–Még című írásodért – még középiskolás koromból tudom – odavoltak a lányok. Ebben többek között a Nőről és a Városról írsz, ez utóbbi egyértelműen Kolozsvár. Még mindig Kolozsvár a Város?
– Annak idején, diákkoromban valóban Kolozsvár volt életem Párizsa, de azóta vagy a város változott meg, vagy én – valószínűleg én. Tizennyolcadik esztendeje élek Kolozsváron, mondhatni, időben most már utolérte Brassót: a fél életemet Brassóban, felét Kolozsváron töltöttem, ha nem számítjuk Budapestet és Bécset, ahol szintén elég sokat tartózkodtam. Annak idején, mint minden ifjú, én is a tömeget kedveltem, lányokra vadásztam és minden lehetőséget megragadtam, hogy szórakozzak, most pedig egyre inkább magaménak vallom a rousseau-i jelszót, „Vissza a természetbe!” – már szívesebben megyek el egy erdőbe, mint egy kocsmába. Erre sokan azt mondanák, hogy ez már a vég, ha OJD ilyesmit jelent ki, de tényleg így van. Hamarosan el is fogok költözni Kolozsvárról – valahova olyan helyre, ahol fák vannak és nyugalom, és csak akkor fogok feltűnni, amikor rám tör a duhajkodhatnék. Valószínűleg én változtam meg, és nem a város, bár a város is sokat változott, rossz irányba – ezt nem szellemileg értem, hanem a zsúfoltság és a hihetetlen környezetszennyeződés tekintetében. A városban régebb lehetett élni és sétálni, most az ember a legszörnyűbb tüdőrákot látja lebegni maga előtt, ahogy beszívja az irtózatos kipufogógázt. A következő hely lehetőleg nem város lesz, hanem falu vagy tanya, de mindenképp Csíkországban.
– Érdekes, hogy a legendás helyőrséges alapcsapatból rajtad kívül már mindenki (Sántha Attila, Fekete Vince, László Noémi) elhagyta Kolozsvárt.
– Egyes kollégáim okosabbak voltak. Legokosabb Fekete Vince volt, aki nem sokat teketóriázott, és Kézdivásárhelyre költözött. Néhány évre rá Sántha Attila − bár minden székely rabonbánsága ellenére urbánus alkat volt − is megelégelte a metropolist, és ő is visszavonult egy Kézdivásárhely melletti faluba. Nonó leginkább Bukarestben tartózkodik, úgyhogy őt nem irigylem.
– Azt beszélik, hogy kiégtél és tíz éve nem írsz. Erre a tények rácáfolnak, hiszen négy éve jelent meg a meseregényed, a Búbocska, amelyből azóta bábdarabot is írtál, és 2007 októbere óta műsoron tartja a Puck Bábszínház. Bár az egyik legeladhatóbb műfajról van szó, gondolom, nemcsak a pénz motivált a megírására. Honnan a meseregény ötlete?
– Nyilván a pénz is közrejátszott a dologban, mert gyanús módon a meseregény megírása egybeesett egy zsíros pályázat meghirdetésével, de mégsem ez volt a fő mozgatórugója, mert elég régóta nem vagyok rászorulva, hogy irodalomból keressek pénzt. A meseregény egy olyan műfaj volt, amelyet még nem próbáltam ki, de amire mindig készültem, mert mai napig is a gyermekirodalmi műfajok a kedvenceim. A legkedvesebb irodalmi csemegém – a könyv, amelyet a legtöbbször, harminckétszer olvastam életemben –: Móra Ferenc Csilicsala Csalavári Csalavérja volt, és azóta sem tudok ennél szellemesebb könyvet elképzelni, szerintem az a gyermekirodalom csúcsa. Annyira élveztem, hogy kijelenthetem: életem legmeghatározóbb olvasmányélménye volt. Messze felülmúlta a mindössze tizennégyszer elolvasott Az utolsó mohikán című művet, de a sokszor elolvasott Jókai-regényeket is. Tíz éve úgymond nem írok verset, bár ez sem teljesen igaz, hanem az elmúlt tíz évben csak körülbelül tíz verset írtam. Inkább könnyedebb, kabaréműfajokkal foglalkoztam. Más elfoglaltságaim voltak, mint például az üzletelés. Persze hazudnék, ha ez volna a magyarázata, mert azért szabad időt csak teremt magának az ember, de úgy éreztem, hogy versben nem tudom felülmúlni az 1999-es produkciót, a Hivatalnok-lírát, és mindaddig, amíg azt nem tudom felülmúlni, addig nem fogok verseskönyvvel jelentkezni, mert nincs értelme egy, az előbbinél gyengébb kötetet írni. Rengeteg szemrehányást kapok, de alanyi és állampolgári jogom nem írni. Akkor írok, amikor kedvem van. Nem az írásból élek, nekem az írás nem is