Én már jártam ezen a tájon. A nap elbújt a hold mögé, hűvös, kékes árnyékok borították be a fákat, a mezőt, a madarak hirtelen elcsendesültek, zavarunkban mi is suttogva beszéltünk. Idő: 1999. augusztus 11. Hely: Szent Anna-tó, Hargita megye. Álltunk a valóság határán, bizarr, szemüveges csoport, meredten bámultuk a furcsa, sötét korongot az égen és vártunk. Percek, órák múltak el, a fények lassan-lassan előcsillantak, felmelegedett a táj, s mi visszatértünk, honnan is: az álomból, egy földöntúli világból, a halálból? Korábban ez az emlék vidámsággal volt teli. Művészbarátokkal viccelődtünk, fényképek készültek, körbejárt a vodkásüveg, s bár tudtuk, hogy életünkben erre a természeti jelenségre, a teljes napfogyatkozásra többet nem kerül sor, megkönnyebbülve lélegeztünk fel – szép volt, jó volt, menjünk fürödni.
Finta Edit képei az élmény másik, elfeledett rétegét hívják elő bennem. Azt a benyomást, amikor úgy érezzük, megtorpan az idő, nincs mozgás, nincs élet, s a kimerevített kép egy szavakkal alig megragadható állapotot rögzít. „Emléktelenül, / ebben a húszezeréves jelenben…” – írta a létezés magányában didergő ember legjobb ismerője, Hervay Gizella. Finta Edit 1999-ben festette meg az Áhítat című triptichonját, amelynek egyik tábláján vöröslő ruhában eliramló nőalakot látunk. Hát mégis van mozgás? Tényleg múlik az idő? Emberek az ember nélküli tájban? A kapkodó szavak egymásra torlódnak, hangos beszéddel próbáljuk elhessegetni a szorongást, mindannyiunk szorongását. Lehetnénk durvák és kíméletlenek. Mi közünk van mások fájdalmához? Miért kell nekünk ezeket a képeket néznünk? Másfelől lehetnénk tárgyilagos mindentudók, akik viszonylag könnyedén sorolnánk az idegenség- és otthontalanság-érzet megfogalmazásait az elődök és idősebb kortársak művészetében: felidézhetjük Pittner Olivér haragoszöldben, hidegkékben vagy míniumvörösben játszó, jelképes gyökérfonadékait, Miklóssy Gábor borzongató, szürreális látomásait vagy Balázs Imre sötétből elővillanó, szurokszínű, balladisztikus figuráit. Addig hangoskodunk, addig, amíg végre belátjuk a nyilvánvalót: a képek már régen nem a művészről, saját életéről, az ismertnek vélt erdélyi művészettörténetről, hanem általában rólunk szólnak. Segítségül hívott metaforákért, hasonlatokért, akadozó és megformált mondatokért kiáltó világ ez, miközben a látvány önmagában teljes, kerek egész, egyáltalán nem igényli a magyarázatot, a túlbeszélést. „Állnak a mosónők a szélben, / zuhogó időben, / térdig születésben-halálban.” – tolakodnak elő ismét a verssorok.
Nem véletlen persze, hogy az évtizedek alatt, az irodalmi berkekben járatos Finta Edit művei köré a legjobbak ácsoltak szó-kerítéseket vagy kalapáltak rímes és rímtelen verseket, szövegtöredékeket, mint Balla Zsófia, Csiki László, Király László, Lászlóffy Aladár, Szőcs Géza vagy Tolnai Ottó. Nem véletlen az sem, hogy – másoké mellett – életének egykori társa, Mózes Attila könyveinek vizuális hangütését az ő borítótervei, illusztrációi teremtették meg: Egyidejűségek, Fény, árnyék átdereng, A gonosz színeváltozása. Ha körülnézünk, a szavak nélkül is érthető, egyetlen pillantással átfogható kompozíciós rend belső képlete mégsem egyszerű. A művész ugyanis következetesen emlék-lenyomatokat, másképpen lélek-emlékeket fest, rajzol. Egy olyan, az öröm és boldogság hiányától szenvedő világot épített fel, amelynek távozó szereplői – úgy tűnik – már elszalasztották a jelen időt, a jelenben való létezés lehetőségét. Néhol éppen elsuhanó, ismerősnek látszó alakokra figyelünk fel, akár utánuk is kiálthatnánk, de egy pillanat múlva már bábuszerű, időtlenné koptatott emlékműveikbe ütközünk. A Fiumei ablakok (1977) lebbenő függönye mögötti lángoló vörös – szeretnénk hinni – hátha a szobában lobogó tűz otthonos fénye, de mégsem, valójában a felrobbanó napé, az újabb és újabb végítéleteké. A fehér, zöld, vörös leplek emberi formákat őriznek mielőtt elrepülnének vagy szétfoszlanának. Hiába a művész erőlködése, viaskodása a saját maga alkotta világ idő-démonaival, s hiába a szándékoltan vaskos, plasztikus festésmód, a súlyos drapériák körvonalai lassan elpuhulnak, s marad a fémes felületű, meggyűrt táj, a marsbéli Sziklás-hegység, a kihűlő holdsivatag. Az 1970-es években Finta Edit képei talán beszédesebbek, konkrétabbak voltak, egy-egy ottfelejtett virág a reménykedést sugallta, az elhagyott gumikesztyű pedig mégiscsak egykori tulajdonosát túlélő profán emlékké, az utókornak szánt, mi-is-itt-voltunk üzenetté vált (Banális tárgy, 1972). A legerőteljesebben mégis a lecsupaszított alakzatok, megkövesedett, olykor felfénylő formák hatnak, amelyek a szavak és a beszéd, az elmesélhető történetektől megfosztott világ csendjét vigyázzák. Azt a csendet, amely éppúgy tartalmazza az egyes ember egzisztenciális bénultságát, az elveszített harmónia fölött érzett fájdalmát, a szükségszerű elmúlás érzetét, mint a feszült várakozást, az újraéledést, a valódi lángolást és az életben való bizakodást. „Lefelé hull a szó, / lefelé hull a gondolat, / lefelé néz a lélek. // Szívén egy kisüveg remény.”
Elhangzott Budapesten 2009. február 17-én a kiállítás megnyitóján.
