regényrészlet
Aki emlékezik: Nagy Stefi (29): örömlány, akihez Ekler Ágost gyakran ellátogatott papírszagú felesége mellől. Hetérikusan olvasott. Aranyos és cuki nő, a könyvből mindenki szeretné megdugni, talán Auréliát kivéve.
Sárgarépa-pucolás közben, sok kuncogással.
(Állókép: kissé lecsúszott tanga roppant formás fenéken, hátulról, kilógó címkével)
Szia, szia – van ugyan egy kis dolgom, de szívesen beszélek; kérdezz bátran.
Ágost… hát persze, hogy ismertem. Mi van vele? Micsoda? Meghalt? Na hiszen. Biztosan öngyilkos lett… mert nem bírta tovább a savanyú felesége mellett.
Egyszerűen fel nem foghatom, hogy egy nő miért savanyú, mikor örülhetne is az életének. Itt vagyok például én: mindig jó a kedvem, pedig volt egy-két hajtűkanyar az életemben, amíg idáig jutottam. De most már kiegyensúlyozott vagyok, és tudom, hogy ha jól beosztom a testemet, szép, utazgatós és fényképezgetős öregkor vár rám. Persze, ehhez többet kell nyújtanom, mint a kolleginák, mert ez a legkeményebb versenyszféra ám, és durván megy a licit. Nem elég ma már kedvesnek, odaadónak és bevállalósnak lenni: az ügyfelek gyakran műveltséget is várnak. Hiszen azért jönnek ide, amit otthon nem kapnak meg – és ez nem csak a gyengédség vagy az anális szex, hanem a tudás, az értelmes és földi unalmaktól elszakadt dolgokról való beszélgetés képessége.
Jár hozzám egy öreg doki, Karcsi bácsi, ő adta az ötletet. Szegény, már nem nagyon tud mit kezdeni velem, de szereti, ha simogatom és beszélek hozzá.
Egyik ilyen simogatós félóránk közben kezdte magyarázni ezt a kurtizán-dolgot. Azt mondta, hogy manapság a kurvák csak simán kurvák, és kurvának lenni könnyű; én viszont könnyedén megkétszerezhetném a forgalmat (de az árat mindenképpen), ha a három nyílásomon kívül valami egyebet is tudnék nyújtani a vendégeknek. Úgyhogy elkezdtük kieszelni, mi legyen az. Én a haját babráltam, ő a puncimat, ez így volt megbeszélve. Mondom neki, mert a kedvébe akartam járni, hogy Karcsi bácsi, tudok injekciózni, az nem jó? Olyan dühös lett, hogy majdnem elvert a serpenyővel, azt mondta, a buta nőket ezzel szokta elintézni. Tehát csendben tovább töprengtünk. Hirtelen azt mondja:
– Stefike, aranyoskám, tud maga zenélni? Képzelje, milyen jól mutatna a hirdetésekben: utána citerázok… vagy lantot pengetek. Én bizony azon nyomban felhívnám!
– Áhh, Karcsi bácsi, nem tudok, és már túl öreg is vagyok ahhoz, hogy bármilyen hangszeren megtanuljak játszani.
Úgyhogy ezt elvetettük, és újra törni kezdtük a buksinkat. Végül így szólt:
– Akkor nem marad más, csak az olvasás. Az ugyan nem olyan látványos, mint a zenélés, de magácska mégis elegendő összezagyvált bölcsességet szedhet össze a könyvekből ahhoz, hogy szavai kampójával bármilyen csevegési téma bőrének felső rétegébe, na persze csak felszínesen, de bele tudjon kapaszkodni.
Gondoltam, ez aztán egy okos ember, és repestem az örömtől, amikor felajánlotta, hogy majd ő ellát könyvekkel: erre fel következő alkalommal hozott három anatómia-atlaszt. Mondtam neki, hogy ezt nagyjából tudom, úgyhogy hozzon egyebet. Dohogott, de hozott, és azóta olvasok.
