Cseteltél már angyallal? Találkoztál már angyallal, akinek be nem állt a szája? Felajánlotta lelkét cserébe halandó testedért? Ha válaszod igenlő, az emlékeidben élő alakot összehasonlíthatod Alina Nelega könyvének angyalával. Ha nem, ha a felsoroltak nem estek meg veled, akkor Az utolsó boszork@nyt elolvasva akár meg is történhetnek. A másikkal való találkozás, legyen az akár egy angyal, maradandó élménnyé válhat. Úgy elmesélni ezt, hogy a hallgató is teljesen átélje, legalább olyan intenzív lehet, mint maga az elmesélt esemény.
Alina Nelega ennek az intenzitásnak az elérésére törekszik Az utolsó boszork@ny című szövegében. A törekszik szót nem elmarasztalóan használom, inkább a ’sok mindent megtesz annak érdekében, hogy egy állapotot létrehozzon és működtessen’ értelemben. Azért csak törekszik, mert megtett gesztusai azon is múlnak, akinek mesél, aki olvassa, aki hallgatja. Ezért is tartom megfelelőbbnek a szöveg szót, a regény megjelölés korlátozó volna. És itt hirtelen bonyolulttá válik a kezdeti, inkább érdekes helyzet: ha a szerző előbb vázolt ügyködését vennénk szemügyre, akkor a szövegszerkezettel, a konstrukciós technikákkal kellene szembenézni, továbbá tisztázni kellene azt, hogy milyen viszonyban áll a szöveg a címmel, és nem utolsósorban azt is, hogy menynyiben lehetek olvasója, ha már előzőleg hallgatója voltam egy történetnek. Nos, egy – maradjunk most annyiban, hogy – mesei szám, a három mankójára támaszkodva induljunk el, választ találni kérdéseinkre.
Az utolsó boszork@ny című szöveg, amely románul 2001-ben jelent meg a Paralela 45 kiadónál, két nagy részből áll. Mindkét részt egy-egy Laurie Anderson-idézet vezeti be. Az első részben egy angel nickname-es angyal szövegel. Nem el-beszél valamit, bemutat, hanem szövegel, tracscsol. És ha már ezt teszi, akkor valaki felé fordulva, valakinek teszi. Valakinek, aki hallgatja. Ugorjunk előre, és mondjuk azt, hogy egy dramaturgiai megoldás logikus következménye ez a helyzet. Kell egy viszonyítási pont, amihez képest valaki körvonalazható, képes cselekedni.
Az angyal angel anamnesis destrudo nevű betegségben szenved. A kvázi freudi fogalmat az „önromboló impulzus energiájának korelőzményei”-ként lehetne fordítani, vagy csak egyszerűen úgy, hogy romboló feledés. Angel azt mondja erre, hogy nem bír a jelenben élni. A betegsége okán is kívánkozik az emberek közé. Egy testbe, amelyben nyugodtan tudna feledni, emlékezni. Netezni is ezért netezik: keres egy lelket, akivel cserélhetne. Csetpartnerei griff, egy prágai lány, sztriptíztáncos, és mellesleg diák a ruházati marketing szakon. Csetelni pedig a műsorszámok közötti szünetekben, a munkahelyétől egyfalnyi távolságra lévő internet-caféban szokott, kedvezményes diákbérlettel. Ráveszi angelt, hogy vigyen el egy levelet a bossnak, amelyben kifejti, hogy az Ige igazi vírusként egy új programot hozott létre, egy új világot, a Teremtő szükségképpen magára maradt, és ezt illő volna most már beismernie. Annak ellenére vállalja el ezt angel, hogy a főnököt megközelíteni szinte lehetetlen. A lehetetlenül merev bürokrácia miatt – természetesen. Moonlight, vagyis egy másik történetben Matei diák valamelyik rendező szakon Romániában és egy repertoárszínház ügyfélszolgálati irodájában gyakorlatozik; Cristian Neumann rendezőasszisztense A zarándok barlangja című előadásban. Az előadás kapcsán mindenképp szólni kell Laurie Andersonról, akinek az 1986-os Home of the Brave című multimédiás előadás-performansza előképe lehetett Cristian Neumann előadásának. Az 1989-ben megjelent Strange Angels és az 1994-es Bright Red albumainak szövegvilága mindenképp hatott Nelegára, ahogy William S. Burroughs gondolatai – Language Is a Virus from Outer Space – is. Laurie Anderson és az általa megidézett 70–80-as évtizedek popművészetének világa érezhetően Nelega egyik ihletforrása.
