak az egyes ciklusok darabjai?
Már a ciklusok nevei is jelzik, hogy a versek az életet egyáltalán nem a maga mindennapiságában, konkrét mivoltában mutatják fel, hanem inkább olyan teleológiai dimenziókba projektálják, melyekben lépten-nyomon a transzcendens, a megmagyarázhatatlan megnyilvánulásaival szembesülünk. Minden, ami ismerős volna, vagy érzékszerveinkhez köthető, a szövegben felolvad, elveszti behatárolhatóságát, formáját, időbeliségét, irányát, akár célját is. Minden megkérdőjeleződik, ám egyben mindennek új, eddig ismeretlen minősége újra megismerhetővé és felfedezhetővé válik.
Ennek a megismerési vágynak, harcnak nem csak egyszerű eszközévé, hanem világává válik a nyelv. A művészi nyelv odafordulása a mindenséghez, önnön újjászervezését, újjáteremtését kívánja meg, csak ez teszi lehetővé az újfajta megismerést is. Ennek az újrafogalmazási kísérletnek, törekvésnek az eredménye az a sajátos versnyelv, mely nem egyszer szokatlan szókapcsolatokkal, képzettársításokkal él, a kibeszélhetetlen megragadásának hajszolásában („Hivatásos vigasztalók támogatnak ki/ a tudás fája alól” – Fúj – nem tudom, hová, mi végből; „tövispupilla”, „Reped az idő szikkadt mákgubója” – Reped az idő; „Vakondtúrásos hold” – Az emberfia éneke stb.).
A versnyelv egyben különös viszonyt állít fel az én és a világ között. Az én absztrakt módon beleíródik a világba, a mindenség mozaikjaiból válogat, hogy önmagát összerakhassa, ettől válik paradox módon jelenlévővé is (birtokjelölő kifejezések vagy többes szám első személy által), de személytelenné és meghatározhatatlanná is, hiszen az én-képzetek a variálódó mozaikok révén folyton elmozdulnak. A folytonos mozgás, továbbírhatóság az én konstans metamorfózisához, születéséhez és halálához, az ének változatos szólamainak dialógusához vezet.
A TITKOLT CSODÁK főként az önmagára ismerő, önmagára ébredő, csodálkozó, de még mindenképp kutató ént tematizálják mint magát a titkot. Minden születésben, halálban ott lappang az én-meghatározási törekvés, állandóan nekünk szegeződik a kérdés: tulajdonképpen mi az, ami létrejött, és mi az, ami elmúlt (A fák emlékére, Kaiserachenben, Átváltozások 1, Átváltozások 2). Nehéz eldönteni, hiszen a halál sokszor egy újabb élet kiindulópontja is (Belépőjegy – „Bogárhátú halál/ morzsát szemel/ belőlünk,/ aztán újra öszszerak.”). A megszületéshez mindig valamilyen félelem, didergés, bizonytalanság társul. Csak egy biztos: a halál után újra csak élet jöhet.
Élet s halál különválasztását tovább bonyolítja, hogy absztrakt és konkrét egybefonódik. Míg az elsőhöz általában az örök, a másodikhoz a mulandó dolgokat társítjuk. A versnyelvben azonban a kettő teljesen összekeveredik, konkrét, akár testi jegyek, szervnevek társulnak elvont fogalmakhoz, és fordítva (Naponta leskel – „félelem bársonytorkán/ lecsusszan két finom falat:/ két női mell”, „lelkem cipzárját lehúzza:/ pucér kereszt a vádirat”; „húsom párolog a félelemtől” – Virradatkor). A test ugyanakkor szétíródik a mindenségbe, a teljességben szemléli magát (Belőled számkivetve – „Megláthatod magad:/ a Nap a gyökerek alatt,/ s a törzseken araszol/ a trágár, kétszínű halál.”), önmagának és mindennek a része, társa, rokona (Virradatkor – „Anyád vagyok. És testvéred.”), elveszti minden tájékozódását is (Belőled számkivetve – „Ki ütött meg és hogyan?”; Virradatkor – „Hogyan kerültem nyakig földbe?”).
Az élet-halál, életteli-élettelen kontrasztjának fényében a szerelem témája is sokkal elvontabb: inkább válik az említett ellentétek szerelmes összefonódásának jelképévé, a két pólus kultuszának egybeolvadásává, semmint profán megnyilvánulássá (Kőhattyú).
Titok és talány a több szólammá születő én különböző narratíváinak egymásra hatása és egybeolvasása, értelmezése is (a távolságtartó, szemlélő, vagy személytelen én és tárgyias leírások váltakozása), a normál és kurzív szövegrészek montázsa szintjén (Kikötőben, Titkolt csodák – „Mellékdal”).
