Miért is hallgatunk zenét – teszem fel magamnak is újra meg újra a közkeletű kérdést. És gondolatban végigfutok sorozatom eddigi írásain és az azokban megfogalmazott válaszaimon. Elsőként azt írtam, hogy a zene szellemi táplálék, tápértéke nagyon nagy lehet aszerint, hogy mennyit és hogyan fogyasztunk belőle. Másodszorra azt vettem sorjába, hogy bárhol, bármikor könnyűszerrel vásárolhatunk magunknak zenét, minden zene eladó, csak vevőt kell hozzá találni. Harmadszorra azt bogozgattam, hogy a zseniális zeneszerző védjegye (névaláírása) milyen fantasztikus erővel hat a zenét fogyasztóra: zseniális művet gyanít ott és akkor is, amikor más, kisebb alkotó műve húzódik meg a háttérben. Negyedszerre azt firtattam, hogy mások fülével, például egy teremnyi hallgatóság fülével is lehet és érdemes zenét hallgatni. Szerencsére sikerült mindeddig elkerülnöm a közhelyként használt választ: azért hallgatunk zenét, mert SZÉP. Most ötödszörre is valami másról szeretnék írni, mint a zene szépségéről, a pátosszal hangsúlyozott MIÉRT SZÉP-et messze elkerülve.
Nos, a zenét manapság csak úgy, fél füllel hallgatjuk, valódiból és átvitt értelemben egyaránt. A minap is láttam egy fiatalembert, aki egyik fülével (fülhallgatóját használva) jazzt hallgatott (olyan erősen, hogy mi, akik elhaladtunk mellette, szintén jól hallottuk a zenét!) és közben valakivel kedélyesen társalgott, vicceket mesélve. Jelképes eset. Mindent, nemcsak a zenét, fél füllel hallgatunk. Innen egy hajszál, és ott vagyunk, hogy mindent félvállról is veszünk… a zenét is.
Sok tévéműsor foglalkozik a modern zenével, a modern zeneszerzők életrajzával. Hogyan éltek, hogyan vélekedtek a világról, saját műveikről, hol és milyen sikereket értek el, mennyi és milyen jelentőségű kitüntetések birtokosai, milyen anekdotákat mesélnek el. A műsor érdekes, esetenként lenyűgöző, figyelve hallgatjuk, egyáltalán nem fél füllel fogjuk az információkat, és már várva várjuk a felcsendülő zenét, a szerző valamelyik jellemző művének kiragadott részletét, mintegy igazolásul mindannak, ami addig a pontig információként felcsigázta érdeklődésünket. Végre szól a zene. Három ütemnyi muzsika után már rábeszél a zenére a kommentátor. Magyaráz valamit. Talán a felhangzó zenét magyarázza, de lehet, hogy csak aláhúz valamit a már elhangzottakból, vagy éppen előlegez valamit. Teljesen öszszezavarodunk, már nem tudjuk, hogy mire is figyeljünk. A zene is tüneményes gyorsasággal eltűnik, mintha csak szégyellné a műsorszerkesztő a zenei idézet jelenlétét, szinte bocsánatkérés a hirtelenség, amivel tovább folytatják a diskurzust. Beszélnek, röhincsélnek, aztán borzasztóan elkomolyodnak. Ismét jön egy zenerészlet, ugyanúgy elkapkodják, mint az előzőeket. A műsor végén döbben rá a néző-hallgató, hogy éppen abból nem kapott semmit, ami a legjobban érdekelte, a ZENÉBŐL. Hányszor voltam így én magam is. Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy mit is mond számomra a bemutatott zeneszerző művészete.
A saját magam világáról készített tévéműsorokban ugyanígy alig került néhány ütemnyi részlet műveimből. Tévéműsorral való felkéréseimet az utóbbi időben már nagy kedvem volna teljesen elutasítani, hiszen nyomatékos kérésem ellenére sem kerül beléjük szinte semmi zeneidézet legszebb műveimből sem. Azt még érteném, hogy a legvadabb, legmodernebb zenei részleteket rejtegetni kell a türelmetlen közönség elől, de azt, ami megértésre számít, miért kerüljük, azt sehogyan sem tudom megérteni, elfogadni. Sokáig azt hittem, hogy mindez azért van, mert a műsorszerkesztők utálják a beadható zenéket és igyekszenek azok tartamát a legrövidebb időre korlátozni. Lassan azonban meggyőződhettem arról, hogy mindent csak úgy fél füllel, félvállról vesznek, és közben valami mással foglalkoznak. Ragadós betegséggel állunk szemben. Sokszor magunkon is tapasztalhatjuk a fertőzés tüneteit: fél füllel figyelünk a világra.