A szövegben még feltűnik julieta, excalibur, Louise Ţifrea, S. A Tawn, W. O. Tawn, ez utóbbi három szoros családi kötelékben, aztán Sidi R. Tha, és némi meglepetésre Szt. Alin is.
A második rész Martina Boros Neumann naplóját tartalmazza. Martina újságírónő és Cristian Neumann, a már említett rendező és Vinicius Boroş liberális irányultságú politikus, ügyvéd húga. Martina egyik megjegyzéséből tudunk két állandó kísérőjéről, a jó és a rossz angyalról. Az angyalhoz hasonlóan ő is az anamnesis destrudo nevű betegségben szenved. Esetében fordított a betegség folyamata, mindinkább a feledésbe kívánkozik, miközben a jelen személyes és történeti meghatározottságának a foglya. Martina érzékeny, labilis idegzetű nő, szenvedélyesen érdekli családjának múltja, és a bátyjai révén bejárása van a jelen kulturális-politikai vagy kulturális és politikai érdekszövetségeinek és ellenségeskedéseinek történéseibe. Egyik dédapjuk Vásárhely hóhéra volt és Báthorytól kapott nemességet szolgálataiért.
A város színterét a vár és az 1239. augusztus 16-án alapított ferences kolostor, ma református templom, a dominikánus kolostor és a katakombáira ráépített, a lezüllés és felszámolás felé tartó városi színház, a családi ház, a hóhér háza – ahonnan titkos alagutak vezetnek az előbbi helyszínekhez – határozzák meg. Nem feledkezhetünk meg a városi irodalmi újság, a Vremea szerkesztőségéről sem, ahová Martina barátnője, Mimi révén nyerünk bepillantást, és ahonnan szintén titkos „utak” vezetnek az előbb említett történelmi helyekhez. Két történet, két történelem: az egyik a ferencesekhez, domonkosokhoz, reformátusokhoz és Báthoryhoz vezet, a jelenben pedig‚ a „gulyásssal egynyelvű egyénekhez”, a másik pedig a „balkanizmust fáradt erdélyi enerváltsággal, önelégültséggel és prosztósággal” vegyítő gyarmatosítóké. Ez az Alina Nelega által berendezett tér. Ismerős és mégse. Identitásokról vagy inkább identitásképző elemek puzzle-szerű elrendezéséről, és azokban megképződő titokzatos erőkről van szó. Erőkről, amelyek személyiséget formálnak, konfliktusokat generálnak. Hiszen valamivel magyarázni kell egy háromnyelvű, titokzatosnak tűnő családi identitás problémáit. Miért használja mindegyik testvér másként a családi nevet, miért kötelezi el a család háromfelé magát? Lehetne ez a könyv egyik olvasata.
A város helyszínei: a labirintusszerű alagutak, járatok, katakombák, a felszín omladozó, átépülő, történelmi jelentőségű, kötődésű építményei, és a „heaven-ből” az angyal által felülről szemlélt városkép. A város ideje a pontosan nem körvonalazott múlttól (1239, Báthory) a közelmúlt impériumváltása a jelen demokratikus berendezkedésén, és a pontosan nem körvonalazott jövőig tart (lásd Vinicius Boroş későbbi karrierje). Ez a hármasság határozza meg a szöveg, a cselekvések egyik tér-idő szerkezetét, hátterét. És nem járunk messze, ha a múlt-jelen-jövőt átlátni képes Teremtőre vagy épp Szent Ágostonra gondolunk. Mely figurák eszmerendszerükkel, látásmódjukkal együtt beépülnek vagy beidéződnek a szövegbe. És ezzel el is érkeztünk Nelega szövegének egyik kockázatos és bravúros kísérletéig: olyan eszmerendszerekkel, irodalmi, filozófiai, teológiai, történelmi, fizika- és matematikatudományi fogalmakkal, utalásokkal zsúfolja tele írását és működtetve is azokat, amelyek újra- és újrastrukturálják a szöveget, mozgásban tartják azt. A szöveg mégsem lesz túlterhelt, okoskodó, fárasztó olvasmány. Nelega ügyesen lavíroz a túlbeszéltség és a sekélyesség között. Számos utalásnak végére járhatnánk, de számottevőleg nem igazítana el a szövegben. Legföljebb az a benyomásunk alakulhat ki, hogy a világ (lásd fentebb, tér-idő hármasság) egy nagyon bonyolult összefüggésrendszer, és sokféleképpen strukturálható annak függvényében, hogy épp milyen eszmei vagy hatalmi pozíciót foglalunk el. Mi több, ez a világ távol került a Teremtő és a Teremtés kezdeti egyértelműségétől. Erre a szerkezetre építi rá Nelega a szövegelő angyal figuráját és az emlékező Martina személyét. Azonban ez az építkezés is nagyon furmányosan van megoldva. Az egyik elsődleges problémát az jelenti, hogy a vázolt szerkezeti megoldás miatt nagyon nehéz egy kiemelt értelmezői pozíciót találni. Itt kerül konfliktusba a hallgató, néző az olvasóval. És ezért kell az előbbi számára engedményt tennünk.
