A testvérek kora reggel elindultak otthonról. Azt gondolták: el kell innen menni, mert ez nem az a hely, ahol lenni lehet, és ahol maradni érdemes, mert ez az a hely, ahonnan elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos súlya miatt menekülni kell. Egyáltalán nem voltak képesek semmire azon kívül, hogy kimondják, menni, és menni kell azonnal, gondolkozás nélkül nekivágni, és nem nézni vissza, csak előreszegezett tekintettel menekülni. A legnagyobb messzeségbe akartak kerülni pillanatnyi helyzetüktől. Megnyugvásra vágytak, a távolban. Megnyugvásra. Nem kívánta egy porcikájuk sem ezt a kimondhatatlanul nyomasztó, fájdalmas, őrült nyugtalanságot, mely mindannyiszor elfogta őket, ha pillanatnyi helyzetükre gondoltak, a kiindulópontra, arra a végtelenül idegen földre, ahol voltak, és ahonnan menniük kellett, mert elviselhetetlen és kibírhatatlan és hideg és szomorú és kietlen és halálos minden. Nekivágtak hát a vakvilágnak, nekivágtak, de útjuk, az nem volt voltaképp, így aztán útközben sem lehettek, olyannak látszottak inkább, mint két szánalmas kísértet, akiktől senki nem fél, akikkel nem ijesztgetik a gyerekeket, és akiknek nevét nem mormolják a templomban. Legszívesebben fejvesztve menekültek volna, még annak a kockázatát is vállalva, hogy a sötétségben talán orra is buknak. Az sem igazán érdekelte a két testvért, ha eleredne az orruk vére, ha a kezüket törnék, mert sokkal nagyobb fájdalom gyötörte őket, mintsem hogy törődni legyenek kénytelenek egy csöpögő orral vagy egy gipszelni való alkarral. Kirohantak volna a világból, nem törődve semmivel és senkivel. Ennyire még soha az életben nem voltak elszántak és hajthatatlanok.
Kora reggel óta járták a várost, az utcákat és a tereket. Eszükbe sem jutott megpihenni, kifújni magukat, hogy rendezzék kusza, érthetetlen, és megfejthetetlen gondolataikat. Nem ültek le egy félreeső padra sem, és még csak a Károly bárba sem tértek be egy sörre vagy egy rövid italra, pedig ha lehet ilyet mondani: ez a törzshelyük volt. De éppen ezért, a Bögyös Berta biztos rákérdezett volna, hogy miként is vannak, hogy telnek a szorgos mindennapjaik, és még az sem kizárt, hogy a szüleik is szóba kerülnek, amit már végképp nem szerettek volna, ahogy megbántani sem a Bögyös Bertát azzal, hogy csak megvonják a vállukat, vagy azzal, hogy köszönik szépen, minden a lehető legnagyobb rendben. Ha egy-egy utcasarokhoz értek, találomra döntötték el, merre menjenek tovább. Csak arra volt gondjuk, hogy ahol már jártak egyszer, azt a helyet ne lássák meg még egyszer, mert az csupán a hiábavaló kóborgást jutatta volna eszükbe.
Vastag ködfelhőn vágtak maguknak utat, át az utcákon, a tereken, és a parkon, ahol galambok tipegtek. Amit korábban lehet, hogy mókásnak tartanak, és kenyérmorzsát is szórnak nekik, de most valahogy még ahhoz sem éreztek kedvet, hogy maguk egyenek valamit, pedig már jó ideje korgott a gyomruk.
A nyár végleg és visszavonhatatlanul kitombolta magát, és már a rádióba is bemondták, hogy jó darabig ne is számítson senki az igazi nyárra. Az időjósok szerint jégkorszak következik.
A testvérek a múltat lezártnak tekintették, de a jelen még nem akart jövővé válni.
Legszívesebben aludtak volna, mert azt mindennél jobban szerettek. A fal felé fordultak volna most is, miközben szájukon a nyál csorog, és nem gondoltak volna semmire és senkire. De jól tudták: nem lehet aludni se mindig. Az idegpályák egy idő után nem kényszeríthetőek alvásra.
Pedig megelégedtek volna még egy félálomnak sem nevezhető próbálkozással is, de mégsem fordulhatnak mindig a maguk képeibe. Nem akartak abban folytatódni, aminek legszívesebben hátat fordítanának, és amit végső soron az élet gyakorlatának is nevezhetnének. Pedig többször elképzeltek már olyan napokat, amikor reggeltől estig és estétől reggelig aludnának. És az életük így telne el. Lehet, hogy csupán hiú önvigasztalás lett volna, de most arra gondoltak mind a ketten, hogy a pusztulás csupán az egyik pillanatról a másikra, váratlanul és hirtelen jöhet, miként a ménkű, vagy a villámcsapás.
