Nem átvitt értelemben használom a cím első szavát. Nem akarom felültetni a közönséget. Megteszi ezt a napi reklámhalmaz helyettem, helyettünk. A kereskedelem bizony nagyon is használja a szó átvitt értelmét. És mi hagyjuk is magunkat becsapni. Részt veszünk a nagy JÁTÉKBAN. Sőt, mi több, néha még szeretjük is, hogy becsapnak minket. Hajlamosak vagyunk minden talmi szépséget komolyan venni: ruhában, szellemi táplálékban, érzelemben, lélekélményben. Készen kínálják nekünk az értéktelenebbnél értéktelenebb „szépségeket, jóságokat”, és vevők is leszünk rá. Nemcsak a filmek gyártják az álmokat, de a fogyasztás profitját emelni akaró gátlástalan kereskedelem is. El akarnak ámítani bennünket, gátlás alá helyezni józan ítélőképességünket, és sokszor, többször, mint hinnénk, sikerül is ez a láthatatlan, de nagyon is aktív erőknek. A jelszó: vonjuk be az embereket a hasznot hozó mágikus körbe.
A modern művészet, főleg a kereskedelmi része mesteri fokra emelte a közönség bevonásának művészetét. Mert művészet egy nagy tömeget valamilyen célra mozgósítani, sőt, mi több, valódi bűvészmutatvány. A hangversenyéletre utalva elég azt bemutatni, hogyan vonz nagyszámú közönséget a nagyszámú előadók jelenléte. Ezerhangú koncert (értsd: ezer résztvevő) ezreket vonzhat a meghallgatásukra. A nagy szám nagy számot is vonz. Azért hallgatjuk meg a hangversenyt, mert nagy a feldobás. Az aránylag kis létszámú, néhány muzsikus színpadi jelenlétét igénylő könynyűzenei hangversenyeken a nagy feldobást a teátrális környezet (színpadi reflektorözön, kilométerekre hangzó elektronikus hangerősítés, végtelenségig fokozott testmozgás) biztosítja. A reklám is a nagy feldobást sugalmazza: nagy neveket, nagy zenéket, nagy sikereket varázsol elénk a média minden területén, gyakran groteszkül túllicitálva a nagy feldobást is. Manapság a komolyzenét is nagy csinndarattával igyekeznek eladni, hiába megirigylendő a stadionkoncertek sikere.
Sok szimfonikus hangversenyen olyan nagy a feldobás, hogy az már eleve sikerrel vetekedhetik a stadionkoncertekkel. Hatalmas termek állnak rendelkezésre, hatalmas méretű színpadokkal, azaz koncertpódiumokkal. A százon felüli zenekarokhoz még vagy kétszáz kórustagot is a pódiumra állítanak, és, hogy a hatást még fokozzák, a közönség egy részét (esetenként tekintélyes tömegét) is a pódiumon helyezik el. A zenekar mögötti balkonok is roskadoznak a hallgatóság súlya alatt, nem is szólva az ezres hallgatóságról az óriásteremben. Ki itt a szereplő? Csak látszólag az előadók népes tömege, az igazi szólista maga a hallgatóság. Őket pásztázzák a tévékamerák, őket szólaltatják meg a riporterek, őróluk beszél sokszor a kritika.
Miért hallgatjuk az ilyen koncerteket? Mert más is hallgatja. És nem kevesen! Miért hiányoznék én erről az eseményről? Tömegvonzás, jut eszünkbe a legmegfelelőbb szó e jelenség értelmezésére. Az egész divatipar ezzel dolgozik, miért lenne kivétel a szórakoztató ágazat, és miért ne társulna hozzájuk a művészi szolgáltatások hálózata is? Az igazi nagy kérdés, hogy mit is hallunk ezeken a tömegvonzatú hangversenyeken?
Tudjuk, hogy zenét hallgatni csak úgy érdemes, ha megnézzük, kivel hallgatjuk. A tömeges együttlét teljesen más irányba módosítja felfogóképességünket, mint a kevésszámú baráti társaság jelenléte vagy a teljes egyedüllét, amikor is a legjobb társaságban vagyunk: A MAGUNKÉBAN. Mit csinál velünk a tömegvonzás? Eltompítja érzékeinket, már-már csak azt hallgatjuk, AMIT A MÁSIK. Mások fülével hallgatjuk a jól ismert műveket és mások élménye lesz a miénk is. De néha milyen jól jön az, hogy mások éreznek, gondolkodnak helyettünk.
Lehámlik rólunk egy önmagunkra erőltetett felelősségérzet: az tetszik nekem is, ami másoknak tetszik. Nagy megkönnyebbülés: a tömeg, az arctalan massza veszi magára az egyén felelősségét. Egyfajta boldogságérzet uralkodik el az egyénen: ezért érdemes zenét is hallgatni.