Vagyis kezdjük az elején: a szöveg első 14 oldala, angel szövegelése elsőre meglepő és lehengerlő, lendületes kezdés. Feltűnik a szövegben többek között Martina és az ő rossz és jó angyala, Wotan a német mitológiából, Gilgames mint kötögető angyal, griff, moonlight csetpartnerei. Aztán van itt még Amerikát fikázó szöveg, vélemény az őszinteségről, az igazságról és az alakoskodásról, és természetesen a színházról, a készülő Zarándok barlangja című előadásról a domonkos kolostor kriptájában, a jövőről mint az élet megélésének tér-idejéről, elméleti fizikáról és Lukasiewicz logikájáról, új pszeudorongol nevű, maximálisan biassed stílusú regényíró-technikájáról, Romániáról mint a történelem keresztútján fekvő országról, az angyalok szaporodásáról, Szent Ágoston lélekmodelljéről, amit három angyal személyesít meg, valamint az elszalasztott és a megélt pillanatról, no és nem utolsósorban egy látványról és egy időpontról. Ez utóbbi két elem, az ezeket tartalmazó fél oldal, ha úgy akarom, akár egyik kiindulópontja is lehet a szöveg olvasásának. Ugyanis ez a fél oldal a szöveg elejéről és végéről, keretként adja magát. Két ablakszemen illusztrációk: az egyiken fekete-fehér képek, Brecht, két lap az anatómiai atlaszból, koponyába ékelődő tű, rózsaszirmok és egy teljes csontváz, közöttük vásári fotón egy angyalka. A másik ablakszemen színes nyomtatványok, Albrecht Dürer sötét önarcképe akácfavirággal, egy levélrészlet Angelius Silesiusról, egy prágai villamosjegy. Az ablakszemek között a fogantyún egy 200 éves zsebóra lóg, ami a szöveg kezdetén 2 óra 23 percet és 57 másodpercet mutat, hogy a végére 211 órát 3923 percet és 157 másodpercet mutasson, pontosan. Hogy a mutatók „egy másodpercnyi idő múltával tovább lendüljenek”. Akár ezekből a látvány- és temporális elemekből is felépíthető a szöveg egyik vonatkozásrendszere. Az, hogy a tekintet oda tér vissza, ahonnan az elején kiindult, nemcsak egyfajta körkörösségre utal, hanem a szcenika változatlanságára, ami lehet időnkívüliség is. Az eltelt időintervallum a megadott végértékek szerint jelent egy egységnyi időt. A szöveg, a történések idejét, a megélés idejét, ami – épp a végpontok rögzítettsége okán is – csak egy tágabb intervallumnak lehet a része. Nincs kezdő- vagy végpont. Minden, legalábbis minden, amiről ebben a szövegben szó van, valaminek a folytatása, folyamat, amit így a szöveghez társítható alanyok – Marina, angel, olvasó – nem láthatnak át. Nincs mindentudó szerző, totalizáló olvasat. Ez a kijelentés is ezért csak módszertani lehet. Ami van, ami lehet, az egy intenzív jelenlét megteremtése a szövegben, illetve annak átélése.