hivatásom. Ennek az ellenkezőjét soha nem állítottam, az írás mindig is a hobbim volt. Sokkal inkább hivatásomnak érzem például a természettudományokat, és most, hogy úgy alakult a világ, hogy internet, filmek és effélék állnak az ember rendelkezésére, végre bepótolhatom azt, amire gyermekkoromban hiába voltam borzasztóan kíváncsi, csak silány könyvekhez lehetett hozzájutni, filmekhez meg egyáltalán, most viszont szenzációsabbnál szenzációsabb műveket talál meg az ember. Ha szabadidőm van, akkor inkább ezzel foglalkozom. Azt is figyelembe vehetjük, hogy elég sok művet írtam, több mint kétszáz verset, legalább két tucat novellát, írtam színdarabot és rengeteg alkalmi szöveget, főként paródiákat – úgyhogy még nagyon sokan nem értek utol, ezt az írás mennyiségére értem. Ez egy ilyen periódus volt, most már egyre inkább úgy érzem, hogy megvan az új verseskönyv, majd lejegyzem. Lesznek további írások. Nem fogom abbahagyni, de csak akkor vagyok hajlandó írni, amikor kedvem van hozzá, és hála Istennek nem kell olyan műveket gyártanom, amelyeket nem szeretek, csak azért, hogy honoráriumot kapjak értük, és ebből éljek meg.
– Idén leszel harminchat éves. Úgyhogy közel egy éve már nem sorolnak a fiatal szerzők kategóriájába. Miért és miben különbözik a nem fiatal és a fiatal irodalom? Hogy látod, határvonal-e a harmincöt év?
– Nem tudom, ki találta ki ezt a baromságot, hogy harmincöt éves korig fiatal költő az ember, és harmincöt fölött pedig költő. Ha valaki a fiatalságomat próbálta támadni, mindig azzal érveltem, hogy a magyar irodalom legreprezentatívabb költője, Petőfi Sándor is huszonhat évesen halt meg egy komplex életművel és egy igen intenzív élettel és élettapasztalattal a háta mögött. Ezek után szerintem röhejes fiatal költőkről beszélni. Eszerint a harminckét évesen elhunyt József Attila is tacskó volt. Ady is a legjobb verseit harmincöt éves kora előtt írta, úgyhogy szerintem az ilyen irányú kategorizálás egy éktelen nagy baromság. Van, aki tizennyolc évesen már kiforrott költő, és van, aki egy életnyi kínlódás után is csak költőutánzat marad. Azt is hülyeségnek tartom, hogy vannak ösztöndíjak, amelyekre csak fiatalok jelentkezhetnek, holott ezt nem így kellene elhatárolni. Nyilván értelmesebb a pályakezdő szót használni. Amikor az Irodalmi Jelen Debüt rovatát szerkesztettem, hatvanéves pályakezdőt is közöltem.
– A világhálón olvasható néhány részlet a készülő regényedből. Három éve ígéred, hogy be fogod fejezni, és/vagy újra fogod írni. Hogy áll most ez a regény, és mikor kerül az olvasók elé?
– A regény második variánsa van meg, mert már egyszer gyökeresen átírtam, és ezt még legalább egyszer, de inkább két szer szeretném megtenni, ugyanis az 1-től 10-ig terjedő skálán még csak 8-asnak érzem, és amíg nem érzem 10-esnek, nem fog napvilágot látni.
– A gyökeres átíráskor a szereplők is kicserélődnek, és megtörténhet, hogy az eddig közzétett részek már be sem kerülnek a végső változatba?
– Ez is előfordulhat. Általában először egy nyers változatot jegyzek le – bármely műfajról is legyen szó. Ezzel egy hétig nem foglalkozom, utána pedig előveszem, és addig írom át, ameddig egyetlen egy szavát sem tudom egy jobbra kicserélni, és csak akkor van kész, és csak akkor jelenhet meg könyvként. Időben ez nem vesz fel épp olyan sok időt, de egy ilyen nagyobb lélegzetű mű esetén nyilván jó volna, ha lenne két hetem–egy hónapom csak erre. Ennyi idő meg nagy luxus… Három éve bele sem olvastam a regénybe.
– A regényeden majd érezhető lesz, hogy épp az elvonulóbb korszakodat éled? Hangulatában ezt adja vissza, vagy még a régi nyüzsgést?
– A regény teljesen a régi nyüzsgést, a legfergetegesebb ifjúkori nyüzsgést tükrözi majd. Kétlem, hogy az írásaimon meglátszana, hogy visszavonultam a természetbe, mert a tájlíráért nem rajongok. A filozófiáért sem. Ne aggódjon vagy reménykedjen senki, hogy unalmas, gondolati irodalmat fogok művelni, ugyanis én javíthatatlanul karnális alkat vagyok.