Remek móka, és azt élvezem a legjobban, hogy a könyvekben egy csomó helyzetre kitűnő leírást találok. Van például egy pasi, elég gyakran jön, aki, mint mondja, csak egy kis gyöngédségre vágyik. Ehhez képest azt akarja, hogy leszopjam, de utána olyan nehezen fizet, mintha a bőre alól kéne előszednie a pénzt. Márpedig onnan kell, mert még a bőre alatt is pénz van. Fáj neki minden egyes letett bankó, és közben úgy panaszkodik, hogy engem a düh majd szétvet. Néhányszor már el is sírta magát – persze szigorúan csak a szex után –, hogy milyen rosszul megy az üzlet, én meg itt követelőzöm, és azt is a szememre hányta, hogy az általános gazdasági válság ellenére drágítani merészeltem. Erre felolvastam neki a következőt… az a címe, hogy Petale válasza. Ez a Petale egy ilyen hozzám hasonló lány volt, de az egészet egy pasi írta, valami görög pofa, na várjál, mert nem olyan könnyű ám kimondani, Al-kiph-ron… (kezét a nadrágjába törli, lassan betűzve olvas):
„Jó is volna, ha könnyekkel ki lehetne elégíteni a hetéra igényeit! Hiszen akkor fényesen élhetnék, mert könnyet aztán bőségesen kapok tőled. De nekem most arany kell, ruha, ékszer, cselédség! Ez az egyetlen módja megélhetésemnek. Nincs nekem Myrrhinusban ősi birtokom, sem ezüstbányám, csak a keresetem, és az ostoba szerelmeseknek keservesen megszolgált ajándékai!
Veled már egy éve tart a viszonyom, és csak nyomorgok, a hajam gubancos, hiszen azóta sem volt részem illatszerben! Úgy éljek, hogy barátnőim előtt szégyellem már ócska és foszladozó tarantoni ruháimat. (Nem tudod, milyen lehet ez a tarantoni? Nem? Senki sem tudja. Meg kell néznem a guglin.) Hát azt hiszed, hogy megélek abból, ha folyton melletted kuksolok? Ha nincs valaki, aki eltart, én bizony éhen halok. De te csak sírdogálsz! No majd abbahagyod! Csodálkozom rajtad: a könnyeid sem tudnak meggyőzni. Ó, úrasszonyom, Aphrodite!
Te ember, azt mondod, hogy szeretsz. Azt akarod, hogy a szeretőd testestül-lelkestül odaadja magát neked, hiszen nem tudsz élni nélküle! Hogy is van ez? Hát nincsenek otthon serlegeid, nincsenek anyádnak aranyedényei, nincsenek apádnak kamatozó kölcsönügyletei? Philotis a boldog: jóságos szemmel tekintettek rá a Charisok! Pompás szeretője van: Menekleides! Naponta meglepi valamivel! Ez többet ér, mint a siránkozás. Ó, én szerencsétlen! Az én szeretőm inkább siratóasszony: koszorúkat küldöz nekem meg rózsákat, mint valami fiatal halottnak, és azt hajtogatja, hogy egész éjjel sír. Ha hozol valamit, gyere siránkozás nélkül. Máskülönben csak magadat gyötröd, nem engem!”
A pasas végighallgatta, elszégyellte magát és attól kezdve nem siránkozik, ha fizetni kell. Úgyhogy megvan a gyakorlati haszon is: amióta könyveket olvasok, könnyebben keresek pénzt, arról nem is beszélve, hogy két ügyfél között elég nehéz mással kitölteni az időt. Ha tévézni kezdek, biztos, hogy pont a legérdekesebb résznél érkezik valaki: ilyenkor aztán bosszankodhatom, amiért nem láttam a műsor végét, és leshetem az újságot, hogy mikor adják újra. Tehát olvasok inkább. Hogy miket? Az elején csak azt olvastam, amit Karcsi bácsi hozott, de azóta mindent, ami a kezembe kerül. Nem vagyok túl válogatós, gondolom, ez szakmai ártalom. Járok a könyvtárba is, sok kolleginához hasonlóan – mit gondolsz, mitől van ott annyi széplány?
De te tulajdonképpen azért jöttél, hogy Ágostról érdeklődj, ugye szívem?
Micsoda? Hahaha! Ne haragudj, kis pockom, de képtelen volnék megtenni. Inkább mesélek.
…
Pedig sajnos be kell érned ennyivel. Jaj, istenem, ti férfiak, mind egyformák vagytok. Amíg nem kerültök olyan helyzetbe, hogy a fejünket hátulról elkaphassátok, a hajunkba markolhassatok, és a mélytorkot gyakoroltassátok velünk, addig kisasszony így, meg kisasszony úgy, meg kisasszony kérem. Van virág ezerszám, bájmosoly, napi háromszori zuhanyozás, borotválkozás reggel és este, meg Hölgyeknek a belépés ingyenes, hölgyeknek, na persze. Utána… Utána viszont semmi.
Nem, sajnos nem tehetem, a néni nem tudna téged szeretni, mert ahhoz túlságosan is viccesen nézel ki. Ne haragudj. Hűha, most látom, hogy menned kell, mert jönnek hozzám. Talizzunk jövő héten, és akkor majd mesélek Ágostról is, jó? Na, tessék egy puszi, és szia.