*
Egymás mellett haladtak, és nemigen volt kedvük még csak megszólítani sem egymást. Most egy volt a lényeg: hogy teljék, hogy múljék, az az átkozott idő, és hogy az idővel múljon el minden, amire gondoltak. Egy helyben is állhattak volna, támaszthatták volna több kapu ajtaját is, rá is gyújthattak volna, de ezt nem tehették, mert ezt nem lehet csinálni.
A délután is eltelt, és a végén már majdnem este is lett, de még mindig csak mentek az utcákon, mint két megszállott, mint két kísértet, akik bejárták majdnem az egész várost. Bár ha megkérdezték volna őket, hogy merre is jártak, és mit is láttak, biztos, hogy egy szót sem tudtak volna kibökni, hiszen legfeljebb a cipőjük orrát lesték, miközben sóhajtoztak, és törték a fejüket. Még az sem zavarta őket különösebbképen, hogy reggel óta egy falást sem vettek a szájukba. Nem jutott az eszükbe, hogy meg kellene enni valamit, vagy hogy hazamenjenek és leüljenek az asztal mellé, egy rántottát, vagy bármit befalni. Nem jutott egyáltalán az eszükbe, hogy hazamenjenek. Az sem jutott eszükbe, merre mehetnének, hova menjenek, és mit tegyenek. Csak megálltak néha egy-egy helyen, ahol vizet lehetett inni, és ilyenkor csendben közeledtek a csaphoz, ráhajoltak, és szürcsöltek belőle, vagy csak kiöblítették a szájukat.
Végül a vasútállomáson, egy padon telepedtek le, és nézték, ahogy a peronon és a tompán fénylő sínek között néha sietősen átvágott egy-egy kóbor eb. Eltűntek a rakomány alatt hidegen reccsenő vagonok mögött, amerre éppen dolguk akadt. Melegedtek egy keveset a kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellett, aztán leereszkedtek a töltésen, a csupasz szilvafák alatt taposott ösvényükre. A testvérek gyakran megfordultak errefelé, így már jól ismerték őket. Mindig ugyanazok a kutyák voltak. Ha valaki látja őket, nem érthette volna, mit akarhatnak. Nem is akartak semmi különöset, csupán nem akartak többé hazamenni, és legfeljebb megírni egy levelet, amelyben röviden leírják, hogy miként is tudták meg a titkot, hogy miért is váltak el, mentek szét a szüleik annak idején.
Az anyjuk nem igazán akart erről sohasem beszélni, ha kérdőre is vonták, mindig akadt sürgősebb dolga, és legfeljebb csak egy-két szóval próbálta meg letudni a testvérek szűnni nem akaró kíváncsiságát, hiszen mindig is zavarta őket, hogy a többi gyerek, akiket ismertek, mindig furcsa szemmel tekintenek rájuk, mint valami különcökre, akiknek takargatni valójuk van. Ők ketten úgy hitték, hogy csak az ő családjuk ilyen elfuserált, és abnormális, és ezért szégyellték is magukat, meg nem is, hiszen nem tudták meg kamaszkorukra sem, hogy miért és hogyan is történt a szakítás szüleik között.
Eldöntötték, hogy megírják a levelet, és ha lehet, minél előbb, és minél rövidebben, majd be is dobják a legközelebbi postaládába, mert jobb az ilyenen túlesni, és szerettek volna döntésre jutni, hogy mihez is kezdjenek ezután.
*
Kínosnak éreztek volna egy hosszú levelet, amelynek minden sora csak magyarázkodás lenne, és minél hosszabban fejtenék ki gondjukat és bajukat, annál többet kínlódnának csak. De még azt sem tudták, hogy mit írjanak, és azt sem tudták eldönteni, hogy ki írjon, és ki diktáljon. Legszívesebben hagyták volna az egészet a francba, és egymásnak vetve hátukat, álomra hajtották volna fejüket, ehelyett betértek egy dohányboltba, ahol papírt vettek, egy ívet, és hozzá borítékot bélyeggel. Ott helyben neki is láttak volna a levél megfogalmazásának, de aztán mégis otthagyták a piszkos és ferde asztallapot, és a szomorú szemű dohánybolti asszonyt, aki úgy leste és méregette őket, mintha sejtené, hogy mi nyomja a szívüket, lelküket.
Egy rozoga bódénál kértek két pohár szódavizet, amit bevettek a szájukba, és kiköpték az aszfaltra. Aztán még kértek kettőt. Miután megitták az üdítőt, egy sétány felé vették az irányt, hogy leülhessenek egy padra, egymással szembe, középen a papírlappal. Az idősebb fiú elővette a ceruzáját, ami jóformán már csak egy csonk volt, és ráírta az aznapi dátumot a lapra: október 5.-e.
Rövid és lényegre törő leszek, mondta. Ilyen esetben, azt hiszem, nem venné magát jól ki, ha túl sokat és körülményesen ír az ember. Ha lehet, tényleg csak a lényegre összpontosítsunk. A fiatalabb csak bólintott. Nem akart, és nem is volt szokása nagyon vitatkozni testvérével, akinél bár erősebb volt, de ebben a helyzetben nem akart harcolni vele. Inkább kért egy szál cigarettát, és meggyújtotta, ahogy a bátyjának is meggyújtott egyet.
– Írd – mondta. – És egy füst alatt be is dobjuk. Legyünk már túl ezen az egészen.
– Nem fogjuk tönkretenni valami fellengzős és gyerekes mesével.
– Erre, azt hiszem –, nincs is szükség. – Csak röviden, ahogy megbeszéltük.
– Én azt hiszem, – mondta az idősebb –, hogy öt sornál nem fogok többet írni. Ez bőven elég. Talán még sok is. Öt sor az elég, nem?... Te mennyit tudnál írni?...
– Hát nem hiszem, hogy többet, mint Te. De jól tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, és levelet amúgy sem szeretek írni, főleg nem a saját anyámnak, és főleg nem ilyen lehetetlen és röhejes helyzetben.
– De mégis mi a fenét írnál?... – kérdezte a báty, miközben a sétálókat nézte, de csak addig, amíg el nem haladtak előtte, nem fordult utánuk. Mintha lesütött volna róla, hogy kerülni akarja mások pillantását.
– Röviden leírnám azt, hogy mi van. Hogy mi a helyzet. A téma. A történés.
– Jaj, nagyon vicces vagy. De most komolyan kérdezem. Mégis honnan kezdjem, hogyan írjak, és mivel fejezzem be a mondandómat – a mondandónkat?...
– Jó. Akkor azt írnám, hogy sajnos, a végén megtudtuk.
– De miért sajnos?... Sok mindent írhatunk, de ezt momentán nem. Mert nem lehet sajnos, ha megtudunk valamit.
Talán sajnálatos, az igen. De sajnálni sem nekünk kellene sajnálni, ahogy szégyellni sem nekünk kellene szégyellni magunkat. Pedig néha azt érzem, mintha mi ketten tehetnénk az egészről, ami persze nem igaz.
– Szóval, akkor az írnám, hogy megtudtuk a dolgot.
– Oké. Megtudtuk. De ezt hogy írnád?...
– Hát ez az. Ezt nem tudom. Nem tudom, hogy lehetne jól megírni. Lehet hogy meg kellene kérni valaki mást, hogy szavakba öntse a gondolatainkat.
– Valamire gondolsz. Azt kell írni, nem?...
– Igen. Persze. De most nem tudok, vagy nem is akarok arra gondolni. Ez a baj. Csak arra tudok gondolni, hogy sajnos.
Megfordultak, hogy rendesen üljenek a padon. Maguk elé meredtek, és hagyták, hogy ellepje őket a fáradság. A szemüket is majdnem lecsukták. A levélírást későbbre hagyták, bár tudták, hogy túl sokat nem várhatnak vele. Az idősebb összehajtotta a szinte teljesen üres papírlapot, rajta a dátummal, és belecsúsztatta a borítékba.
*
Otthagyták a sétányt, és cigarettájukat a templom előtti virágágyásba pöccintették. Átsétáltak egy hídon, és áttértek a városrészbe, ahol laktak.
– Amikor már egészen sötét lesz, -szólalt meg a fiatalabb.
– Akkor fogjuk megírni – helyeselt a báty. De még ma megírjuk, az hót ziher.
– Mondjuk egy utcai lámpánál. Odaállunk alá, és megírjuk azt az átkozott pár sort.
