Tegnap éjszaka kezdődött. Megéreztem, kimentem a kapuba, hogy lássam. A túloldalon két taxi lehúzott a járda mellé. Két óra ötven perc volt, és estek. Az egyik taxisofőr kiugrott az autóból, és behúzódott a közjegyzői hivatal árkádja alá. Rágyújtott, majd dühös pillantást vetett rám, mintha én lettem volna a hibás. A másik belülről rátenyerelt a szélvédőre, mint amikor jégeső esik, arcát elfordította, ha netán betörne az üveg. Vártam. Végül a második sofőr kiszállt az autóból, a csomagtartóhoz ugrott, kivett egy takarót és a járműre dobta. Egy ideig úgy tűnt, a héjak nem érnek hozzá, mintha a düh erőteret, pajzsot alkotott volna körülötte, ám aztán az egyik kurtán csattant a feje fölé emelt kezén, majd egy másik a vállán, végül nyögve az első mellé húzódott. A kolléga élvezettel figyelte, aztán odanyújtott neki egy cigarettát és az öngyújtóját. Mindketten felém pillantottak, intettem nekik. Sajnálkozó és együttérző jeleket váltottunk. Én tudtam. Éreztem, mondom, hogy ránk szakadnak a kambriumi lövedékek, találomra zuhogtak a cserepekre és lámpatestekre, kemény kokonokként csattantak a tévéantennák karóin, gellert kaptak a drótokon, mint valami légtornászok, flikflakoltak, míg végül becsapódtak, dirr-durr-bumm, ahova éppen.
Zuhogott a trilobiták kilenc rendje, a többszörösen ízelt, primitív Paedeumiasok és Fallotaspisok, az aprócska Agnostusok, mint glabelláris lebenyek függönye, és a Lichidae családok, az impozáns Arctinurus és a félelmetes Kettneraspis, aládübörögve a cserepeken, az áramvonalas Paedeumiasok szabadesésben, tüskés széleikre esve, és a hétszáz szaruhártyás, schizochroális szemű, hosszúkás Reedopsok. A Neoasaphusok szarvacskái szikráztak az aszfalton. A házakban kigyulladtak a fények, arcok jelentek meg az ablakokban. Érdekes lesz holnap sétálni egyet, gondoltam, ahogy felhangzottak a mentők és tűzoltóautók szirénái a dobogás, pattogás, kopogás, üvegcserepek, régi házak tetőtörmeléke, vízelvezető árkok dübörgése közepette, melyek teltek, gyorsabban, lassabban. Egy séta a kislánnyal, egy mese kövületekkel és kövületekről, tenyere megizzad az enyémben, ide-oda rángat, a magnóliás park, majd a múzeum felé, mögötte a raktárakkal, a falakon levő graffitiket kilyuggatták a százmillió éves golyóbisok. Ültem a sötétben, az ágya mellett, és imádkoztam, hogy amikor majd másnap hazaérünk, belépünk az ajtón, későn, túl későn, halljuk a kétségbeesett kiáltást, Hol voltatok? Hol voltatok? Tudod, mennyit telefonáltam, és... És én ne halljam meg, és kitépjem a kislányt a karok közül, melyek rázzák, mint egy ruhát.
Én is rángattam egy kicsit, miután olvastam valamennyit egy padon, kiáltásai percenként megzavartak, Nézd! Nézd! Nézd már, na! Igen, igen, érkeztek válaszaim egy-egy befejezett mondat után, míg egyre sürgetőbb kérdései, a kabátrángatás, a Hát ez mi? És ez? És ez? görgeteggé váltak a térdemen, kiömlöttek a kabátzsebből és a kapucniból, egy sor Harpes és Euharpes, a közép-kambriumból érkezett Damesella és hullámos tövisű Miraspis. Kis halottak sora a padon, talán megkövült tojásokkal a fejrészükben. A lábainknál félkörben rendeződő csendes publikum, a tökéletes Ampyx trinucleoida, mint egy nászutasoknak készült űrhajó, a nagydarab Hemirhodon, hétevezős bárka, És ez még szebb, ezt megtartom, jó?, Igen, igen, Ezt odaadom Juli néninek, szerinted tetszeni fog neki, miiii? Nézz már ide. Tekintetem elmozdult a... mit is vettem ki a táskából... ja, igen, egy vékonyka és oda nem illő románcot..., az ujjaira siklott, melyek a Pandaspinapyga mutica kandiscukor testén húzódó farokszelvények intarziáit követték. Betértünk a kávézóba, álltuk a pincérnő ellenséges pillantását, Mit kér, kávét, nem is volt kérdés, aztán kedvesen a kislányhoz fordult, Kérsz szörpöt, drága?... Kért, egy Parodoxidest forgatott a kezében. A kávézóban, írók és a gyerek társaságában, rácsodálkoztam és karakterológiai megjegyzéseket tettem a megdöbbent csavargókra, kezük tele trilobitával, vajon mennyit érhetnek, egy kisöreg rafiazsákba gyűjtötte őket, pedánsan válogatott a köztisztaságiak által a falak mellé tolt halmokból.
Maia időnként kiment, felkapott egyet-egyet, visszajött velük. Dobd el, szóltam rá, tenyeremmel legyezve a cigarettafüstöt, ő pedig nézett rám odalentről, és így szólt, Miért, megbetegszek? Aztán felsorakoztatta a kövületeket a párkányon. A pincérnő egy ideig figyelte a bárszékről, aztán megszólalt, csak úgy, a semmibe, Ne hagyják ott. Kotorásztam a hátizsákban, egy szebb példány után kutatva. De csupán az utolsók egyike akadt a kezembe, ez talán látta nemzetségének végét, egy repedt, nyomorúságos Pseudophillipsia. Felajánlottam a pincérnőnek, mondtam is mellé valamit. Adhatom a számlát, válaszolta.
Ha rajtam múlik, elérkezett volna a gyanús pillanat, amikor áttérünk a kávéról a meleg sörre, de nem, én hallottam a hangot, amit hallani akartam, így hát felcihelődtünk és elindultunk, a pincérnő hangja mögöttünk vibrált, amint nézte, hogy távozunk a földtörténet legnagyobb kipusztulásának romjai között. Drága, kérlek vedd el őket onnan, jó, mire a kislány sarkon fordult, a kezemet fogva, és válaszolt, De hát magának ajándékozom őket. A karjaimba vettem, felültettem a vállamra, és szaladni kezdtünk, ő boldogan kiáltozott, szaladtunk hazafelé...
SZÁNTAI JÁNOS fordítása
