Harmincegy évvel ezelőtt megjelent, 1978. december 7-én egész családunknak szóló ajánlással ellátott kötetében, a Szürkületben Kányádi Sándor hosszabb, kézírásos kiegészítést eszközölt: a Halottak napja Bécsben hetedik oldalán, a „mennyben s pokolban szószóló / légy érettünk közbenjáró” sorok után, a nyomtatásban kitett szögletes zárójel mellé beírta:
Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent
hogy vetne már véget
a nagy protokollnak
dolgaink romolnak
s bizony hogy avégett
s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre
Egy majdani kritikai kiadás jegyzeteibe valószínűleg bekerül az utalás a vers korai megjelenésének körülményeire, a nyilván cenzori kihagyatás és a szerzői pótlás módjára (tudok róla: mások köteteibe is beírta Kányádi a fontos három szakaszt). Az talán már kevésbé feltűnő, hogy az alig fél évvel (?) később, Budapesten, a Magvetőnél (nálam 1979. júniusi 30-i dedikációjú) gyűjtemény, a Fekete-piros versek szerinti Halottak napja Bécsben szöveg apróbb-nagyobb nyomdai hibákkal tarkított, sőt a vers végi dátumot is javítani kellett, 1978-ra. (K. S. boszszúsan regisztrálta – és javította – ezeket a hibákat.)
A figyelmesebb szembesítés a két közlés közt egyéb különbségekre is rávilágíthat. És ezek már közelebb vezetnek a sajátos szerkezetű hosszú vers lényegéhez. A Szürkületben csak spáciumok választják el egymástól a hangütésben, ritmusban, térben-időben nagyon eltérő részeket, a Fekete-piros versek változatában viszont erőteljesen kiemelt iniciálék jelzik az új meg új kezdeteket és visszatéréseket; összesen 28-at számolhatunk belőlük. Van, amelyik csak négy vagy hat sort vezet be, van olyan, amely hosszabb önálló versként is megáll (például a Rólam is majd emlékezzél kezdetű, a hetvenen túli édesapát megidéző) – de az egészet nézve, minden a maga szabályos-szabálytalan helyén van: egy nagy költői lélegzetvétel, lírai vallomás – epikus betétekkel –, akár életmű-összegezésnek tekintjük, korai összefoglalásnak.
Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
– kezdődik a halottak napi vissza- és előrepillantás (a vers vége felé ismétlődnek e sorok), miközben a szerző Mozart Rekviemjét hallgatja az ágostonrendiek bécsi templomában. „Mise és mese csörgedez” közel négyszáz verssoron át – mert verssornak tekinthetjük a beépülő prózarészeket is (az 1944-es nagyváradi szőnyegbombázásról vagy Schuller Rudi sokat emlegetett Pléiade-sorozatának zenetörténeti kötetéről). Csörgedez néhány német, francia és román szövegrész is, ugyancsak mint a nagy önvallomás része, hiszen Kányádi Sándor életéhez-életművéhez e sokféle tájékozódás, értékközvetítés is hozzátartozik.
Milyen vers hát ez a Halottak napja Bécsben? Nagyriport? Elégia? Elmélkedő költemény? Szabadjára engedett költői játék? Valami új a Kányádi pályáján? Egy erdélyi magyar panaszának gáttalan megnyilatkozása, két határon túl? A cenzúra ez utóbbira érzett rá 1978-ban, de nem volt elég figyelmes, mert benne hagyta (a Szürkület kötetben) a kihúzottakkal egyenértékű kifakadást:
Kezdem megszokni hogy a kéz
nehezen moccan kézfogásra
elmarad vidám parolája
s a tekintet semmibe néz
még szelídnek indul a szó
de már a mondat enyhén karcos
és sejteti a riadót
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz
jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél
(Ezután következik „én királyom nagy királyom” megszólítása, „ki születtél kolozsváron”, a mennybéli közbenjárás emlegetése. Itt jegyezzük meg: a személy- és város- meg folyónevek kisbetűvel kezdődnek, föltehetőleg azért, hogy semmi ne akassza meg a vallomásfolyamot.)
Apropó: folyónevek. Ismétlődő sorokban, a kivándoroltakat („szabófalvától san franciscóig”) idézve („hazamegyek haza / már maga se hiszi”), sajátos társításban előbukkan a szűkebb szülőföld hívó folyója is:
küküllő-angara
maros-mississippi
Már csak ezért is érdemes felidéznünk egy régi, még 1956-ból való Kányádi-verset, a Nagyküküllőt. Természetesen nem versenyezhet a Halottak napja Bécsbennel, noha már ott is „benyomul”, szándékolt kedves-groteszk módra, öniróniával, a nagyvilág, sőt a világirodalom („…és úgy foly / akárcsak egy Neruda-verssor”), de ugyanúgy egy korszak, egy Kányádi-életszakasz jellemzője, mint a bécsi összegezés. A székely legények s a dojnákat tudó kendervető-fáták békésen férnek meg a régi versben, és ebbe a Küküllő-menti látomásba tartoznak „a kényes-testű szász leánykák” is, hogy a nosztalgikus táj- és emberrajz beletorkolljon a szép álomba:
Három kicsi, dolgos nép
sorsát egybe mossa,
s mire észrevennétek,
kisebb testvérét kézenfogva,
beletáncolja magát –
a Marosba.
Évtizedek múltán a három helyett (a szászok tűntén) legfeljebb kettőt mondhatna a költő, de már mást súg neki a víz:
küküllő-angara
maros-mississippi
No meg, abban a bizonyos szögletes zárójelben: „hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre”. Ennyit a megtett, a Kányádi Sándor által is megtett útról. A költői útról pedig a Halottak napja Bécsben teljesebb, poétikai mélységű elemzése mondhatna igazán érvényeset.
