Szőcs István Megújulás – viaszérésben című írásában1 hosszasan elemzi a Kortárs folyóirat januári számában közzétett kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változatát. Elemzését a műkedvelők és szaktudósok egymással való szembeállításával indítja, igaz, az nem világos, melyik oldal mellett kötelezi el magát. Az amatőrök szimpatikus vonása, hogy tévedéseikről meg lehet győzni őket, ám a szakemberek mereven ragaszkodnak kényszerképzeteikhez, rendelkezniük kell viszont a szakirodalom minimális ismeretével.
Jómagam sem régész, sem nyelvész, de még kimondott történész sem vagyok, Szőcs István szövegének mégis vannak olyan vonatkozásai, melyekhez röviden hozzá szeretnék szólni. Már csak azért is, mert szövegének célja véleményem szerint az lehetett, hogy az általa sarkítottnak, gyakran megalapozatlannak ítélt kijelentésekre felhívja a figyelmet, vagy amennyiben ez lehetséges, korrigálja azokat. Egyetlen bekezdéshez – melynek első mondatát kénytelen vagyok idézni az érthetőség kedvéért – fűznék hozzá néhány adatot. A magyar–finn–lapp rokonságról értekezve, ennek magyar recepcióját tárgyalva Szőcs megjegyzi, hogy a magyarok elutasító magatartása, a „régi dicsőség féltése” nem állja meg a helyét, mindez nem volt egyéb, mint „az ébredező pángermán sovinizmus hecckampánya.” Az idézett szövegrész relevanciájáról, különösen a 18. század utolsó, illetve a 19. század első évtizedeire vonatkoztatva (a későbbiekben ugyanis erről lesz szó) hosszasan lehetne vitázni, különösen a porosz–ausztriai ellentétekről.
Lényegesnek tartom a Szőcs által – állításának alátámasztására – hozott két „jellemző tényt” pontosítani, talán azok rávilágíthatnak a kijelentés megalapozatlan mivoltára is. Elsőként a Grosse Wahrheiten című röpiratot említi, amely a szerző megfogalmazása szerint azokban az években jelent meg és szerzőjének Schlözert tekintik. Nem világos, pontosan melyik évekről van szó, elfogadható viszont, hogy a szövegkörnyezetből minden józan olvasó számára kiderül, hogy a 18. század második feléről. A röpirat egészen pontosan 1792-ben jelent meg, hoszszabb címe pedig: Grosse Wahrheiten und Beweise in einem kleinen Auszuge aus der ungarischen Geschichte.2A röpirat valóban névtelenül jelent meg, viszont a mai szakirodalomban senki nincs, aki ezt Schlözernek tulajdonítaná, utoljára Concha Győző tette 1880-ban, igaz, ő sem írta le konkrétan Schlözer nevét.3 Bármilyen írólexikont vagy szakirodalmi munkát fellapozva világossá válhat, hogy a szerző nem más, mint Alois Leopold Hoffmann, aki valóban nem magyarbarát magatartásáról volt híres. Benda Kálmán kutatásaiból azt is tudjuk, hogy nem saját ötletből származtak a szövegei, hanem II. Lipót szervezte azt a röpirat-hadjáratot, amely a magyar nemesség kéréseit volt hivatott nevetségessé tenni.4 Eszközként ehhez a tervéhez Leopold Alois Hoffmannt használta, aki könnyen és hatásosan írt. Feladata az volt, hogy egy nagy röpiratban leplezze le a magyar nemesi mozgalom Bécsből megítélve reakciós arcát, ugyanakkor pedig biztassa a városokat jogaik védelmezésére.5 Látható tehát, hogy a szöveg provokatív szándékkal íródott, és már csak azért sem fogadható el Schlözer szerzőként való beállítása, mert Szőcs ez utóbbiról ezt álltja: „a magyarokról azt írja, hogy nem történelemalkotó népek, nincs is saját történelmük, létük csak arra való, hogy más népeknek zsákmányul szolgáljon.” A röpirat viszont – ahogyan címéből is kiderül – pontosan a magyar történelem visszáságait mutatja be valóban igen negatív megvilágításban. Munkájának explicit célja bebizonyítani, hogy a magyar és barbár kifejezések korábban ugyanazt jelentették.
