Kevesen hinnék el, hogy egy olyan eleven műfaj, a való világ olyan esszenciális párlata, a pillanatba sűrített költői világtapasztalat olyan dióhéjnyi kiterjedésű csodája, mint az epigramma, a temetőben született. Kezdetben kifejezetten varázsszöveg volt, mely a halott túlvilági karrierjét igyekezett befolyásolni, fokozatosan azonban afféle túlvilágról itt felejtett névjeggyé vált, melyben vagy maga a sír szelleme vagy a halott összegez egy-egy életpályát. Az epigramma fokozatosan vált epe-grammává, vagy hogy valamiképp megidézzük Képes Géza legendás epigrammagyűjteményének címét: néhány gramm epévé. Az epésség, a só, a bors alapkritérium, ahogy az emberszag is, melynek teóriáját maga Martialis, a műfaj római atyja fejtette ki: itt nem rúg labdába a mitológia, a tudós poézis megannyi retorikai csodája, itt az aktuálisból, a jelenlévőből kell mind az öt érzékszerv számára hitelesnek ható zenei (elsősorban, de nem kizárólag a disztichon keretein belül) eseményt, jellemet, leírást kreálni. Babits európai irodalomtörténete posztromantikus hevületében még Martialis költői rangját is elevette, ám az epigramma műfajának szapulása és peremesítése filológusi körökben máig eleven. Nézzünk egy martialisi példát a Babits által méltatlanul becsmérelt, a vicclapokba való bökversek előzményeinek tartott antik műfajra:
Jó nőért sohasem lángolt úgy férfi,
miképpen
Laurust űzte a vágy egykor
a labda után!
Pályánk ördöge volt szilaj ifjúként,
ki tagadná!
Nem labdázik már, hisz puha labda
szegény.
Fantázia, elegancia, tökéletes, szinte tragikus karakterrajz. Tagadhatatlan a költői mélység jelenléte, mely a szűkre szabottság keretein belül úgy mélyül bele a leheletfinoman komikusra hangolt nyelvbe, hogy szinte beleborzongunk a tragikumba, saját létszorongattatásunkba. Miről van itt szó? Az öregedésről, a depresszív visszavonulásról vagy a tárggyá váló emberről, aki nem tud kilépni önmaga korlátai mögül? Vagy egyszerűen egy élsportoló elhájasodásáról? Az aktív létformálásból a passzív kiszolgáltatottságba való átzuhanásról? Martialis úgy lesz filozófus, hogy eszébe se jut filozófusi álláspontból szemlélődni a világban, melynek tükreként imádott műfaját tartotta. Az obszcén epigramma éppúgy megfér jellemével, mint a gnóma vagy az ajándékkísérő költemény, a bökvers vagy a Colosseum megnyitására írt látványosság-leírások sorozata.
Bajza József, az epigramma első magyar teoretikusa Martialis nyomán így definiálta a műfajt: „oly költemény, mely valamely jelenné tett tárgy egyes tulajdonát bizonyos szorosan meghatározott ponthoz függesztve adja elő.” Minden szó helyettesíthetetlen, kimozdíthatatlan helyzetű, és olyan pontosan rétegződik az ideológiai csomópont köré, amilyen természetességgel a vízbe vetett kavics köré szerveződnek azok a bizonyos koncentrikus körök. A „meghatározott pont” mellett azonban van még egy szerkezeti kritérium: az előkészítés fázisa, azaz az expozíció és a zárlat, azaz a konklúzió, mely nem jelent szükségképpen csattanót, de elmésséget vagy epésséget mindenképp. Az epigramma önnön műfajiságát számos alműfajjal kibélelve fokozatosan gömbölyödve hízta ki: elég csak a világ leghatalmasabb epigrammakorpuszába, az úgynevezett Anthologia Palatinába pillantani: több mint 4500 görög nyelvű epigramma (melyeknek csupán töredéke ismert magyarul) 16 könyvbe osztva, tematikus elrendezésben a keresztény epigrammáktól, a lakodalmi vagy sírverseken és a versbe szedett matematikai fejtörőkön, szöveges feladatokon, képverseken át a lányokhoz vagy a fiúkhoz írt szerelmes, illetve erotikus versekig.