Az APOKALIPSZIS TORKÁBAN már azokat a jeleket tematizálja, melyek (az én és a világ viszonya után) az „odafenn”-valókra terelik a figyelmet. Mindenképp valamilyen tekintetterelő költemények a ciklus darabjai, melyekben a leghétköznapibb gesztus is jelképes, áthallásos (Pénteken – „mielőtt számlám benyújtom”). A profánt kiegészíti a Jelenések megidézésének harci-mitikus hangulata (Apróhirdetés; Árvaság – „Kinek kabátja gombját/ nem varrja fel senki többé/(...) ha feltámadásra hív a síp,/csak a másik oldalára fordul”; Altató helyett – „Krisztusok/ bukórepülése:/ légiriadó a szívben”, „rohamosztagként/ közelít a reggel”; Hadicsel; Titkos hadviselés).
Az én is látomásos, szürreális képzetek világának lenyomatában él tovább, metamorfózisának egyik újabb láncszeme Az áldozati állat ( – „Mezítlábasan inalok,/ vad- vagy emberbőrbe bújva”, „ótvaros, hatalmas arcon/ napmadarak raja fakad;/ lábam elé bukik húsuk,/ sír a csontjuk, rí a májuk”; Az apokalipszis torkában).
A félelem is újabb színben tűnik föl: a vég olyan, mint egy elnyeletés (egy szörny által), nem várt, nem kívánt, rettenetes; olyan, mint egy önmegadás, az élet orv megszökése (Hadicsel). Az idegenkedést fokozza az apokalipszis figuráinak szokatlansága, ijesztő megjelenítése (Az idő jelei – „Álarcos angyalok/ masíroznak”; №. 31 – „Adonisz-testű, őszült/ angyalok”; Feltámadás – „rabruhás angyalok csontja késeli végig az időt s teret”; Ma a paradicsomban – „Égi patkányok jönnek,/ szívem akarják”), valamint az időbeliség megfoghatatlansága is, egyrészt a fordulópontra való kihegyezettség (időkitágítás) miatt (Az idő jelei – „miféle dobbanás a mellben?”), másrészt az idő végleges felszámolásának (beteljesedésének) következtében (Az apokalipszis után – „Isten a porba írogat. (...) nincs nappal, nincs éjszaka”).
Nehéz elképzelni, mi jöhet még egy apokalipszis után, a FÚJ – NEM TUDOM, HOVÁ, MI VÉGBŐL azonban éppen a bizonytalanság által írja tovább az elképzelhetetlent, az ismeretlent. Továbbgondolódnak a fa, létra motívumai (Dal születésre és halálra, Születésnapjára, Napjaim világa), s a jelenéses látomásokat kiegészítő archaikus mitikus révén („világfa”, „lajtorja”, „hét madár”) az isteni, a végtelen is újabb megvilágításba kerül: egyszerre elvont és konkrét, élettelen és létező (Könnyű dal – „másodrangú istenfiként/ így alszom téli álmom”; Bizonyíték – „Kőbe faragott, árva Isten –/ egyetlen társa: hangja vesztett/ szó a száműzetésben.”). Az archaikus-mitikus világszemlélet hatására animizálódnak a természeti elemek, az égitestek, növények, állatok is.
Mindez csak megerősíti azt, hogy ami él, az meghatározhatatlan, megjelenésében folyton átalakuló, akár absztrakt; csak ami meghalt, az válik jól definiálhatóvá, megfoghatóvá (Meghatározatlanul – „háromszögű halál”; Kortárs lelet – „véren és húson csámcsog a pusztuló idő”).
A sokszor népdalok regiszterére emlékeztető sorok groteszk tartalma ellentétben áll a versek pörgő, könnyed ritmusával, taktusával, egyszerű rímeivel, ám ez is a kötet paradoxonjainak egymás melletti megféréséhez igazodik.
A  kötetet méltán zárja az Otthonra leltem, úgy lehet  c. vers, hiszen részben kifejez egyfajta megnyugvást, másrészt azonban ezt is elbizonytalanítja, ambivalenssé teszi: az én meghatározhatatlan marad, köztes állapotú, ám pont a világba való beleíródás, azonosulás által belenyugszik a folytonos újjászületésbe és halálba („Otthonra leltem, úgy lehet,/ az ég alatt, a víz felett,/ tépáz egy égi harsona,/ eső vagyok és út pora”).

Boda Edit: Dal születésre és halálra. Koinónia Kiadó, Éneklő Borz Könyvek, Kolozsvár, 2008.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében