(folytatás előző lapszámunkból)
Nem akarom azt a látszatot szolgálni, mintha a XVIII. század aufklärista-racionalista polgári tudományától egyenes út vezetne a XX. század világbíró, imperialista koncepcióihoz, például a német nemzetiszocialista ideológiához. Nem, az út nem egyenes, valóban, meglepő kanyarulatai vannak. Például, hogy a pángermán és pánszláv világuralmi ábrándok egyaránt visszavezetnek August Schlözer értékrendjéhez… akár az ausztroszlavizmuson keresztül is.
Például, lelkes védelmezője elgondolkozhat azon, hogy a Schlözer által történelmi életképtelenségben elmarasztalt népek között nincsenek szlávok! Csakis a magyarok, a románok és a finnek azok; ha hozzászámítjuk, hogy bejáratos a szentpétervári tudós, sőt politikusi körökbe is, mindjárt helyben vagyunk; akkoriban a német-orosz közeledés és együttműködés nagyon virágzott. (Lényegében a napóleoni háborúk után jött rá a nyugati diplomácia, hogy főfeladata ennek a kapcsolatnak a szakadatlan rongálása; ám erről már teméntelen sokat írtak.)
Ha kitartó billentyű-nyomogatással a Drang nach Osten kulcsszó körül nyomoz valaki, hamar belátja, hogy a német nagyhatalmi expanziós politikának az irányelve – „Nyomás keletre” – első legyőzendő akadályként éppen a magyarságba ütközik. Ez a térképre nézve azonnal érthető. Viszont annál érthetetlenebb, hogy éppen a magyarok közül miért vannak annyian, akik ennek a törekvésnek oly nagy kedvvel szeretnének aláfeküdni?
Bíró Annamária semmi különösebben megbotránkoztató színezetet nem talál abban a tényben, hogy magyarszakos tanárjelöltek egy csoportja hírét sem hallotta Julianus barátnak! Mi van abban? vonja meg a vállát, hogy nem tanulták meg, ki volt. Hisz villámgyorsan utánajárhatnak, mert erre viszont fel vannak készítve. De miért járnának utána valaminek, amiről azt sem tudják, hogy létezik?
Milyen jellemző, hogy amíg Bíró nem tartja fontosnak, hogy egy magyar szakos tanárjelölt ismerje Julianus barát nevét, addig lepedőnyi terjedelemben elemzi olyan pontatlanságaimat, hogy több mint 200 évvel ezelőtti vidéki német folyóiratok névváltoztatási időpontjaival nem vagyok tisztában. Ez bizony elég zsíros bőrű hipokrízis. Különösen, hogy saját gyönge emlékezetemen kívül megadtam Schlözer-értékelésemnek egyik forrását, Dümmerth Dezsőt, de az számára nem érdekes; nincs a tanszék által ajánlott szerzők jegyzékén?
Nagyon gyakran tapasztaltam, hogy a BBTE magyar tanszéke nem készíti fel növendékeit arra, hogy minek hol lehet utánajárni? Az elmúlt két-három évtized során számtalan ismerős egyetemi hallgató keresett fel, kölcsönkönyvekért, vagy útbaigazításokért. Arra a megjegyzésemre, hogy ennek utána lehetne nézni a „nagy Pintérben” vagy Szinnyeinél, olyan nagyra nyitották a szemüket, hogy a ház világos volt. Mások viszont összehúzták, olyan szűk lett a szemrésük, mint egy tökmag profilból: vajon nem valami szittyahortista izét vagy vitézkötéses nemesi korlátoltságot akarok rájuk tukmálni?
Szóval el lehetett végezni a magyar szakot például úgy, hogy az alapvető, tárgyukra vonatkozó kézikönyveket nem is ismerték! Ugyanígy, hiányoztak az irodalomtörténettel szorosan összefüggő történeti ismereteik is. Huszonöt évvel ezelőtt már beérett a vetés is: legalább azóta tapasztalom, hogy az általuk nevelt generáció, már a középiskola utolsó osztályaiban is nagyon negatívan viszonyul mindenhez ami, a nemzettudattal összefügg. Egészen pontosan: kritikai beállítottsága csakis a magyarsággal összefüggő kérdések iránt működik.
Éppen huszonöt éve figyeltem fel erre először. Egy úgymond magyar nyelvű elit középiskola XII. osztályos növendékével nézegettük Temesváron a Dózsa György „kegyetlen halála” emlékére emelt Mária-szobrot. A gyerek egyszer csak felmordult: Mi az, hogy Szűz Mária Magyarország patrónája? Hát más országnak miért nem a patrónája?... Bizonyára tanultátok történelemből, hogy amikor valamelyik ország felvette a kereszténységet, akkor védőszentet, patrónust választott „az égi karból”? Nos, amikor Magyarországon államvallássá lett a kereszténység, Szűz Máriát választották védőszentül, patrónának, és neki ajánlották fel az országot… Na jó, de mégis mindig mit akarnak a magyarok, hogy izé, mindég csak akarnak valamit!...
Ezt nevezhetnénk a nemzettudat zavarainak! Ez a kifejezés azonnal Nemeskürty István nevét juttatja az ember eszébe, aki vagy harmincegynéhány évvel ezelőtt oly odaadással ügyködött, a nemzettudat zavarainak kiküszöbölése végett, hogy mindegyre azzal fogtak meg fiatalemberek, színészek, mérnökök, tanárok: „Amióta Nemeskürty könyveit olvastam, szégyellem, hogy magyar vagyok!” A Mohács-könyv, és a Doni katasztrófáról szóló könyvek voltak ezek. Már akkoriban, Makkay Ördögszekerének előszavában értekeztem arról, hogy mindez még mindég, vagy már megint a Drang nach Osten szellemében fogant: kimutatni, hogy történelemi feladatokra alkalmas magyar vezetőréteg nincs; nem is volt; altisztnek még jók a magyarok, de tisztnek már nem; kiváló cselédek, de úrnak nem valók.
(Például a nemzet nagy Tanár Uurrrr-ja már a Mohács-könyv elején is Báthori nádor rágalmazásával kezdi, hogy vígan menekült, s közben kirabolta valamelyik apátság kincstárát. Holott Báthori volt az, aki már jóval az ütközet kezdete előtt saját maga által szervezett és fenntartott lovasságával „felvette a harci érintkezést” az ellenséggel, a vesztes csatából pedig alakulatát összetartva tudott visszavonulni, és hetekkel később is, amikor a szultán hadai hazatérőben voltak, le-lecsapott fosztogató hátvédjeikre.)
Miután oly nagy visszhangot vert fel ez a Mohács-után könyv, Nemes-kürtynek még nőtt az étvágya, s írt egy „tanulmányt” az Élet és Irodalomban, arról, hogy a mohácsi csata során Török Bálint gyáva, áruló módon rejtélyesen eltűnt a harcvonalból ezredével együtt. Erre azonban már a jól nevelt, máskor hallgató történészek is kénytelenek voltak közbeszólni: Álljon meg a menet! Mindenki tudja, hogy Török Bálint ezredét, amely a király őrzésére volt rendelve, maga II. Lajos király vezényelte a magyar tábort oldalba támadó egyik török lovashadosztály ellen, s feladatát teljesítette is. Egyes történészek keményen meg is kérdezték: Hogyan adhatott le a hetilap ilyen hamis állításokkal és sunyi gyanúsításokkal teljes cikket? Az akkori főszerkesztő így felelt: Csak, azért, mert olyan érdekesnek látszott!
Ha valami érdekes és nem közismert dolgokat akartak volna írni Mohácsról, erre bőven lett volna alkalmuk. Például Frangepán Kristóf horvát bán szereplése. Ő ugyanis hadosztályával kétnapi járóföld távolságban kiböjtölte az ütközetet, majd vakmerően megőrizve azt a távolságot, egész az ország központjáig kíséri az ellenséget. Ezt természetesen meg lehet érteni, mások is tettek már ilyesmit. Érdekessé viszont akkor tűnt volna e taktika, ha a Tanár Úr azt is megírja, hogy ennek a Frangepánnak az édes testvérbátyja személyesen beszélte rá Szolimán szultánt 1525-ben a következő évi magyarországi hadjáratra, hogy fenyegetést gyakoroljon a szomszédos német-római birodalomra; méghozzá Ferenc francia király kérésére, aki éppen akkor egy Habsburg spanyol király fogságában leledzett. Milyen érdekes téma lett volna! Kikombinálhatott volna belőle egy félezerévre terjedő össze-esküvés elmélete, ha olyan ügyes újságíró, mint amilyen hamis történész. Az is: az még semmi, hogy a nádor lefoglalta a menekülő szerzetesek arany tárgyait, mivel az idő tájt egész Rómát kifosztották, bár nem a nádor, és nem is a szultán csapatai. Hogy ki, annak a filológusnő villámgyorsan utána járhat, pl. Sacco di Roma címszó alatt.