– Egy ideje már hosszasan tudsz értekezni arról is, hogy miben mennyi kalória van, és ezeket mennyi idő alatt és milyen módszerekkel lehet elégetni. Miért kezdett el ez érdekelni? Talán nem csak hiúságból, ha kisportolt testedet amúgy is hamarosan száműzöd az erdőbe...
– Egy karnális embernek fontos az erőnlét. Meg én egyáltalán nem kedvelem az elhanyagolt külsejű, szétdohányzott és szétivott, szakállas, puhány poéta-alkatot. A férfi legyen erős fizikumú is, mert az életnek vannak olyan helyzetei, ahol nem az számít, hogy hány rigmust tudsz kirázni a kisujjadból. Gyerekkoromtól rendszeresen sportoltam, sajnos egy évtized erejéig ez megszakadt, de újrakezdtem. Szaladok, súlyozok. Ha megfelelő vizet találok, órákig elúszkálok benne. Vízbolond vagyok, és nagyon dühös vagyok Árpád vezérre, hogy nem Dalmáciába vagy Itáliába vitte a népünket.
– Kitől kaptad életed első szobanövényét, milyen alkalomból és mikor?
– Az első szobanövényemet én vásároltam magamnak. Elég sok növényünk volt otthon Brassóban, ez egyrészt családi mánia, mert mind a mamámnak, mind a testvéreimnek rengeteg szobanövényük van. Kevés növényt kaptam ajándékba életem folyamán, mert mindenki meg volt győződve, hogy egy üveg itallal nagyobb örömet okoz nekem, pedig ez tévedés. Rengeteg szobanövényt vásároltam magamnak – nem kímélem a pénzt, ha egy szép növényt meglátok, nem érdekel, mennyibe kerül. A lakásom valóságos botanikus kert, de még hozzá akarok építeni, hogy több helyük legyen.
– Megszámoltad, hány növénnyel élsz együtt?
– Nem tudom pontosan. Mindenesetre sokan vannak. Mindegyiküket igyekszem a lehető legpontosabban és dokumentáltabban gondozni, vannak kedvencek is. A főkegyencet Toldi-növénynek nevezem, mert a Toldi vendéglőben találtam. Állítólag az üzlettársam szerezte, de ez nem érdekelt, belebetegedtem volna, ha nem viszem haza. Sehol nem találom, hogy mi a neve, pedig számtalan könyvet tanulmányoztam át. Azért szeretem, mert nemcsak különlegesen gyönyörű, hanem roppant hálás is: nagyon gyorsan növekedik – egy év alatt már óriás lett belőle, két év múlva már ki fogja nőni a lakást, de remélem, addig átvihetem egy nagyobb házba.
– Nemrég cseréltél lakást, és költözéskor kidobáltad a korábban felhalmozott plüssjátékokat. Most viszont megint kezdtek begyűlni a pink ruhában táncoló tehenek, görények, denevérek, patkányok és társaik.
– A másik mániám a szobanövények mellett a plüssállat. Nem túl férfias, de félreértés ne essék, én a szellemes plüss-állatokat gyűjtöm, nem a nyálas nyulakat meg báránykákat. Hogy mit találok szellemesnek, változik; ha megunom, kidobom. Remélem, majd el fogom érni, hogy Búbocskából is plüssállat legyen, a maketteket már megcsináltattam.
– Korábban többször utaltál arra, hogy egy költő karizmája legalább olyan fontos, mint a művei. Egy évtizede még sokkal aktívabban építgettétek egymás legendáját. Összeegyeztethető-e a tíz évvel ezelőtti OJD-legenda az épp most készülővel, amely szerint OJD visszavonul a természetbe?
– Élő poétának valóban fontos a karizma, ha népszerűsíteni kívánja a műveit, és nem a fióknak írja. A körém szőtt fenegyerek-legenda tartalmazott valós és valótlan elemeket is, no de miért tiltakoztam volna ellene, mikor erre a közönség vevő volt? Aki meg akart ismerni közelebbről, megismerhetett. Sosem tagadtam, hogy szeretem a jó cimborák duhaj társaságát, a jó italt és a szép nőket. Ez most sincs másként, csak most már tartok pihenőt is. Ami meg a természetbe való visszavonulást illeti: ott is lehet baszni.
– Szakmai körökben időnként felvetik – negatívumként –, hogy az általad vezetett Erdélyi Híradó Kiadónál induló művészek többsége még mindig az Előretolt Helyőrség köpönyege alól bújik ki, nem talál eredeti hangot. Mennyire befolyásolod azon pályakezdők műveit, akik megkeresnek téged, milyen korábbi művek, szerzők, témák felé irányítod őket? Van-e „helyőrségesítés” a közös munkátok során?