A szöveg mindkét nagy egysége – az angyal szövegelése, Martina naplója – a személyes fókuszpontot tágítva egyre nagyobb szeletet fog be, így kerül aprólékos bemutatásra az első részben: Vásárhely, egy londoni söröző, Prága egyik lakóháza, a Boros Neumann család, az internet és a felhasználók világa és a színház az utolsó darabbal, amit annak intézményes keretében játszanak. A második részben a napló, a személyiség állandói után kutatva, nemcsak a közvetlen környezetét, a romladozó hóhér ősi házát mutatja be, de egy szótár megszerkesztésig is eljut, amiben azokat a szavakat határozza meg, amelyek ennek a világnak, világának kitüntetett pontjait képezhetik. Mindkettő egy táguló világot mutat fel anélkül, hogy a határait is kijelölné. Erre a világra épül rá a számítógépes, netezős szótár, metaforika, a maszkok és hordozójuk révén megelevenedő színház világa, és kiemelten a beszédregiszterek sokszínűsége, amit Nelega a szövegben megszólaltat. Úgy tűnik, hogy szükségképpen csak elveszni lehet ebben a szövegvilágban, azonban épp ez késztetett arra, hogy a három beszélőn – Martina, a jó és a rossz angyal – és a két szövegegységen keresztül arra az egy lehetséges kiindulópontra legyek kíváncsi, amire a történések láncolata visszavezethető. Nem egy végső nyugvópontot keresek, hanem azt a pillanatnyi állapotot, időleges személyiségszerkezetet, amiből aztán tovább lehet indulni a további szétaprózódás irányába: a szűkebb család, a három testvér által kapcsolatba hozható világszeletek, a város térbeli és időbeli tagoltsága stb. A személy úgy jelenik meg előttünk, mint egy összetett rendszer kiindulópontja. A személyiség a kulturális-történelmi-szociológiai folyamatok meghatározottja. Ezt a kölcsönös meghatározottságot mutatja meg a szöveg, de nem időbeli kifutásában, hanem pillanatnyiságában. Ezért nem nevezem angelt vagy Martinát szereplőnek. Jelenidejűségük a fontos. Az a jelenidejűség, amely a hallgatóban megképződik, aki így reflektáltan lesz a szöveg olvasója. Kétségtelen, hogy ez a – leginkább a színpadi jelenléthez hasonlító – állapot megképzése a színházi kellékek és helyzet hiányában roppant nehéz feladat. A közvetlen, érzékelhető kapcsolat nélkül a beszélő egy dologra hagyatkozhat: a nyelvre. Ezt a közvetlenséget Nelega az élőbeszéd és a napló személyességével éri el. Jó dramaturgként tudja, hogy a karakter, akárcsak a színpadi fény, csak valamivel való viszonyban körvonalazódik: egy másik, egy megidézett szereplő, a nézőtér sötétje. Alina Nelega ennek a helyzetnek a metaforikáját is igen következetesen bontja le: a teremtő és teremtett világ, a szerző és darabja, beszélő és beszéde, mind egyfajta viszonyt, és így viszonyítási pontot képeznek le. Angel, Martina nyelve rugalmas és képlékeny, annak függvényében, hogy a megidézett helyzetben mi az, amit leginkább jellemez. Sokszor él beszélt nyelvi fordulatokkal, és ennek széles regisztereivel, az alpáritól a kifinomultig, a locsogótól a szűkszavúig, használja és kihasználja azt a színházi közhelyet, hogy a nyelvhasználat jellemez. Nelega így jeleníti meg a többi szereplőt Martina nyelvhasználatában.
Ha fentebb arra a következtetésre jutottam, hogy a szövegvilágok origójaként a személy és a személyiség áll, akkor itt azt kell mondanom, hogy a nyelvi világok kiindulópontja az, amihez a nyelv és használata elsősorban köthető, vagyis Alina Nelega. Úgy bontja le a hagyományos regényszerkezetet, hogy azt csempészi vissza, amit a modernitás utáni regény kiiktatni igyekezett: a szerzőt, az alanyiságot. Úgy vélem, hogy egy nagyon egyszerű felismerés áll e cselekedett mögött: az élet pillanatait csak az alany tudja meg- vagy nem megélni. Hogy ezt a jelen-létet, színen-létet nárcisztikus hajlamként értelmezzük, felfogható abbéli félelmünknek is, hogy mi, én, hallgató, olvasó nem vagyok képes erre. A szöveg, a szövegelő felénk fordulása ebben lehet segítségünkre. Rajtunk múlik, hogy mi oda tudunk-e fordulni.