Ebben a kontextusban jelentős szerephez jut a magyar eredettörténet, ennek megírásában egyik fő forrása Schlözer, akit meg is nevez munkájában. (Schlözer betartotta a szakma játékszabályait. Ha szerző lett volna, soha nem idézte volna önmagát munkájában.) Azzal indít, hogy leépíti a hun–magyar azonosság mítoszát. A finn–lapp közös eredetet nem tartja megvetendőnek, véleménye szerint a lapp rokonság szégyellése helyett inkább példát kellene venni róluk, hiszen a legmostohább körülmények között is képesek viszonylag jól élni, míg a magyarok hihetetlenül termékeny földjüket sem tudják kihasználni.
Egyáltalán nem állíthatjuk tehát, hogy a lapp–magyar rokonság szégyellését generálta volna. Sőt mintákat állított magyar olvasói elé, hogy miképpen lehetne ezt a rokonságot pozitív példaként emlegetni.
Igaza van Szőcs Istvánnak abban, hogy a magyar értelmiség (talán túlzás szakértelmiséget emlegetni) nem nyugodott bele hasonló állításokba. A magyar nemesség reformer képviselői leveleikben kikelnek Hoffmann ellen, nyomtatva azonban csupán két szöveg terjedt el: előbb Alxinger János, II. József reformjainak lelkes híve írt cáfolatot, majd pedig Huber, aki műve címében nagy jelentőségű kérdést fogalmaz meg: befolyással lehet-e egy Hoffmannhoz hasonló szerző a német közvéleményre. Egészen más súlypontjai lettek tehát a további vitának, szereplői pedig kiváltképpen a bécsi udvar köreiből kerültek ki.
Mivel Szőcs István szövegében August Ludwig (von) Schlözer neve is felmerült, szükségesnek tartom, hogy az ő munkásságára is felhívjam röviden a figyelmet, különösen azért, mert Szőcs azt a hagyományt viszi tovább, amely a jeles göttingai történészt magyargyűlölőként állítja az olvasók elé.
A magyarok vonatkozásában elhíresült egyik állítása, hogy a magyarok a besenyők és a kunok ikertestvérei lennének (nem nyelvi vagy történeti vonatkozásban, hanem kulturális szinten – minden esetben a honfoglaló magyarokra vonatkoztatva), kérdése pedig az, miként lehetséges, hogy míg előbbiek nyomtalanul eltűntek, a magyarok virágzó országot tudtak létrehozni. A szakirodalom általában csak negatív kijelentéseire figyel, pedig ideje lenne észrevenni, hogy ő volt az első történészek egyike, aki tudományosan bizonyította a finnugor eredetet, sőt Gyarmathi Sámuelt is folyamatosan támogatta nyelvészeti kutatásaiban.
A Szőcs által emlegetett Allgemeine Nordische Geschichte6 című munkájában teret enged a magyarok eredetkérdésének is. Viszont a munka nem tekinthető kizárólag Schlözer írásának, ő csupán összeszerkeszti a témában addig megjelent szövegeket. Ugyan a magyarokat nem nevezi ősnépnek (Stammvolk), viszont ősnépen nem bizonyos területek őslakosait érti, azaz nem releváns nála az a kérdés, hogy ki népesítette be és lakta először a földterületet.7 Ősnépként azt a népcsoportot fogadja el, amely forrásokkal tudja igazolni bizonyos területek fölötti uralmát. Az egyes népek világtörténeti jelentőségét nem természetes körülményeikből vezeti le, hanem politikai helyzetek függvényének tekinti. A politikai és természeti hatások eredménye lehet egyes népek fennmaradása, illetve eltűnése is, ezért a népek történetének megírásakor a korai történetre vonatkoztatva elsősorban ezeknek a körülményeknek a vizsgálata szükséges. A magyar történelemről nem azt állítja tehát, hogy nem létezne, hanem hiányolja a korai történetre vonatkozó kutatásokat, az államalapítás körüli okiratok meglétét. Mindezekkel inkább serkentette a mítoszok és legendák leépítését, hiszen konkrét dokumentumok felmutatását, régészeti és nyelvészeti kutatásokat sürgetett.8