Elmentek majdnem a város széléig. Végig a folyó mentén. Korábban ide jártak horgászni, ha olyan kedvük volt. Felpattantak a bringájukra, megpucolva a vasat, bezsírozva a láncot, ezt- azt megbütykölve a kétkerekűeken. Bevásároltak apróbb finomságokat, amit a kosaraikba pakoltak, és nekiláttak tekerni. Legutóbb, augusztus végén jártak itt, a nyár egyik utolsó napján, ha rövid időre is, hiszen a fiatalabb testvérnek már a kiránduláshoz sem volt sok kedve, de mivel korábban megígérte a bátyjának, hogy kikerekezik vele a Duna-partra, hát erőt vett magán. Nem maradtak ugyan sokáig, és nem is fogtak semmit, de az idősebbik testvér jól érezte magát.
Egy keskeny, meredek ösvényen ereszkedtek le a víz mellé, és leültek egy nagy fa alá.
A fiatalabbik testvér, – bár a helyzet nem volt olyan, mégis elmosolyogta magát, hiszen visszaemlékezett, hogy a bátyja hogyan próbált hősködni, és a kerékpárjával lehajtani korábban a partra, aminek nem is lehetett más a végeredménye, mint egy óriási bukás.
A fék sem működött, és a kormányra is ráfért volna egy szorítás, de célszerszámot nem találtak otthon.
Ültek, hallgatták a folyó hangját, ahogy simogatja a partot s a vízbe nyúló ágakat, s egy-egy halat, amint megcsobbantotta maga körül a vizet. Félig füves, félig fövenyes hely volt, ahol ültek, mint az alacsony partokon szokott lenni.
*
– Én gondolkoztam – mondta egy kis idő után az idősebbik. – Körülbelül azt kellene megírnunk, hogy most már tudjuk, hogy valami pasasról volt szó.
– Mi van?...
– Hogy valami pasas miatt volt az egész perpatvar, és hajba kapás, akiről még fogóval sem lehetett kihúzni belőle semmit. Pedig mások tönkrement házasságáról milyen ízesen tudott fecsegni a szomszédasszonnyal, azzal a bányarém Paulával, akinél nagyobb és visszataszítóbb, repedt sarkú kurvát én még nem láttam. Mint valami hittérítő papolt és szónokolt a sírig tartó szerelemről, meg a házasság szent kötelékéről, miközben a férje egy alkoholista vadállat volt, aki hol a ruháját gyújtotta rá, hol a kezét törte el, hol a lépcsőház kapuját törte szilánkosra, hol a lakókat hordta le minden- fajta patkánynak és csótánynak. Ha valaki meg szóvá tette a viselkedését, vagy ha egy kisgyermekes család próbálta csendre inteni, az a hülye felesége kelt a védelmére, és köpködte tele a lépcsőházat. Mindenfélét mondott és mindenről beszélt, csak a lényeget felejtette ki valahogy a meséiből. A pasasról nem beszélt, és arról sem, hogy a pasas aztán nem ragaszkodott túlságosan hozzá.
– De azt mégsem írhatjuk, hogy pasas. Az nem megy. Mert akárhogy is nézzük, az a férfi, valamikor és valamiért fontos volt a számára, vagy legalábbis fontosabb, mint az öregünk.
Az idősebbik fiú felállt, kinyújtózkodott, majd nekitámaszkodott a fa törzsének.
– Megy, mert mennie kell. Ha pasas volt, akkor pasast kell hogy írjunk. Mert lássuk be: pasas volt, semmi egyéb.
*
– Választott az öregünk és a pasas között.
– Végső soron arra ment ki az egész, hogy a pasasról ne tudjunk meg semmit, s akit aztán nem is volt szerencsénk megismerni, mert úgy ment a dolgára, mintha mi nem is lettünk volna. Megnézett minket, és vette a kalapját meg a kabátját. Te három éves voltál, én négy és fél, amikor megmutattak neki. Azt gondolhatta: ja, hogy ezek is itt vannak, hogy még ezeket is én etessem és itassam, hogy hallgassam a sírásukat, akkor köszönöm szépen, ebből nem kérek. Így inkább nem.
– Ne legyél igazságtalan, és ne is ítélj elhamarkodottan, mert nem tudhatod biztosan, hogy mit gondolt, és hogy hova ment. Most már ezt nem tudhatjuk.
De azt tudjuk, hogy később, egy ízben az anyánk kutakodott utána, és talált rá, majd meg is hívta hozzánk, talán éppen karácsony előtt. Ajándékra sokat nem költött, mert ha jól emlékezem, egy tábla étcsokoládét vett kettőnknek, amit ki nem állhattunk.