Az odafordulás gesztusa, és ezzel annak a térnek a kiemelése, átlényegülése, ahol ez megtörténik, a párbeszéd kezdeményezése mint a személyes megszólaltatása, a másik hiánya, a jelenlét, a saját pillanat megélésének a fontossága, és ugyanakkor mindennek a hiábavalósága képezi Alina Nelega 2007-es kötetének, a Kamikazenak a világát. A kötet öt, az alcím szerint színészeknek és színésznőknek való monológot és monodrámát tartalmaz. Nelega Az utolsó boszork@nyban megtalált világot bontja itt is ki: kelet-európaiként beazonosítható térség,és Románia elmúlt, durván hatvan évtizedének történelme. Az elvonuló politikai rendszerek lenyomatai és utórezgései. Jellemzően egyik darab sem egy konvencionális színházban volt bemutatva.
A Project XX egy ‚Live konferencia és termékbemutató műhely’, ahol Nila Lundkwist feltaláló arról győzködi a hölgyeket és a „még- férfiakat”, hogy ha klónozási szolgáltatásukat igénybe veszik, akkor új külsőt kapnak: a férfi helyett nőit, a régi helyett újat, a végső cél az angyalok nembeli semlegességének elérése, végső soron egy evilági megváltódás kieszközlése. Az E-uri, Georgiana monológja egy kripta födémjén. Firenzébe készül, a kívánságok kútjába pénzt dobni. A tanítónő, miközben épp egy alkalmi motorossal való találkozását meséli, a világ szintetikus E-kel való telítettségén is dohog. Lassan elhalványul a való világ érzéki tapasztalata, a darabba bevont nézők helyett is ő fog nem elmenni kívánságaikkal Firenzébe. Decalogul după Hess-ben, a magyarra is lefordított darabban, a náci háborús bűnös Rudolf Hess utolsó vacsoráját megrendezve egy apokrif tízparancsolat szerint összegzi életét, mielőtt öngyilkos lenne az őt figyelő kamerák előtt. A magyarul szintén megjelent Amalia respiră adânc Amalia életét követi nyomon a kommunizmus ideje alatt és a rendszerváltást követően. Elbeszélésében, amelyek kiragadott részletek az életéből, egy újabb testvéri hármas és az azok megidézte világ sejlik föl. A kamikaze egy balkáni leszámolás története, két férfira, egy nőre, egy motorbiciklire és egy kamikázé kacajra komponálva. A kötethez mellékeltek egy CD-t is, amelyen Alina Nelega beszél írói, színházcsinálói, színészvezetési tapasztalatairól. A monológot az előadásokból vett részletek szakítják meg. Érdekes lenne megvizsgálni, miért az említett két darabra talált rá a magyar színházi élet. Talán az identitásproblémák és történelmi terhek boncolgatására fogékonyabb magyar színházi világ monomániája okán.
Úgy látom, hogy Az utolsó boszork@nyban felvetett problémák mind a szerzői, mind a szövegvilágot érintően nagyon jó kifutásukat találták meg ezekben a kis monológokban. A karakterek kitárulkozása, személyiségük hangsúlyos megjelenítése, nyelvi artikulációja – mind annak kísérletei, hogy a pillanatot megragadjuk - és abban a pillanatban magát a személyt is. Ha a másik messze van – legyen az teremtő, a megváltás, az úgynevezett igazságtétel, akkor csak az van, ami abban a pillanatban kimondódik: a nyelvileg megformált én. És a néző, mindezek fültanúja. Lehetséges partner egy beszélgetésben, az odafordulásban. Ezért is találom fontosnak azt, hogy Nelega egy CD-mellékletben egész alakjával, hanghordozásával, pillantásával a néző, a hallgató felé fordulva beszél tapasztalatai világáról. Az általa megtalált világ megsejtett boldogságáról.
Angel szövegelésétől egyenes út vezet Alina Nelega, a szerző csevegéséig, úgy tűnik, hogy így rövidre záródik a kör. A szerző megmutatkozott, ő az, aki uralja a nyelvet, aki beszéltet. Én, aki meghallgattam angel és Martina szövegelését, olvasója lettem szövegeiknek. Olvasóként méltányoltam a monológok szövegét. Nelega virtuális felém fordulása után nem maradt más hátra, minthogy a szintén virtuális hálón cseteljek vele vagy szemtől-szembe kerüljek Nilaval, Georgianaval, Hessel, Amaliával, kamival és kristivel.