Rám nézve azért volt nagy hatással a Nemskürty féle irodalom, mert ebből okultam: Szükséges megnézni a dolgokat mindég a másik oldalról is! Pláné, hogy Mohácsról akkoriban nemcsak ilyen tudományoskodó leleplezősdivel teljes művek jelentek meg, hanem kiadtak a serdületlenebb tanuló ifjúság számára szép színes illusztrációkkal és pompás kötésben olyan „ismeretterjesztő” könyveket is, amelyekben az volt olvasható, hogy a magyar urak folyton csak azt kiabálták, hogy „függetlenség, szabadság”, és ez váltotta ki a török támadást (mint 56-ban a szovjet ellentámadást). És, mindennek a tetejében, a magyarok még udvariatlanul is viselkedtek, mert nem várták meg, hogy a török csapatok kipihenjék magukat! (Ami véletlenül sem igaz, mert balsikerű rohamuk előtt hat órát néztek farkasszemet a török táborral.) S a vége aztán az lett, tanítják, hogy a törökök tevehajtó rudakkal voltak kénytelenek agyonverni a lovagiatlan magyarokat!
Megnéztem, mit írnak maguk a törökök a mohácsi vészről? Előbb is megnézhettem volna, de azt tanultam, hogy a török történelmi tudatban nincs nyoma Mohácsnak, csak Buda elfoglalásának. Azonban ez is ködösítés volt. Nemcsak a szultán tábori naplója számol be róla, hanem létezik egy Mohács-námé, azaz Mohács eposz is. (Erről többször írtam, az aranyosszéki Mohács község kapcsán). Azt írja, hogy a támadó magyarok nem törődtek a röpködő ágyúgolyókkal, támadtak tovább, amíg csak a szekérsánc meg nem akadályozta az előnyomulást; a balszárny áttörte a török lovasság arcvonalát, de amikor szembetalálta magát a szultán gyalogságával (a „szolgákkal”), akkor „meglátták életüket a halál tükrében”. Három magyar nagyon villogó szemekkel a szultán sátoráig is odaverekedte magát. És végül, amikor már nem tudták folytatni a támadást: „soha annyi kitompult hegyű nyíl, soha annyi kicsorbult kard, soha annyi eltörött lándzsa”!... Ez bizony más hang, mint „a magyar nemzettudat zavarai” ellen küzdő szubverzív történészek nyávogása7.
Megkérdezhetni, miért éppen Moháccsal példálózom, egy több mint kétszázötven évvel későbbi nyelv-vita tárgyalásakor?... Van ok rá! Éppen Mohács évében jelenik meg egy dalmát szerzőnél először az a vád, hogy a magyarság közbeékelődése akadályozta meg a nagyszláv világtörténelmi egyesülést. (Később ugyan éppen orosz szerzők ezt másként látják: szerintük, ha nincs ott a magyarság a Kárpát-medence közepén, a német terjeszkedés elnyelte volna az olyan kis szláv népeket, mint a horvátok és szlovákok.) És Mohács után jut szóhoz a magyar politikai vezetésben az ugyancsak dalmát György barát, akinek máig vitatott, tisztázatlan szerepe van Buda 1541-es rejtélyes, hihetetlennek tűnő török kézre játszásában. Nem hiába mondogatják, még ha tudományosságot nélkülöző stílusban vagy „félművelt” retorikával is, hogy Mohács Trianon előkészítője, úgy tűnik, ezt a következtetést kikerülni nem lehet…
Annakidején, az említett államnyelv-alkalmassági pályázat kitűzője, J. M. Armbruster udvari titkos tanácsos Sumeraw osztrák rendőrfőnökhöz írt levelében azzal indokolja az akciót – hogy be kell avatkozni az irodalmi életbe –, mert sehol nincs még az irodalomnak olyan nagy befolyása a művelt és félművelt rétegekre, mint éppen a magyaroknál. S ez különösen azért figyelemreméltó, mert amíg más népeknél az írók irigységből, féltékenységből vagy kapzsiságból egymásnak nagy ellenségei, addig a magyarok nagyon egységesek, erős csapatszellem