Egy Árva élet mindennapjaiból eseményeket beszél el a közönségnek Kakuts Ágnes színésznő egy dísztelen, nagy, üres térben, a Kolozsvári Magyar Színház stúdiószínpadán. Anna néni, a moldvai csángó asszony nyelvjárását, előadásmódját pontosan követve, egy nem mindennapi ember története kel életre a szavak varázsereje révén.
Anna néninek olyan különös tehetsége van az elbeszéléshez, mint a magyar nyelv régi mestereinek. Népdalok és balladák születésének tájain barangolunk a szövegmondás nyomán. Kakuts Ágnesnek nincs szüksége arra, hogy kellékekkel hitelesítse a szavakat, még a hordozatot (viseletet) sem veszi fel, az ott van elhelyezve egy szocreál asztalon: az ing, melyen a gazdag hímzés a kopásnak leginkább kitett felületet díszíti, a diszkrét színek keverésével kézzel szőtt katrinca, az öv, a ruha (szőttes fejrevaló). Egyedül a ruhát teszi a fejére, azt is akkor, amikor már jó ismerősünk Anna néni, s mindegyre megszólít – hallja-e? Ilyenkor a súlyos helyzetek elmondása közben a szöveg alkotója maga is rácsodálkozik az átélt, pontosabban a túlélt eseményekre, mert a túlélés a tét minden megpróbáltatásban. „Az élet elől az élet volt a menedéke” – írja róla Marosi Julianna, aki a szövegeket lejegyezte. A legnehezebb helyzetekben is a túlélés esélyeit mérlegeli, a sikert hozó döntés öröme megerősíti, ebből születik Anna néni csodálatra méltó morális tartása.
Gyermekkoráról nem beszél, nincs amit mondania arról, ami vidám volt és gondtalan. Házassága kiszolgáltatja egy nehéz természetű társnak. „Negyvenöt esztendő véle s a bánatval... még rossz embervel is setétedik, világosodik. Reateszed a húsodra, s béeszi csontig” – mondja saját emberéről, akit egy napig sem szeretett. De tud róla, hogy másnak olyan ura van, „tedd a sebre, s meggyógyít.” Ez a képes beszéd ki tudja milyen rég óta csiszolódik szájról-szájra, hogy ilyen érzékletesen kifejezhesse a tapasztalatot.
Istenbe vetett feltétlen hit táplálta lelkierő, szeretet, s talán nevén nevezni sem lehet, mi minden szükséges ahhoz, hogy becsülettel vállalni lehessen az életet. Anna néni világképében azonos minőség a valóság és a hiedelem, az álom, a szakrális és profán mitológia. Az ősszimbólumok tárháza a lelke neki és a körülötte élőknek – önmaga jelentésén túl mutató jel a fény, a sötét, a szép, a rút, a tűz, a víz, egyszóval minden, ami körülveszi.
Az anyaság a legfőbb parancsolat, attól származik, aki az életet adta. Megszüli a szép kisfiút, s akkor mondják, hogy van még egy. „Én olyan éffiun, két kicsikém. Otthon már egy falka.” Az élet szent dolog, kap észbe hirtelen, s nehezen tudja kivárni, hogy végre szoptathassa őket.
Élethitvallásként hangzanak a következő szavai: „Az én hitemért, az én hordozatomért, az én nyelvemért kínhalált szenvedek, mint Krisztus Urunk, de én azt nem hagyom el, nem vetem el, ami az én édesanyámtól s édesapámtól reám maradott. Nem! Sem hitemet, sem hordozatomat, sem nyelvemet.” Nem csak mondta, élettörténete a bizonyíték: úgy is élt.
Kakuts Ágnes hitelesen közvetít. A hallgatókban megpengeti azokat a húrokat, melyeket valamikor Anna néni szavai őbenne és Marosi Juliannában pengettek. Az előadás egy hosszú művészi pálya betetőzése.
1980 novemberében évadnyitó előadás volt a Kolozsvári Magyar Színházban: Paul Foster I. Erzsébet című drámája. Marosi Péter a következőket írta akkor: „...ezen az estén ugrott ki a sorból, vált jó epizodistából a legnagyobb lélegzetű erdélyi magyar színésznők egyikévé Kakuts Ágnes. Szép tudott lenni és pillanattal később viszszataszító, kívánatos és elborzasztó, fáradt, kedvetlen, de mindjárt mindenkinél mozgékonyabb és játékosabb, szűz boszorkány és boszorkányosan nőies, gyermekien naiv, majd mindenkinél ravaszabb – intellektualitásában.”
Az Árva élet sokszínű szövegének elmondásában most újra megcsillogtatta mindazt, amit a színikritikus írt róla közel harminc évvel ezelőtt. Köszönjük!