Az utolsó boszork@ny román címe Ultim@vrăjitoare. Az általam használt eredeti kiadás az Editura LiterNet által elérhetővé tett online változat volt. A magyar fordítás Király Hajnal munkája. Nelega, azért hogy a fentebb vázolt tartalmi, nyelvi rétegzettséget élőnyelvi regisztereken megszólaltassa, nagyon pontos nyelvet használ. Mondatai összetett mondatszerkezetek: aprólékosak, részletezőek, de nem túlbonyolítottak. Sok információt használ fel, leírásai mégsem unalmasak. A szövegnek van egy belső sodrása, ami egyrészt a gördülékeny mondatoknak, másrészt az élőnyelviségnek köszönhető. Sajnos Király Hajnal fordítása nem oldja meg ezt a feladatot. Többször utána megy a román mondatszerkezetnek (pl. 112., 124. o.), azonban érthetetlen módon kihagy félmondatokat (90.,103. o.), félrefordít (pl. 55.,49., 100., 147. o.). A szöveg ennek ellenére, az eredeti gördülékenységének köszönhetően, olvasmányos. Azonban a különböző nyelvi regiszterek már alig érzékelhetőek. Az eredeti változat egyik fő poénja az angyal és a „pana mea” román beszólás egymásra játszása. Sajnos elég suta módon oldotta meg Király Hajnal ennek fordítását. (pl: „mi a szösz”, vagy ellenkezőleg „bassza meg”) Általában a különböző durvulós szövegeket vagy szépelgő fogalmazásban, vagy a „faszom” szó radikális használatával tudja le. Általában nem tud mit kezdeni a román káromkodások, szitkozódások egyértelmű vagy átvitt értelmű mondataival. Ügyetlenül keveri a körülíró, óvatoskodó, távolságtartó fogalmazást a nyersebbel, és ettől felemássá, nehézkessé válnak a mondatai (pl: „Hogy a fene essen in my ass” 18. vagy 147. o.). Az eredetiben nagyon sokszor használt hiányjel a hétköznapi beszéltnyelviséget hangsúlyozza, ehhez képest könnyen elkülöníthetők a többi regiszterek, így például a kulturált, irodalmi fogalmazás a színházi szakember szövegeléstől vagy politikusok beszédeitől. Király fordítása ezt a szerintem lényeges vonást kis mértékben mutatja meg. Az eredeti szöveg másik nyelvi bravúrja, meghatározó eleme a mai net-nemzedék számítógépen szocializálódott angol-román keveréknyelve. A fordításában ez nyelvi kuriózumként, néhol komikusként ható nyelvhasználattá válik. Nagyon hiányoznak az élő magyar nyelv hasonló regiszerei. A magyarra átültetett darabokhoz hasonlóan egy lendületes de kuriózumként ható szituációval és nyelvezettel operáló, eredendően identitást problematizáló regényként fordítódott Nelega szövege.
A cím is több figyelmet érdemelhetett volna. Az eredeti e-mailcímként is működhet, míg a fordításban inkább jó poén maradt, a kukac elvesztette funkcióját, a fordító az egyetlen „a” betűt alakította @-cá. Az eredendően kommunikációs helyzetként induló szöveg így kissé elsikkad. Alina Nelega nyelvhasználati lendülete a Dinescu fémjelezte nyelvi fordulatisághoz, élhez, többszólamúsághoz kapcsolható. Ez Király fordításában sokat tompul, irodalmiaskodóvá válik. Fordításában angelnek a szövegelése és Martina naplója ugyanolyan hangon szólal meg. Ez pedig nagyon nem válik a szöveg javára.
Király fordítása egy korrekt, olvasmányos szöveget hozott létre, de Nelega könyvének erényei csak korlátozottan érvényesülhetnek.
A Budapesten, április 23-25. között zajló Könyvfesztivál díszvendég országa Románia. A kortárs román irodalom két nagyszerű teljesítménye, Alina Nelega könyvei, arról is szólnak, hogy jó vendégségben lenni valakinél, mert jó beszélgetni azzal aki figyel ránk.
Alina Nelega: Az utolsó boszork@ny. L’Harmattan Kiadó, József Attila Kör, 2007. Fordította Király Hajnal.
Alina Nelega: Kamikaze, Cartea Românească, 2007.
* A kritika rövidített változata a Helikon március 25. (524.) számában nyomtatott formában olvasható.