– A kritikusok azt állítják, hogy számos epigon hagyta el a Helyőrség padjait. Ez nézőpont kérdése. Nekem az az elvem, hogy nem eredetieskedni kell, hanem jónak kell lenni. Az ifjakat arra biztatom, hogy elsősorban arra törekedjenek, hogy feltűnőek, izgalmasak legyenek. Azaz óvom őket a gondolati lírától. Ráérnek majd. Úgyhogy a karnálisabb líra felé irányítom, ami általában egybe is esik érdeklődési körükkel, hiszen csak hibbant ember töpreng tizen- meg huszonévesen a metafizika kérdésein. A régi oskolákban meg kellett tanulnod mások stílusában költeni, és csak utána alakíthattad ki a sajátodat. Ezzel is egyetértek. Ne feledjük azt sem, hogy számos olyan emberből lett költő-író a Helyőrség-oskolában, akikből amúgy nem lett volna, csak fölcsillant bennük egy kis tehetség, és rávettük a versírásra. Ők hátránnyal indultak azokkal szemben, akik tehetségesek és elhivatottak is voltak. A kezdőkön valóban érződött az idősebbek hatása. De aztán? Nézzük csak Szálinger Balázst. Az első kötetén – amúgy egy remek kötet − valóban érződött, hogy kik bábáskodtak fölötte. Ám utána egyéni hangja megerősödött, és pár év alatt minden babért learatott. Sokan kritizálják a kiadói stratégiámat, hogy kiforratlan poéták könyvét is kiadom. De csak olyanét adom ki, aki tehetséges. Hatalmas biztatást jelent az első könyv, ám ugyanakkor felelős helyzetbe hozom, hiszen egy kötet után már komolyabban kell venni a dolgokat. Állítom − hiszen elég jól ismerem mindannyiukat − többen elkallódtak volna, ha nem jelenik meg még teljes beérés előtt a kötetük. Így nyertünk pluszba egy tucat jó írót-költőt, és az egyáltalán nem kevés. A helyőrségesek zömére − állítom − jellemző a félreismerhetetlen egyéni stílus, csak hát könnyebb volt az elmélet okosainak is egy kalap alá venni a bandát. De hol rokon Farkas Wellmann Endre lírája a Lövétei Lázár Lászlóéval, vagy a György Attila prózája a Demeter Szilárdéval? A Muszka Sándor lírája a Papp Attila Zsoltéval, vagy Nagy Koppány Zsolt prózája a Jancsó Noémiével?
– Azt mondtad, nem tudsz jobb verseskötetet írni, mint tíz évvel ezelőtt, és eddig mások, az újak sem tudtak továbblépni. Biztos, hogy az általatok kitaposott út nem zsákutca? Ennek az iránynak van létjogosultsága és jövője?
− De most már tudok, és fogok is. Tíz év nagy időnek tűnik, ha egy költő rajongó kortársa vagy, de az irodalom történetében egyáltalán nem. Eddig valamivel több mint 200 verset írtam. Ha ezután tízévenként írok egy kötetnyit, mondjuk ötvenet, és teszem azt, élek még ötven évet, az még 250 vers. Nem elég? Még túlságosan sok is. Ennyi jó verset nem is lehet írni egy életben. Legjobb volna csak azt a 20−30-at megírni, ami esetleg fennmarad. Azt vallom és arra intettem a többieket is: mindig próbáld meg felülmúlni az előző műveidet. Inkább írjál kevesebbet, de ha publikálsz, az legyen ünnep az irodalmi berkekben, ne pedig legyintsenek, hogy na, az e havi folyóiratok is XY újabb szalagmunkáival vannak tele. Nem kell kifulladásra gyanakodni, csak azért, mert a társaság nem grafomán. Szinte gyerekként a helyőrségesek megváltoztatták az erdélyi magyar irodalmat, nagy hatással voltak a magyarországira is, és az irodalomról való gondolkodást is megváltoztatták. Most már veterán tisztekről van szó, akik a legjobb korban és erőben vanak. Figyeljétek csak az elkövetkezendő éveket, majdnem bizonyos vagyok, hogy nem fogtok csalódni.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró. Brassóban született 1973-ban. Bölcsésztanulmányait Kolozs-váron, Szegeden, Bécsben végezte. A Bretter György Irodalmi Kör elnöke (1994–1998); az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000); egyetemi oktató (1995–1998); az Erdélyi Híradó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), azóta igazgatója; az Irodalmi Jelen szerkesztője (2003–2008); 2006 áprilisától az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. Számos rangos kitüntetés – többek közt a József Attila-díj – tulajdonosa.