Sajátos költői specialitások tereként is mértékadó műfaj: a görögök például szerették számmisztikailag is biztosítani a vers mágikus kisugárzását, erre szolgált az úgynevezett iszopszéphikus epigramma, melynek lényege, hogy minden egyes disztichon görög betűinek számér téke ugyanannyit adjon ki. Itt szó sincs verselméleti szabályról vagy költőileg, esetleg olvasóilag érzékelhető esztétikai minőségről: a struktúra egyszerűen alárendelődik egyfajta kozmikus harmóniatannak. A számok misztikus együttállásának poétikai kiaknázása a magyar epigrammaköltészetben is felvillan pl. Spiegl Máté korszakos remekművében, mely egy hibátlan (ne restellje senki átszámolni!) matematikai műveletsort volt képes összehangolni a hexameterrel:
77 520 x 3 =
6x10+232 500.
Édes Gergely külön epigrammasorozatot szentelt egy-egy magánhangzó kultikus ismétlődésének e „szent” metrum keretei között, álljon itt az O magasztalása:
Óh okos, óh nyomorogj, dolgodhoz
fontos okon fogj,
Jót gondolj, jót szólj,
sok gonoszoktol oszolj.
Rájnis József egy fantáziadús kottával egyesítette a metrumot, és zeneileg fejezte ki egy karrier megsemmisülését. Hosszan idézhetnénk a költői elméncségek végtelen sorozatát, mely e műfaj életképességét példázza, és sajnos sikertelen epigrammák is akadnak, szép számmal éppen nagy romantikus költőink forgácsai közt. A formáról is ejtsünk szót, méghozzá metaforikus szinten: a disztichon mint az epigramma tökéletes edénye antik eredetű, és mindmáig eleven. Kazinczy szemében (A disztichon feltalálása) a hexameter Apolló nyila, mely az Olümposzra repül, a pentameter pedig a zengve leszálló nyílvessző. Az epigramma ideológiai lényege a célzás és a találat, melynek eszköztára a forma. Az epigramm című versében Kazinczy viszont rácáfol erre: „Szökj, Epigramma, de nem mint nyíl, melly czélra fut és öl, / Szökj mint csók, mellyet félve lop a szerelem.” Szemere Pál a disztichonba egy házasság viszontagságait látta bele: bármit szól szegény hexameter, arra azonnal reagál a „házi doromb” pentameter. Ovidius Amor csínytevéseként írja le a disztichon feltalálását: Amor elcsent a hexameterből egy lábat, és így keletkezett a pentameter. A szerelem és az erotika elválaszthatatlan az epigrammától: irodalmunk nagykorúsítása is e műfaj keretein belül megy végbe, elég csak példának okáért felidézni Janus Pannonius sikamlós szövegeit Orsolya alvilágjárást kínáló „muffjáról”, vagy Pindola mesterkedéseiről. Janus humorának regiszterkeverő zsenialitására álljon itt egy magyarázatra szoruló példa:
Lánglelkű Linusom, mondd,
üdvösséges igéddel,
azt hiszed, eltérítsz, bárkit a bűneitől?
Iszkol az ördög – ilyent magyarázol –
a farcicerétől.
Hát, ha igaz, mért nem farcicerél
kicsi, nagy?
(Csorba Győző)
A vers poénja korántsem az aktus kendőzetlen lejegyzése vagy az anális szexre tett utalásrendszer (ördögűzés, a kísértések kínzó jelenléte, a far és az alvilág toposzszerű kapcsolata) obszcén humorának kiaknázása, hanem nyelvi természetű. Linus atya nyilván raccsolt, nem ejtette kellőképpen az –r hangot, ebből kifolyólag valahányszor azt a szót harsogta a szószékről, hogy praedico (prédikálok), az úgy hangzott, mintha azt mondta volna: paedico, azaz férfiakat dugok farba.
Természetesen az epigramma rímes formákat is kialakított, ebben a műfordítás terén különösen Kosztolányi Dezső és Faludy György remekeltek. Kosztolányi például Martialis egy híres versét így domesztikálta: „A félszemű Thaist meglátta Quintus / és szeretője lett ő. / Thaisnak csak a félszeme hiányzik. / Quintusnak mind a kettő.” Vagy egy másik: „Férjül akar a gazdag Paula. / Irtózatos. Ez a vén skatula. / Nagyon öreg. Ha vénebb volna, tán / nem mondanám…” Az első magyar nyelven fennmaradt szerelmes vers, egy 1485-ből való tollpróba is tulajdonképpen epigramma: „Emericus Terek köszön Krisztinának, / legyen kenyvebb jonhának. / Száz jó napot, két száz jó éjt hozjája.”
Manapság az epigrammát kiszorítani látszik a limerick, mely azonban korántsem olyan széles spektrumú, mint ez a parányi térbe rótt, sokfunkciós műfaj, melyet már alapozó klasszikusai is – méltán – a legnehezebb költői megszólalásformák közt tartották számon, holott nem kell más hozzá, mint néhány gramm epe, némi bors és egy csipetnyi só.