tartja össze őket! – Ami a kérdés első felét illeti, ez máshol is így volt Kelet-Európában, gondoljunk csak az orosz dekabristákra s az őket körülvevő jelenségekre. (Villámgyorsan utána nézni!) Az irodalmi élet összetartására, egységes fellépésre nézve manapság teljesen más a helyzet a magyaroknál is, annyira, hogy az embernek eszébe jut Jósika Miklós hajdani mondása a nacionalizmusról: „az nem olyasmi, mint az alma, ami a fán nő, hanem mint a pástétom, amit a konyhán készítenek ügyes szakácsok”. Úgy látszik, ez nemcsak a nacionalizmusra, hanem „a nemzettudat zavarai ellen vívott” munkásságra is jellemző. Esterházy Péter valaha még huncutkodva írta, hogy farkas farkasnak farkasa, de az irodalmi életben (s talán a politikában is), ma már így valósul ez meg: mindenki mindenkinek farkasa!8
Ami a bolognai koncepció oktatási elvét illeti, hogy nem kell tényekkel, adatokkal tömni a fejeket, erről Kazinczynak egy mondása jut eszünkbe, egyes kortársairól: Tanítani akarnak, anélkül, hogy tanulnának.
Végül pedig az egész Frangepán–Ferdinánd–Kollár–Schlözer–Himmler ügyön keresztül, ha némileg módosulva is, most is hallani vélem az 1500-as adóállomás balsors-hangú károgását: „A Zérószaknak engedni kell… A trendet fenn kell tartani!”9
Jegyzetek
1Edmund Weesenmeyer Hitler személyes megbízottja volt Magyarországon, nagyköveti rangja mellett; ő dolgozta ki és vezette le Magyarország 1944-es márciusi német megszállásának és a deportálásoknak tervét; majd ő iktatta be a hatalomba Szálasi Ferencet. Ennek ellenére, ezek miatt, sem magyar, sem nemzetközi bíróságok nem vonták felelőségre, mai napig is inkább hallgatnak szerepéről. A német mondat jelentése: „ez oly kínos volna”.
2Lásd idei Helikon 6. Bíró Annamária: Schlözer, Hoffmann és az ő „nagy igazságaik”.
3A furror teutonicus: német dühöngés, a „kuruckodó” nemesi retorika gyakori fordulata volt. A latin mondat: „meddig űz még gúnyt belőlünk ez a te dühöngésed”, a Quo usque tandem-mel együtt szállóigévé vált, Cicerótól való.
4A Wallenstein-nak adott parancs őrjöngő dühét Bethlen Gábor hadrakelése váltotta ki II. Ferdinándból, amiért a harmincéves háborúba a másik oldalon lépett be. Kossuth is foglalkozott vele.
5A pánszlávizmus oroszközpontú változatának az volt a jelszava: A második róma Bizánc volt. A harmadik Róma Moszkva lett. Negyedik Róma pedig nem lesz!
6Megértem, hogy Bíró A. világnézeti szimata kikerüli Bakay Kornélt. Dümmert Dezsőre viszont az évek során számtalanszor hivatkoztam. Legutóbb kötetben is megjelent több e tárgyra vonatkozó tanulmány: Írástudók küzdelmi címen. Bpest. Panoráma 1987.
7A több mint egy hónappal Mohács után Budáról visszavonuló török seregről egy másik magyar történész azt írja, hogy „senki sem kísérte, csak az őszi szél”. A török hadinapló szerint a „nádorispán oglu” vitézei mindenütt elállták az utakat és levágták a kóborlókat!
8Hogy mennyire a magyarság lett volna a szláv egység akadálya? Erről sokat mond a mai orosz-lengyel és orosz ukrán ellentét mellett az is, hogy ötven év alatt a csehek és szlovákok kétszer is elváltak egymástól, hogy az orosz szovjet szupremácia alól Jugoszlávia már 1948-ban kivált, a legutóbbi években pedig hat fele szakadt; holott Magyarország ekkor már hatalmi tényezőként nem játszik szerepet a térségben!
9Annak idején a törökök is csodálkoztak: Emberetek volt, fegyveretek volt, pénzetek volt, akkor miért adtátok fel Budát?
