„Az az év, amelyben én születtem” – kezdődik Kisgyörgy Réka egyik írása – „a megegyezések éve volt. A hatalom megegyezett önmagával abban, hogy nem hagy senkit szóhoz jutni, a nép pedig egyszerűen hagyta, hogy szavát szegjék. A téboly épp csak hogy elkezdődött.” De mikor is kezdődött el mindez? Most végre bekövetkezik, amit Petőfi Az Apostol végén ír, csak más kicsengéssel, más tanulsággal: vénül s kihal a szolganemzedék. S íme, nem marad senki majd tanúnak.
De hányadszor? Elnézem a választásra készülő senkiháziak hadát, a győzelmes demokrácia összes részbirodalmában. Szózatokat, leveleket, személyes megszólításokat intéznek a szavazat érdekében a többi senki tömegéhez, akitől a teljes hatalmat kunyerálják. Istenem, mennyivel könnyebb volt a kihalt dinasztia legkisebb trónkövetelőjét megkeresni, hogy a legitimáció működésbe léphessen! Ezeket odateszik kellemetlenkedni, dicsekedni. Régebb egy valaki, akiről Szókratész szólt egy jó szót, vagy Szolón dicsérte, netán a párhuzamos életrajzok szerzői, a Plutarkhoszok említették a nevét – évszázadok múlva is tekintélyt élveztek. Ezeknek itt a statisztika, a mismásolás kurvája segít csupán. A nagy demokrácia révén a közjó emberei vagy Robespierrek vagy senkik! Nulla-Hitler, Sem-mi-Mussolini, Por-Sztálin és Hamu-Brezsnyev. Hogy neki, attól függően, hogy Birodalom-gulágja vagy Reich-koncentrációs tábora volt, élete során ennyi és ennyi beszéd, ennyi meg ennyi törvényhozási javaslat, kérdés, interpelláció, büdzsé-számonkérés gyűlt a háta mögé. Na és akkor rá kell bízni a jövőt is, ugye? A nagy ígérgetések és a nagy sikkasztások után, ugyebár? Mert ez már nem elsőszülöttségi úri trükk, hanem a baloldaliság nagy-nagy varázsa. Ahol minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotját és következésképpen a marsallbot az a varázspálca, amitől telik a zseb és a tarsoly.
Pedig a baloldaliság a szamaritánusok elsődleges ismérve kéne hogy legyen. „A baloldaliság elsősorban szolidaritást jelent – írja Balavány György, az ismert publicista. – A nemes baloldali szegénypárti; felemeli a megalázottat, meglátogatja az özvegyet és árvát nyomorúságában, s ha következetes, mindenkit egyformán értékesnek ismer, társadalmi helyzettől, származástól, nemtől függetlenül.” De hol van ettől a mai baloldalinak kitenyésztett baloldal?
„A kétkezi munkások – írja másik futamában Kisgyörgy Réka – az egyszerű dolgozó nép, a kisemmizettek s a nincstelenek sürgése egy hajnalon. Látszatra mindnyájan emberek. Ám ha kissé elmélyültebben vizsgálod a képet, mindjárt kiderül, hogy történelmi. Valaki azt is füledbe súgja, hogy tabló. S hogy Dózsa György vagy valamelyik más híres személyiség lakomájára siet itt mindenki. Nekem csak számolnom kell. Feladatom tán könnyű, de beleizzadok, amikor megsejdítem, hogy ezt különös módon, csoportokat választva s a tömeget kisebb-nagyobb részekre bontva kell tennem. Senki nem utasít. Talpam alatt dobogó, szinte szűkölni tudnék. Képtelen vagyok a kisemmizetteket különválasztani a nincstelenektől.”