Jellemző Szőcs nagyvonalú adatkezelésére a következő példa is, melyben tulajdonképpen saját csapdájába esik: „»ha jól emlékszem, 1796-ban« az Augsburger Zeitungban megjelent egy pályázati hirdetés: Alkalmas-e a magyar államnyelvnek?” Igen valószínűnek tartom, hogy a tübingai pályaműről lehet szó, ez esetben azonban a tisztelt szerző nem jól emlékszik, így a kerekasztal résztvevőire való ironikus utalás visszafelé sül el. A felhívás ugyanis 1808-ban jelent meg az Allgemeine Zeitung március 10-én kelt mellékletében, melynek szerkesztősége akkor Tübingában volt, később pedig az Allgemeine Literaturzeitung 1808. április 25. számában. Előbbi valóban Augsburger Zeitungként is ismert, ám a felhívás már csak azért sem jelenhetett meg 1796-ban, mivel a lap első száma csupán 1798-ban látott napvilágot. A továbbiakban Szőcs azt állítja, hogy csupán az elutasító válaszokat jelentették meg, és hogy a pályázatot a bécsi titkosrendőrség főnöke adta ki. Ez utóbbi kijelentéssel minden bizonyal egyetérthetünk, pontosítani csak a kiírás körülményeit kinyomozó szorgos kutatók megnevezésében szeretnénk. Egyetlen pillanatig sem vonjuk kétségbe Dümmerth Dezső fontos kutatásait, ám a tübingai pályamű és a titkosrendőrség viszonyát elsőként Wertheimer Ede tisztázta a Századok 1896-os számában (293–309, ill. 394–412), majd pedig Heinrich Gusztáv az Egyetemes Philologiai Közlöny XXIII. kötetében (436–442), valamint 1916-ban kiadott könyvében (Kazinczy Ferenc tübingai pályaműve a magyar nyelvről). Heinrich Gusztáv kutatásaiból az is kiderül, hogy a díjat végül nem osztották ki, sem a magyar nyelvet pártoló, sem pedig az azt elutasító írásokat nem jelentették meg. Az pedig csupán mellékes adat, hogy a bírálóbizottság egyik oszlopos tagja Teleki Sámuel erdélyi kancellár lett volna, aki a jutalmat többek között a magyar nyelvet pártoló Rothnak és Kazinczynak kívánta ítélni.
Reményeim szerint Szőcs István hasonló örömmel fogadja írásomat, mint amilyen türelmetlenséggel nyugtázta Éry Kinga kutatásainak visszhangtalanságát. A végzős magyar szakos hallgatók számára nyilvánvalóan nem dicsőség, hogy nem hallottak Julianus barátról, ám azt pontosan tudják, hogy a rá vonatkozó adatoknak hol lehet pillanatok alatt utánanézni. A kétségbevonhatatlanul impozáns ismeretanyaggal rendelkező szerzőnek is csupán minimális időt kellett volna szánni arra, hogy egyetlen bekezdés állításai legalább a tárgyi tévedésektől mentesek legyenek.
Jegyzetek
1Helikon, XX. évf., 2009. 4. (522. sz.) február 25.
2Grosse Wahrheiten und Beweise in einem kleinen Auszuge aus der ungarischen Geschichte. Dem Adel und der Geistlichkeit dieser Nation zur Beherzigung empfohlen von einem freimüthigen Deutschen, Frankfurt und Leipzig, 1792.
3Concha Győző: Az angolos irány politikai irodalmunkban a mult szazad végén, Erdélyi Muzeum, 1880, 2. szám, 35.
4Benda Kálmán: A magyar nemesi mozgalom 1790-ben, in Lukáts János (szerk.): Benda Kálmán: A nemzeti hivatástudat nyomában, Mundus, Budapest, 2004, 236–266.
5Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig, Franklin Társulat, Budapest, 1888, 387. Gaál Bernadett azonban Hoffmann kéziratos életrajzának közlésekor maga is a Bécsi Udvar alkalmazottjának tekinti a röpirat szerzőjét. Gaál Bernadett: Leopold Alois Hoffmann életrajza 1792-ből, in Lymbus. Magyarságtudományi forrásközlemények, Budapest, 2003, 273–281.
6Schlözer: 1771.
7Schlözer: 1771, 263.
8Schlözer munkásságából nemrégiben remek monográfia látott napvilágot, melyben a magyarokról alkotott képe is új megvilágításba kerül: Martin Peters: AltesReich und Europa. Der Historiker, Statistiker und Publizist August Ludwig (v.) Schlözer (1735–1809), LIT Verlag, Marburg, 2000.